Színház

Közben az elit gyönyörűen zenél

Molnár Ferenc: A hattyú
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kritikus elődeink nem tartották remekműnek A hattyút, mely darab – idézi Molnár Gál Péter – már az 1921-es bemutatókor (a Vígszínházban) sem volt időszerű: a darab mintha a Monarchia siratása lett volna. Könnyű elszúrni, a szalonok iránti nosztalgiával játszani, félrecsúsztatni hivatkozási pontjait. 1972-ben, a Madách fénykorában az egyik legjobb előadás volt; Márkus László alakítását külön tanulmány örökítette meg.

Száz év elteltével azonban tüneményesen frissnek hat: ehhez talán éppen az „eredeti” arisztokráciára való hivatkozása kellett elhalványuljon. Hogy helyette a mai elitek, gazdagok, kiváltságosok világára mutasson élesen. A történet szerint a hajdani királyi család ismét vissza akar kapaszkodni a fénybe, a királyságba; egyetlen mód a beházasodás. Az eladó lányt, a „hattyút” fogják férjhez adni. Az ambiciózus édesanya egy másik férfit, a házitanítót használja fel, hogy felkorbácsolja a hercegi érdeklődést. A hattyú, ahogy az utolsó felvonásban ki is fejtik: gyönyörű állat a tavon úszva, amúgy szárazföldön nehézkes lúdnak néz ki inkább, ironizál Molnár. A dráma szövegéhez szinte hozzá sem kellett nyúlni, Molnár annyira szellemes; pedig mégis vannak felismerhető hangsúlyváltozások (dramaturg: Szabó-Székely Ármin).

Koszlott, azúrkék festéktől hámló térben barna öltönyben, kék masnis ingben magyaráz a Tanár (Nagy Zsolt): két fegyelmezett, rövidnadrágos, atlaszfényű ruhába bújtatott tanítványa figyel térdepelve. A téma: Napóleon, vagyis a Sas. Bár Molnár Napóleon halálával indítja a darabot, a mi komoly és szolid tanárunk a hadvezér útját, bukásának okát is vázolja: „Hatalmának növekedésével egy ütemben egyre jobban elhitte magáról, hogy kiváltságos lény, aki mindent megkísérelhet, aki mindent merhet.” Napóleon izgalmas háttérszereplője a darabnak; megtestesítője a forradalmárságnak. Aminek ebben a darabban nem sok esélye van.

A barna állati bőrön térdeplő ifjak és ez az egész nagyszerű vizuális világ (amely még oly sok titkot és ikonográfiai meglepetést tartogat; szcenika: Izsák Lili) máris jelzi: nem valami realista szalonban vagyunk, hanem egy örök, szimbolikus, absztrakt térben. Az egyetlen szalonkonkrétum: a ragyogó velencei csillár. Talán ennyi maradt a királyságból.

A hátsó falon neon betűkkel felirat: „We are more than beautiful.” Mintha csak azt vetítené előre az előadás, hogy a maga módján itt számos Napóleon lép majd színpadra, aki mind nagyobbnak, szebbnek, többnek képzeli magát. Tényleg, csodálatos egók vannak a színpadon.

A színpadra beúszó anyahajó, az erélyes és szigorú özvegy királyné (Csákányi Eszter remekel e figurában) erősen (és megalázóan) jelöli ki a közte és a tanár közti határokat, amelyre az egész elittekintély épül. „Tanár!” – szólítják meg folyton szegény Ági Miklóst, akinek mintha neve sem volna, csupán egy szolgáltatást nyújt. Ez az előadás finoman, de kíméletlenül beszél egy (abszolút mai) osztálytársadalomról, hatalom és fény iránti vágyról, a kicsinyek és forradalmárok biztos alulmaradásáról. Ez a kis Petőfi kopott hangon, de nagy emberi méltósággal énekli a Kis lak áll a nagy Duna mentébent, miközben az elit gyönyörűen zenél, mert ők tényleg „more than beautiful”-ok ebben is. A szép hercegkisasszony (Tenki Réka) hiába szeret bele és viszont, az ámort minden legyőzi, főleg a státus. Csodálatos, ahogyan majd a megérkező anyahercegnő (Für Anikó poentíroz ragyogóan e szerepben) legyint arra, hogy mit jelent a házasság és a szerelem. Ragadozói pettyes bundája alatt fehér tollakkal díszített selyem nadrágkosztümöt hord: egykor talán ő is hattyú volt.

A Polgár Csaba rendezte előadásnak minden alkotótársa remekel; ilyen kitüntetett pillanat ritkán van színházban. A darabot, a figurákat, helyzeteket komolyan veszik, mélységei­be látnak; a játék ritmusa, bár háromfelvonásnyi, mint minden Molnár, végig feszült marad. S bár a felületen, a finoman groteszk figurák közt könnyen tűnik könnyűnek minden, a mélyben emberi drámák, társadalmi olvasat búvik meg. A szerelmi dráma az utolsó pillanatig fenntartja azt a finom billegést, hogy a dolgok még a happy end felé fordulhatnának, mintha volna remény, hogy a fenség és a pedagógus együtt… Ó, dehogy!

Nagy Zsolt ezt az alázatot gyönyörűen viszi végig, tele méltósággal és fülig szerelmesen, azzal a visszafogott dühvel, ami a robbanást már lehetetlenné teszi. Csákányi Eszter kemény és mégis önironikus; elhisszük neki a mindent irányító anya szerepét. Néhány tollszerű dísz az ő ruháján is van; az Albert hercegén (Ficza István) meg csodás színes papagájok díszlenek. Talán mindenkiben rejlik egy kis hattyúnyi, egy kis „beautiful”. Ficza flegma, kicsit ostoba herceget mutat varázslatosan. Tenki Réka játssza a már erősen huszonéves eladó leányt, rettentő hidegen és mereven, majd lassan nemcsak felolvad, de szó szerint fülig szerelmes lesz: elpiruló füleivel Tenki fizikailag is, megrendülve átadja magát valami olyan érzelemnek, amit alig mer szavakkal kifejezni. Ahogy csinos szerzetescsuhájában Mácsai Pál is mintha egy darabig eljátszaná küldetését, hogy a jobbik, a szerelem oldalán áll. De nem, ő is túl szép ehhez.

Örkény Színház, március 24.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...