Színház

Örökség

Ibsen: Kísértetek

  • Tompa Andrea
  • 2018. április 1.

Színház

A hallatlanul népszerű magyar színházakba a nézők ma is elsősorban a színészekért, a nagy nevekért járnak, és nem a darabokért vagy színre vitt témákért.

A Centrál kis (nem is olyan kis) színpadán bemutatott, nem oly gyakran játszott Ibsen-darabban a vonzerő a főszerepet játszó Básti Juli és a rendező Alföldi Róbert. Engem inkább a lelkek zord szerelmese, ez a hatalmas drámaíró érdekelt, aki nélkül a színháztörténet, de talán a film és irodalom is más lett volna; biztos vagyok benne, hogy az emberi lélek és emberek közti kapcsolatok olyan mély elemzője, mint Bergman vagy a kortárs svéd író, Per Olov Enquist is az ő örököse. Ibsen kiválóan megírt, sötét tónusú drámái mély tudásról, világ- és emberismeretről tanúskodnak. Az 1881-ben publikált darab heves vitákat váltott ki (nem is mutatták be egy ideig hazájában, ám érdekes, hogy Berlinben és Kolozsváron viszont rövidesen és egy időben, 1889-ben).

Ibsen ebben a drámájában is keményen beszél a látszatokról, amelyeket a polgári világ (vagy inkább bármilyen társadalmi réteg) fenntart. Ahogy más drámáiban, itt is van egy múltbeli esemény, egy családi titok, ha tetszik, aminek lassú felszínre kerülése hozza létre a drámát. Ezt a múltbeli történést, ami a drámai jelenben bontakozik ki, nevezi a drámaelmélet analitikus drámának.

Itt most kevés a külső cselekmény, sok a verbális interakció. A történet szerint Helene Alving egész életében falazott iszákos, kicsapongó férjének; saját fiát kiskorában elküldi, hogy ne a romlott házban nevelkedjen. A felnőtt fiú most hazatér; az apa tíz éve halott, emlékére egy menhelyet (árvaházat) avatnak fel. Az egykori férj gyereket csinált a szobalánynak, a már felnőtt lány itt nevelkedett a házban, ő is szobalány. Mindezt Alving asszony a lelkészével való beszélgetésben tárja fel, akivel amúgy régi és „bonyolult” viszonyban van. A fiú és a lány egymás iránti vonzalmának megakadályozásaképpen aztán az anya feltárja a történetet. Az ötödik szereplő a lány apja, vagyis nevelőapja. Fullasztó légkör, csupa titok, látszat, rossz örökség és be nem vallott vágyak. A fiú kicsapongási betegséget örököl apjától (talán szifiliszt), ami Ibsen korában még halálos és bűnös kór.

Puritán, szikár előadást rendezett Alföldi, és ez az est fő erénye. Bízik a darabban, átadja színészeinek a lehetőséget. Erős fények, kevés szín mindenütt, a jelmezeken (Szakács Györgyi munkája), a térben alig van díszítés, kellék, mimika; ami felesleges, elvetették. Mindössze egy hátsó díszletfal áll a színpadon, sok egymásba helyezett fakeret, ami ajtó és ház egyszerre (Kálmán Eszter munkája). Ám mivel minden egyes keretnek le kell hullania majd, ez a labilisan felfüggesztett építmény kiszámíthatóvá és felettébb didaktikussá válik. Az utolsó jelenet vizuális szépsége, a fények, vetítések, kötelek nagy asszociációs mezeje azonban igazán élményszerű. Kár, hogy a vizualitás szintjén ez a szimbolizmus korábban nem működik.

Az est két színészi élménye: Básti Juli és Gáspár Sándor. Bástiban megvan Alving asszony keménysége, nincs nehéz dolgom elhinni, hogy egész életében összeszorított foggal dolgozott valamiféle látszat fenntartásáért, és még a távolra küldött fia iránti gyengéd érzelem vagy inkább vágy is megmutatkozik benne. Sokkal nehezebb azonban összetörnie, esendővé, gyengévé válnia, egyszerűen meglágyulnia; talán tévedését, hibáját sem látja be. Végső, fiának szánt gesztusa (maradjon meglepetés a néző számára) sem lágyságból, szánalomból születik, inkább keménységből. A sötét dráma végpontján ugyanis azzal szembesül, hogy bizony az apák vétkéért a fiúk bűnhődnek; ez Ibsen egyik örök vezérgondolata. (Ibsen nyilván az erkölcsi örökséget szimbolizálja a számos darabjába beleírt örökletes bűnös betegségekkel.) Gáspár Sándor gazdagabb, ellentmondásosabb embert visz színre, fejlődésvonala érdekesebb és érdesebb; talán ő a legigazabb hős ezen az estén. A lelkész szerepében Gáspár Tibort látni; merev, csupa látszat, talán manipulatív is, alig-alig villan fel emberi arca. Gáspár Tibor azonban mégsem elég ebben a szerepben, nincs elég titka, nagysága. Ibsen sok lelkészt írt meg, rendkívül érdekelték Istennek ezek a hivatalnokai vagy épp idealista szolgái; ez a mostani puszta hivatalnok, isteni adminisztrátor és erkölcscsősz – volna mit mesélni róla. Nehéz megérteni, hogy az erős, kemény nő, akit Básti játszik, miért vonzódott ehhez a férfihoz. Ám a fiatalok (Ágoston Katalin és Ódor Kristóf) a legvékonyabbak, nem is igen ragadhatók meg, különösen Ágostonnak egyetlen, kemény arca van; mindketten inkább egy írói-rendezői programot visznek végig, nem igazi személyiségek. A játékidő mindössze 85 perc; keveslem ahhoz, hogy ez az emberi dráma szemünk előtt a maga teljességében, mélységében, fájdalmában kiterüljön. Nem is fog. A találkozás ezzel a nagy, nehéz, ma is kétségkívül igaz történettel nem válik eléggé fullasztó bergmani tapasztalattá.

Centrál Színház, február 11.

Figyelmébe ajánljuk

Nem, nem ad 850 forintért egy doboz ruhát a Zara

A netes átverések egyik nagy csoportja, amikor elhitetik veled, hogy jól jársz, és talán úgy tűnik egy ideig, hogy tényleg. Valójában olyan módszerrel vernek át, ami ellen utólag már nem lehet tenni semmit. Mert valójában te döntöttél úgy, hogy hülye leszel. Ilyen a Zara fantasztikus akciója is. Ami nyilván nem a Zara akciója.