Magyar Narancs: Mundruczó Kornél Szégyen című darabjában egy kutya szerepében azt mondod magadról, hogy ceglédi vagy. Tényleg?
Wéber Kata: Ha ez a színház valóság lenne, akkor én újlipótvárosi zsidó kutya lennék.
MN: Mennyire tudatosan indultál a színészi pályán?
WK: A gimnáziumi színjátszó kör egyik előadása után Zsámbéki Gábor mondta, hogy próbáljak meg felvételizni a színire, ha van kedvem. Kacérkodtam a gondolattal, de az irodalom, a filozófia is érdekelt. Sajnos nagyon fiatalon kerültem a főiskolára, ott lettem 18. A valódi döntés, hogy színész vagyok, és benne maradok, talán egy évtizeddel később következett. Addig csak ambivalencia volt bennem ezzel a pályával kapcsolatban. Ma már nincs.
MN: Miért tartott ilyen sokáig az elköteleződés?
WK: Nehéz volt eldönteni, hogy egyáltalán ezzel szeretnék-e foglalkozni. Az ember a pályája első tíz évében azzal törődik, hogy tehetséges-e, és hogy ezt mindenki elismerje. Ez a főiskolán belül is jelen levő, irreálisan forszírozott kategorizálás sok esetben sztereotipizáláshoz vezet.
MN: Mundruczó Kornél mondta saját magáról egy nyilvános beszélgetésen: negyven felett már nem az a kérdés, hogy tehetséges vagy-e, hanem hogy mit tudsz csinálni. És persze az is kérdés, hogy az ember kerül-e olyan helyzetbe, ahol a tehetsége láthatóvá válik.
WK: Vagy hogy hol vagy. A főiskolán egyértelműen meghatároz, hogy kinek az osztályába jársz. Számomra mégis a főiskola után Nyíregyházán töltött két év volt az igazi próbatétel. Azt éreztem, hogy nem tudok megfelelni a szakmai elvárásoknak.
| ||
MN: A főiskola miért volt nehéz?
WK: Nem arra számítottam, ami ott fogadott. Azt hittem, hogy egy szabad, kísérletező helyre kerülök, ehhez képest a szakmát magas színvonalon ismerték ugyan, de csak egyféle, meglehetősen szűk skálájú mesterségbeli tudást vártak el. Ez idegen volt tőlem, főként, mert ügyetlen voltam ehhez a "szakmaisághoz", illetve jobban szerettem volna kísérletezni. Ebből adódtak sikereim és kudarcaim egyaránt.
MN: Ellenálltál, vagy meg akartál mindent tanulni?
WK: Főleg naiv voltam. Mint amikor megnézed az Ének az esőbent, és azt mondod: én is így akarok szteppelni. A főiskolán azt éltem meg, hogy távol vagyok az elképzeléseimtől, de annak semmiképp nem felelek meg, amit itt kérnek a vizsgákon. Egyszerre kritizáltam, miközben - ügyetlenségem miatt - támadható is voltam. Magányos helyzet. Én olyan osztályban végeztem, ahol nem lehettünk önmagunk.
MN: Ennek lehet motiváló ereje is.
WK: Igen, volt is. Ahogy annak is, hogy "mesterségből kettes". Már egyetem közben elmentem ösztöndíjjal Dániába, Svédországba megnézni, mások hogyan csinálják. Sokat jártam külföldre. Ez a távolság kellett ahhoz, hogy azt mondjam: benne tudok még maradni.
MN: Nyíregyháza után a Radnótiba szerződtél, ahol tulajdonképpen tavalyig társulati tag is voltál. Most viszont kiléptél, számomra meglepő módon, mert most a Radnóti a legjobb korszakát éli, s ehhez te is hozzájárultál.
WK: Én sok mindenben biztonsági játékos vagyok, és ilyen eddig nem is volt, de most szabadúszó lettem. Otthon elmondták, hogy "havi kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel", és én ezt a biztonságot kerestem. Van bennem egy konzervatív ember, de van egy másik is, aki a dolgok szélére megy, és a művészetről nem gondolja, hogy politikailag korrektnek kell lennie, vagy meg kell felelnie bizonyos hagyományoknak. Jó érzés, hogy integrálni tudtam azt is, amit a Radnótiban kaptam, a szakmai elvárásokat, de tudtam a szélére is menni.
MN: Mundruczó Kornél darabjaiban a kezdetektől játszol.
