Tompa Andrea

Ártatlan címnek tűnhet, kissé talán semlegesnek is, nem ígér brutalitást. Ahogy azonban elkezdjük felfogni, hogy a 2004-es beszláni, sok áldozatot követelő iskolai tragédiáról szóló történetet nézzük színpadon, azon is elgondolkodhatunk, hogy a mi/ők szembenállás, megosztottság bár több lépésre van a terrorizmustól, de lényege szerint hasonló alapképletre épül. Ők – tárgyak, ők – nincsenek jelen, ők – semmibe vehetők, ők – nem szólalnak meg, ők – elpusztíthatók. A mi/ők hasítása, ami minden regresszióban lévő társadalomra jellemző, számunkra is végtelenül ismerős.

Afféle szatirikus komédia Az öngyilkos erős társadalomkritikai éllel; a szovjet szerző 1928-ban írta a művet, ami aztán hatvan évig várhatta a bemutatót. Bár ahogy az ember a Forte Társulattal benépesült színpadot nézi, inkább úgy érzi: a darabot tegnap írták magyar közegben. Úgy is játsszák, hogy megszólaljon, mint egy hangszer jó kezekben.

Jönnek! – jut eszembe Helmut Newton híres fotója, a They are coming, amikor ezekre a ragyogó nőkre nézek, akik a színpadon Mária-kék ruhában pompáznak: szépségük, jelenlétük, sokféle életkoruk és uralkodó tekintetük betölti a teret.

„Ma már nincsenek írók”, hangzik fel váratlanul a szünetben; a színdarabból kilépett gáz(készülék)szerelő mondja a közönség közé vegyülve, önironikusan.

Egyetlen spontán nézői felszisszenést hallani ezen az estén: amikor Lady Anna arcul köpi Richárdot. Mert a konkrét, valódi testi váladék feltöri a teatralitás burkát, a művészi „olyan, minthát”, az est sokszor fárasztó artisztikumát, és az undorító nyál lecsordul a másik arcán.

Kritikus elődeink nem tartották remekműnek A hattyút, mely darab – idézi Molnár Gál Péter – már az 1921-es bemutatókor (a Vígszínházban) sem volt időszerű: a darab mintha a Monarchia siratása lett volna. Könnyű elszúrni, a szalonok iránti nosztalgiával játszani, félrecsúsztatni hivatkozási pontjait. 1972-ben, a Madách fénykorában az egyik legjobb előadás volt; Márkus László alakítását külön tanulmány örökítette meg.

A darab első jelenetében vasárnap délután van. A családi nem idillben újságot olvas, teázik, cigarettázik két férfi és rendületlenül vasal egy nő egy padlásszobában. A vasárnap délután a polgári, családi lét szakítópróbája: a látszatok felfeslenek, megmutatja magát a verkli, a monotónia, a tehetetlen, vergődő élet.

„Tekintetében van valami nyugodt, de nyomasztó”, mondja önmagáról Miskin herceg. Három férfi ül a színpad szélén, és egy-egy mondatban (epikusan) bemutatkoznak. Majd megismétlik, mintha csak rövid és gyenge nézői emlékezetünket támogatnák. Más férfiak ugyanezt a jelenetet egy kis tévéképernyőn újranézik. Mindez az előadás egész teatralitását keretbe helyezi.

A hallatlanul népszerű magyar színházakba a nézők ma is elsősorban a színészekért, a nagy nevekért járnak, és nem a darabokért vagy színre vitt témákért.

A kritika megváltozott kontextusa