Színház

Már a gyerekek is

Carly Wijs: Mi és Ők
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/31. (08. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ártatlan címnek tűnhet, kissé talán semlegesnek is, nem ígér brutalitást. Ahogy azonban elkezdjük felfogni, hogy a 2004-es beszláni, sok áldozatot követelő iskolai tragédiáról szóló történetet nézzük színpadon, azon is elgondolkodhatunk, hogy a mi/ők szembenállás, megosztottság bár több lépésre van a terrorizmustól, de lényege szerint hasonló alapképletre épül. Ők – tárgyak, ők – nincsenek jelen, ők – semmibe vehetők, ők – nem szólalnak meg, ők – elpusztíthatók. A mi/ők hasítása, ami minden regresszióban lévő társadalomra jellemző, számunkra is végtelenül ismerős.

Érdekes, hogy ez a kortárs darab – Carly Wijs holland színésznő (!) drámája – már azelőtt képes megmutatni ezt a hasítást, hogy a terroristák megjelennének a színen. Az elbeszélőink, egy fiú és egy lány, mindketten a beszláni iskola diákjai, szemtanúk, túlélők (?) elmesélik nekünk az iskolaépület szerkezetét, beszélnek a szép városukról, „A mi oldalunk meseszép”, mondják. Hiszünk nekik, miért ne. Azonban a határ túlfelén Csecsenföld terül el, mondják, ahol a gyerekeket „legtöbbször eladják a pedofiloknak. Az apák drogfüggők. Az anyák bajszosak, és dolgozniuk kell.” Valami olyan környezetet vázolnak fel, amikor az ellenségkép már a zsigerekben van. A határ túloldalán ők nem vagy nem egészen emberek, torzak, borzalmasak, veszélyesek. Ebben a kontextusban kezdődik a felhőtlennek ígérkező iskolai tanévnyitó ünnepség 2004 szeptemberében. Ahová egyébként (halk kuncogás a nézőtéren) 370 anyuka, 22 apuka jön el a megnyitóra.

„A terrorizmus azokra az embe­rekre irányul, akik nézik, nem pedig a tényleges áldozatokra. A terrorizmus: színház” – írta Brian Jenkins bő negyven éve. A terrorizmus színházának feladata nem változott, a beszláni tragédia azonban nemcsak rengeteg áldozatot (főleg nőket és gyermekeket) követelt, de az orosz politika is belevegyült, amely nem volt képes kezelni a helyzetet, vagyis éppen ellenkezőleg, felhasználta az esetet, ami végül a Kreml hatalmának megszilárdulásához vezetett. A politikai dimenzióról itt most nem esik szó; talán azért döntött így a szerző, mert túl bonyolult volna elmondani, és két kamasz biztosan nem lenne rá képes.

László Lili és Vilmányi Benett melegítőnadrágos kamaszokat alakítanak; kamaszos „zavaruk” kissé túl hangsúlyos, bár kétségtelenül akkor is hinnénk nekik, ha kissé egyszerűbb volna ez a játékmód. Fehér Balázs Benő rendezői segítségével kiválasztott eszközeik egyszerűek, hatásosak, képesek a gyermeki fantázia, behelyettesítés és játékos-teátrális megoldások létrehozására. Lufik, amelyeket hatásosan durrantanak ki, mintha éppen életeket oltanának ki, legófigurák hullanak az ablakon, gyapjúfonál jelzi a bedrótozott szűk teret, melyet a színészek figyelmesen, ráérősen építenek fel, ezzel is növelve a feszültséget, csattan az ördögpatron a földön, tényleg olyan, mint a puskaropogás. A három napig tartó túszdrámában inni, enni, pisilni sem lehet, feltartott kézzel, guggolva kell várakozni, az életek pedig lassan fogynak: döbbenetes, ahogy egyre kisebb az a szám, amelyet túszként említenek. Hogy mi történik azokkal, akik „elfogynak”, nem tudjuk. Ezer ember életét nem tudja elmesélni egy műalkotás, ahogy a háromszáz halálos áldozatét sem. Kettőét azonban igen. Szépek, megrendítőek a lány hallucinációi, hiszen a képzelet az egyedüli menedék a pokolból. Gyönyörű, ahogy az egyébként távol, munkában lévő apukák szabadító érkezésében bíznak, ahogy a város legerősebb traktorán érkezik néhány erős, elszánt édesapa, köztük egy hentes, igazi henteskéssel. Szemben a három tucat felfegyverzett terroristával. A gyermeki nézőpont – és ez a darab és az előadás erénye is – leveszi a nagy és pontos, megfontolt felnőttigazságok terhének keresését, kimondását. És van humora is egy ilyen helyzetnek. Ezt a játékot, humort, feszültséget, kétségbeesést, hideg referálást váltogatja a két remek színész.

Nem tudhatjuk, hogy a gyermekek honnan „tudják” mindazt, amit elmesélnek nekünk, mi az ő valóságos nézőpontjuk, hiszen nyilvánvalóan nem „láthatják” az érkező apákat, ahogy nem tudhatnak mindent (annyit sem, amennyit elmondanak) fogva tartóik eszközeiről, a detonátorokról, kábelekről. Ők talán – és ez az egyetlen lehetséges szempont – akár túlélők, akár nem, utólag ismerték meg a saját maguk által elszenvedett történetet, és a vágyaikkal egészítették ki azokat.

Az előadás feszültségét a szabadulásra való várakozás, gyermeki képzelgés, a vicces szabadulástervek, az élet és halál közti lebegő állapot adja, amit szintén naiv nézőpontból látunk: semmit sem lehet tenni, ám minden nagyon veszélyes.

A „Miért?” nem tevődik fel. Mintha a terrorizmusnak nem miértje, pusztán közönsége volna, színháza, a rettenet színháza. Kínukban a gyerekek matekoznak is, hány ember jut egy terroristára, hirtelen mi is belekeveredhetünk, hiszen két ember „tart fogva” minket. A történetnek csak „végei” lehetnek, sok vége, attól függ, ki honnan nézi, mit lát onnan, milyen áldozatokat, terroristákat, felszabadító hősöket, élőket és holtakat, és a kettő ebben a pillanatban megdöbbentően közel van egymáshoz. Ahogy az Ők is a Mi-hez.

Szentendrei Teátrum – Orlai Produkció, július 22.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/31. (08. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...