WK: Már a főiskolán együtt forgattunk rövidfilmekben, aztán az első nagyjátékfilmjében is megkaptam az egyik főszerepet. Hat éve turnézunk a független színházi darabokkal, ezekkel a radikális formákkal, kortárs mondanivalókkal. Az utazások során rengeteget tanultam arról, hogy mi a művészet szerepe, milyen közegben mi dekódolható. Hol röhögnek a darabjainkon, hol jegesen fogadják, hol az égbe küldik, hol nem értik. Számomra ez a művészet: nem lehet mellette elmenni, kezdeni kell vele valamit, nem lehet egyből kategorizálni. És ami igazán jó, hogy mindez a színészen mint médiumon keresztül közvetítődik. Ezekkel a darabokkal folyamatosan fejest ugrunk a mély vízbe. Kimész külföldre, feliratok közvetítik a szöveget, és egy teljesen más kultúrában próbálsz valamit közvetíteni. A Proton színészei ezt csodálatosan tudják. Ez teljesen más, mint összekacsintani a közönségeddel, tehát egy bizonyos színházi hagyományban létezni. Szerencsére a Radnótiban soha nem ez volt az elvárás.
MN: Hogy tudtad magadban összehangolni ezt a kettősséget? Az egyik oldalon egy polgári művészszínház, a másik oldalon radikális formák, éles társadalmi mondanivaló.
WK: Azért kényszerültem visszavenni a Radnótiból, mert sem időben, sem energiában nem bírtam már. Egy idő után el kell kötelezned magad, főleg, ha valaki annyit játszik, mint én. Mindazonáltal a Radnótiban is öröm volt dolgozni, kollégáim közt volt néhány igazi színészzseni. Velük tanultam meg azt a szakmaiságot, amit a főiskolán kellett volna. És tőlük szívesebben is tanultam. Remek volt például a Radnótiban nevettetni egy komédiában, élvezni, hogy van humorom, elengedni magam. De Valló Péternek is, akivel most dolgozom, sokat köszönhetek, még akkor is, amikor konzervatív dolgokat csinál.
MN: Akkor jöttél el a Radnótiból, amikor ez a színház kimozdult a komfortzónájából, és a saját világán belül élesebb vállalásai vannak, jelentősebb előadásai. A társulat is fiatalokkal gazdagodott.
WK: Szerintem Bálint András mindig törekedett arra, hogy ebből a polgári színházi keretből kimozduljon, de nem mindig sikerült. Voltak bátor vállalások, de nem mindig jöttek be, a közönsége sem fogadta el könnyen az új ambíciókat. Érzékelem azonban, hogy a biztosból kilépni pozícióvesztés is lehet. Volt, amikor a Radnótiban rettentően terheltek, 28-akat játszottam egy hónapban, de közben tudtam, hogy másra is vágyom. És az utóbbi időben sajnos nem voltak nagy szerepajánlatok sem. De szerencsére nem volt ez valódi szakítás. Barátokként váltunk el, akiket továbbra is izgat a találkozás lehetősége. Erre példa a most elkészült Ibsen-bemutató is. És biztosan lesz folytatás. Közben elkezdtem írni, egyetemre járni, a doktori programra. Ennek ára van, és én hajlandó vagyok megfizetni. Sokan riogattak, hogy el fognak felejteni. És persze el lehet felejteni, de ahogy a sanzon mondja: könnyeket illik ejteni.
MN: A Katonából Szandtner Anna is, aki rengeteget játszott, kilépett, egy ideig nem volt színpadon. De van visszatérés, hiszen most ő ismét kőszínházban van.
WK: Talán azért is, mert kicsi a szakma. Kérdés, hogy mennyi valódi választása van Magyarországon egy embernek, illetve meddig lehet függetlennek maradni, tűrni az intoleranciát. Nagy hibának látom, hogy nem nőtt fel egy új rendező- és színészgeneráció. Saját felismerésekkel, saját esztétikákkal. Erős, fiatalokból álló társulat, fiatal vezetéssel. Valami egészségesség hiányzik ebből, valami folytonosság, valami normális. Ahogy a színházvezetők cserélődnek - és ez hangsúlyozottan nem politikai állítás -, vagy ahogy a rendezők kinevelik a következő generációt, és hisznek abban, hogy a másféle állítások is őket erősítenék. Kicsi szakma, pozíciókat őriznek emberek - mellesleg minőségi emberek -, de nulla a valódi vérfrissítés. Ezért a színész is szeretné megőrizni a pozícióit. Furcsa magyar elitizmus ez, ősi reflexekkel.
