Színház

Már a gyerekek is

Carly Wijs: Mi és Ők

  • Tompa Andrea
  • 2018. szeptember 2.

Színház

Ártatlan címnek tűnhet, kissé talán semlegesnek is, nem ígér brutalitást. Ahogy azonban elkezdjük felfogni, hogy a 2004-es beszláni, sok áldozatot követelő iskolai tragédiáról szóló történetet nézzük színpadon, azon is elgondolkodhatunk, hogy a mi/ők szembenállás, megosztottság bár több lépésre van a terrorizmustól, de lényege szerint hasonló alapképletre épül. Ők – tárgyak, ők – nincsenek jelen, ők – semmibe vehetők, ők – nem szólalnak meg, ők – elpusztíthatók. A mi/ők hasítása, ami minden regresszióban lévő társadalomra jellemző, számunkra is végtelenül ismerős.

Érdekes, hogy ez a kortárs darab – Carly Wijs holland színésznő (!) drámája – már azelőtt képes megmutatni ezt a hasítást, hogy a terroristák megjelennének a színen. Az elbeszélőink, egy fiú és egy lány, mindketten a beszláni iskola diákjai, szemtanúk, túlélők (?) elmesélik nekünk az iskolaépület szerkezetét, beszélnek a szép városukról, „A mi oldalunk meseszép”, mondják. Hiszünk nekik, miért ne. Azonban a határ túlfelén Csecsenföld terül el, mondják, ahol a gyerekeket „legtöbbször eladják a pedofiloknak. Az apák drogfüggők. Az anyák bajszosak, és dolgozniuk kell.” Valami olyan környezetet vázolnak fel, amikor az ellenségkép már a zsigerekben van. A határ túloldalán ők nem vagy nem egészen emberek, torzak, borzalmasak, veszélyesek. Ebben a kontextusban kezdődik a felhőtlennek ígérkező iskolai tanévnyitó ünnepség 2004 szeptemberében. Ahová egyébként (halk kuncogás a nézőtéren) 370 anyuka, 22 apuka jön el a megnyitóra.

„A terrorizmus azokra az embe­rekre irányul, akik nézik, nem pedig a tényleges áldozatokra. A terrorizmus: színház” – írta Brian Jenkins bő negyven éve. A terrorizmus színházának feladata nem változott, a beszláni tragédia azonban nemcsak rengeteg áldozatot (főleg nőket és gyermekeket) követelt, de az orosz politika is belevegyült, amely nem volt képes kezelni a helyzetet, vagyis éppen ellenkezőleg, felhasználta az esetet, ami végül a Kreml hatalmának megszilárdulásához vezetett. A politikai dimenzióról itt most nem esik szó; talán azért döntött így a szerző, mert túl bonyolult volna elmondani, és két kamasz biztosan nem lenne rá képes.

László Lili és Vilmányi Benett melegítőnadrágos kamaszokat alakítanak; kamaszos „zavaruk” kissé túl hangsúlyos, bár kétségtelenül akkor is hinnénk nekik, ha kissé egyszerűbb volna ez a játékmód. Fehér Balázs Benő rendezői segítségével kiválasztott eszközeik egyszerűek, hatásosak, képesek a gyermeki fantázia, behelyettesítés és játékos-teátrális megoldások létrehozására. Lufik, amelyeket hatásosan durrantanak ki, mintha éppen életeket oltanának ki, legófigurák hullanak az ablakon, gyapjúfonál jelzi a bedrótozott szűk teret, melyet a színészek figyelmesen, ráérősen építenek fel, ezzel is növelve a feszültséget, csattan az ördögpatron a földön, tényleg olyan, mint a puskaropogás. A három napig tartó túszdrámában inni, enni, pisilni sem lehet, feltartott kézzel, guggolva kell várakozni, az életek pedig lassan fogynak: döbbenetes, ahogy egyre kisebb az a szám, amelyet túszként említenek. Hogy mi történik azokkal, akik „elfogynak”, nem tudjuk. Ezer ember életét nem tudja elmesélni egy műalkotás, ahogy a háromszáz halálos áldozatét sem. Kettőét azonban igen. Szépek, megrendítőek a lány hallucinációi, hiszen a képzelet az egyedüli menedék a pokolból. Gyönyörű, ahogy az egyébként távol, munkában lévő apukák szabadító érkezésében bíznak, ahogy a város legerősebb traktorán érkezik néhány erős, elszánt édesapa, köztük egy hentes, igazi henteskéssel. Szemben a három tucat felfegyverzett terroristával. A gyermeki nézőpont – és ez a darab és az előadás erénye is – leveszi a nagy és pontos, megfontolt felnőttigazságok terhének keresését, kimondását. És van humora is egy ilyen helyzetnek. Ezt a játékot, humort, feszültséget, kétségbeesést, hideg referálást váltogatja a két remek színész.

Nem tudhatjuk, hogy a gyermekek honnan „tudják” mindazt, amit elmesélnek nekünk, mi az ő valóságos nézőpontjuk, hiszen nyilvánvalóan nem „láthatják” az érkező apákat, ahogy nem tudhatnak mindent (annyit sem, amennyit elmondanak) fogva tartóik eszközeiről, a detonátorokról, kábelekről. Ők talán – és ez az egyetlen lehetséges szempont – akár túlélők, akár nem, utólag ismerték meg a saját maguk által elszenvedett történetet, és a vágyaikkal egészítették ki azokat.

Az előadás feszültségét a szabadulásra való várakozás, gyermeki képzelgés, a vicces szabadulástervek, az élet és halál közti lebegő állapot adja, amit szintén naiv nézőpontból látunk: semmit sem lehet tenni, ám minden nagyon veszélyes.

A „Miért?” nem tevődik fel. Mintha a terrorizmusnak nem miértje, pusztán közönsége volna, színháza, a rettenet színháza. Kínukban a gyerekek matekoznak is, hány ember jut egy terroristára, hirtelen mi is belekeveredhetünk, hiszen két ember „tart fogva” minket. A történetnek csak „végei” lehetnek, sok vége, attól függ, ki honnan nézi, mit lát onnan, milyen áldozatokat, terroristákat, felszabadító hősöket, élőket és holtakat, és a kettő ebben a pillanatban megdöbbentően közel van egymáshoz. Ahogy az Ők is a Mi-hez.

Szentendrei Teátrum – Orlai Produkció, július 22.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."