Az egy igazság helyett

  • Tompa Andrea
  • 2018. március 14.

Színház

A kritika megváltozott kontextusa

Koltai Tamás halálakor többen elmondták, hogy elment az utolsó színikritikus. Vagy árnyaltabban: ilyen kritikus nem lesz többé. Bár szerény kritikusutódokként sérelmezhetjük ezt az állítást, hiszen nekünk is szólhat üzenetként, mégis fontos igazság húzódik a talán nem teljesen átgondolt kijelentések mögött. Hiszen nem arról van szó, hogy hozzá és az elmúlt évtizedben eltávozott nagy nemzedékhez képest tehetségtelenek, műveletlenek, kevésbé elhivatottak és éppen ezért kevésbé „hatásosak” volnánk mindannyian, hanem hogy Koltai Tamással és immár több pályatársával (Molnár Gál Péter, Tarján Tamás, hogy csak néhány nevet mondjunk) eltávozott egy alapvető kritikushabitus, kritikustípus, vagy – én inkább így látom – véget ért egy hosszú korszak és egy kontextus, amely őket „létrehozta”. Valami tényleg megváltozott.

Olyan kritikusok (mondhatnám, hogy színi-, de bármilyen művészeti ág kritikusairól és akár általában a kritikáról is beszélhetünk), akik egész életpályáját, habitusát maga a bírálat, a kritika határozta meg, akiknek a szava nagy hatással volt, sőt sokszor kizárólagos súllyal esett a latba, vagyis művek sorsára, akár alkotói pályákra is meghatározó lehetett, nos ilyenek nemigen lesznek többé – hiszen már most sincsenek. Arról a hatásról van szó, amelyet a kritika kontextusa kitermelt, vagy inkább amelyben a kritika létrejött. Ami megváltozott, az épp a kontextus, amelyben a kritika létezik.

Egy 2016-os angol nyelvű tanulmánykötetben olvasom a következőt: „A színikritikát nem egy történelmi kontinuum vagy korábbi kritikaformák részeként kell látni, hanem a közjó változó természetének részeként, a digitális kor intellektuális értékei közt elhelyezve” (Duška Radosavljević [ed]: Theater Criticism: Changing Landscapes, Bloomsbury Methuen Drama). Ez azt jelenti, hogy a múlt felől, a múltban betöltött szerepe felől már nem érthetjük meg, értelmezhetjük a kritika mai, megváltozott helyét, státusát.

 

Nők a pályán

 

Milyen kontextus változott? Nem csak az államszocialista múlt torz, a nyílt, egyenes kommunikációt gyakran nélkülöző kritikaformáit kitermelő kontextusára gondolok, nemcsak a nálunk legalábbis leépült, másutt átalakult, a kritikai gondolkodást kevésbé igénylő médiára és a leépült kritikusegzisztenciákra gondolok, hanem arra a hagyományra is, amely „az egyetlen igazság” keresését, kimondását tűzte ki célul, mert ennek az „egy igazságnak” a létezésében hitt. Ez az „egy igazság” azután „a” kritikushoz rendelődik, és így „megcsinálja”, azaz létrehozza őt, aki ebbe a szerepbe, az igazság vagy „az ítélet” kimondójának szerepébe kerül.

Ez a modell a posztmodernben megrendül. Minden olyan forma, amely az „egy vélemény, egy igazság” nézőpontot próbálja leváltani, arra törekszik, hogy több véleményt hozzon; ezt ambicionálja az ÉS-kvartettektől kezdve a 2000 folyóirat Margináliák rovata, amit aztán a Színház folyóiratban továbbgondoltunk, többhangú kritikák, kommentláncok, kritikaviták stb. alakjában. Mindez arra a hatalmas, százéves hagyományt lassan megtörő felismerésre épül, hogy a kritika feladata az egymás mellett megférő igazságok, érvrendszerek feltárása, és nem a „megmondás”, a kizárólagos ítéletalkotás. Ez nem jelenti azt, hogy „minden relatív”, hanem hogy „az igazság” decentralizálódott. Így értelmezhető ma a kritika mint a közjó része: gondolkodással, szempontokkal, érvekkel járul hozzá. Mint intellektuális érték persze nem a like-dislike tengelyen helyezkedik el, hanem érvek, értelmezések vonzásában, szakmailag megalapozott, de nem kizárólagos véleményként. Kérdés persze, hogy az a közjó, amit a kritika, kritikai gondolkodás képviselhet, amelynek gazdagodásához hozzájárulhat, milyen társadalmi kontextusban helyezkedik el, hogy a társadalom milyen jelentőséget tulajdonít az intellektuális értékeknek. Ez utóbbiak ma Magyarországon láthatóan egy rendkívül szűk, már-már mikroszkopikus térben helyezkednek el.

Nem lehet nem észrevenni a kontextus változásával a genderszempontot is. Ahogy megrendül az „egyetlen kritikus igazságának” pozíciója, amelyet mindig férfi kritikus képvisel, a pályát nők kezdik benépesíteni. A kritika többé nem hatalmi, sőt kizárólagos hatalmi helyzetből érkezik (amivel szorosan összefügg a pályák egzisztenciális hátterének gyengülése is). Ma sok helyütt a világon a színikritika erősen női pálya.

A sokat emlegetett piacra gyakorolt hatás is változik: a kritika kontextusa ott is megváltozott, ahol a piac szabályozza a kulturális termékek létrejöttét, mozgását. Klasszikus és szinte egyedülálló példa, amelyre mindenki hivatkozik (és amelyre netán kritikusként vágyik), az a hatás, amit a The New York Times kritikusa tudhat magáénak. A NYT bírálója kritikájával színházi előadások sorsát döntötte el (elsősorban Broadway-darabokét), amelyek a cikk hatására hosszú sorozatokat mentek vagy épp ellenkezőleg, le kellett venni a műsorról. Mára azonban létrejöttek az ún. kritikusbiztos előadások. A marketing és pr hatása felülírja a NYT cikk­írójának véleményét; a hosszú preview-k, vagy­is nem teljes értékű, bemutató előtti sorozatok távol tartják a kritikusokat (akik klasszikusan csak bemutatókra járnak), a színházak ki- vagy inkább lepróbálhatják a produkció hatását a nézőn anélkül, hogy kockáztatnák, hogy a kritikus megírja a véleményét. A Pókember musical ominózus története ez, a színháztörténet eddigi legdrágább előadásáé (költségvetése 60 millió dollár volt, tehát a kockázat is óriási), amitől ilyen módon próbálták távol tartani a bírálókat. A NYT kritikusa fogta magát és megírta véleményét egy preview-ról, amelyre simán jegyet váltott – ám a hatalmas marketingmunka legyőzte a negatív bírálatot, és a – sajtó szerint gyenge – előadást sokat játszották.

Visszatérve saját realitásunkra – ma már olyan szerepeket számonkérni vagy olyanra vágyni, mint amilyet MGP vagy Koltai betöltött, valójában anakronisztikus. Sarkítva: a „megmondóemberek” − akiket persze a kontextus termelt ki, és nem (elsősorban) a saját ambí­ciójuk vagy (hatalom)vágyuk – idejének vége.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.