MN: A Radnótiban nagy szerepeidben lágy, de belül kemény embernek láttalak, aki mindig megtart még valamit magának, nem ad oda mindent, ebből is fakad a titokzatossága, mélysége. Még egy kis komédiában is, a Farkasok és bárányokban. Mundruczónál fizikailag is átalakultál, lemeztelenedtél, de szerepeidben kegyetlenebb, közönyösebb, flegmább lettél, és humorosabb. Ha egyik este itt, másik este ott vagy, hogyan tudsz valamiféle folyamatos személyiség lenni? Persze lehet, hogy köny-nyebb a két színházi formát leegyszerűsítve szembeállítani, mint egységben látni.
WK: Egyenrangúan fontos volt mindkét oldal, mindenhova ugyanannyi energiát kellett volna rakni - ez nehéz volt. Mundruczó színháza is menet közben lett ennyire igénybe vevő: elkezdték hívni, készültek újabb darabok, a régieket is még játszottuk. Engem a kétféleség szembeállítása nem érdekel, ahogy nem érdekel túlzottan az a kép sem, ami rólam kialakul. Én egyik sem vagyok, ilyen vagy olyan, Radnóti-stílus vagy Proton-stílus. Az viszont felháborít, hogy van egy olyan magyar szakmai elit, ami kirekesztő a Mundruczó-féle esztétikával szemben, nem hajlandó befogadni, elfogadni a létét. De sajnos sokszor szembesültem azzal is, hogy a független területről is jön kirekesztés a kőszínházzal szemben. Mint a kettő közé szakadt ember nehezen élem meg az átjárhatóság hiányát.
MN: Nem minden színházkultúrában létezik ez a szembenállás.
WK: Ha kilépsz ebből az országból, akkor láthatod, hogy ez mennyire viszonylagos. Hogy egy kultúra megengedi magának, hogy ne féljen attól, ami más. Sőt. De a magyar kultúra nem engedi most ezt meg. Fél. Ettől belterjes. Ha azt keresem, hogyan lehet valamit leköpni, akkor bármit könnyedén le tudnék, amiben valaha részt vettem. Én mindkét színházban önazonos tudtam lenni, úgy érzem. Nagyon nehéz azonban nem kirekesztőnek lenni. És sajnos ettől dühös leszek és büszke, ezt váltja ki belőlem. És innen már csak egy lépés, hogy én is kirekesztő legyek. Na, ettől féltettem magam.
MN: A Lengyelországban bemutatott Denevért és a magyar Demenciát együtt írtad Mundurczó Kornéllal. Hogy lettél "szerző"?
WK: Ez is valahogy kéretlenül jött, mint a színészet. Mindig szerettem volna irodalommal foglalkozni, de nem szerettem volna pusztán egy tehetségtelen író lenni. Mondták a színjátszó körben is, hogy menjek írónak vagy rendezőnek, nyilván a reflexív alkatom miatt, de ezt nem akartam. Aztán egyszer beszálltam Petrányi Viktória mellé egy forgatókönyv-írói munkába, elkezdtünk együtt gondolkodni. Ez még nem is írás volt, inkább úgy fogalmaznék: bedolgoztam (a Repülő ember című nagy költségvetésű film forgatókönyvébe - T. A.). Ezután Kornél felkért a Fehér Isten című könyv kidolgozására is bennünket. Később, Viktória szülési szabadsága miatt az én ötletem alapján már Kornéllal együtt készítettük a Denevér színpadi változatát is. Remélem, a film sikeres lesz, és lesz folytatás. Mindenképp nagy bennem a várakozás így, első filmesként. Ami máris öröm, hiszen nem koszorús költőkkel kell megvívnom, ez csak alkalmazott irodalom. De nagyon fontos lett.
MN: Gyakran magányos, önreflexív nőket játszol, bár lehet, hogy egyszerűen ilyen a drámairodalom. De minden állításod mögött van egy kis kérdőjel vagy lábjegyzet is.
WK: Valaki egyszer azt mondta: Kata, egy mondatban nem lehet kettőt eljátszani. Nem hittem el. De nincsenek nem magányos nők, akikről drámákat írtak volna, nem? Az ember mint olyan magányos dolog.
MN: Hazudni színpadon nem láttalak, de mi történik, amikor nem vagy jó? Mit érzel?
WK: Félek. Elkezdek párhuzamosan gondolkodni, kívül kerülök, színtelenné válok, mert nem tudom, mire figyeljek.
MN: Amikor nagyon sokat játszottál, bírtad?
WK: Kováts Adél megnézte a Szégyen című darabot, aminek nagyon örültem, majd azt kérdezte: ezt lehet mindennap játszani? Értettem, amit kérdez. Amikor minden este színpadon voltam, úgy éreztem, nincs semmi közöm az életemhez. Van színész, aki ezt bírja. Én a lemondásban akkor és most is magamat választottam. Most becsuktam egy ajtót, és máris kinyílt egy ablak.
