Színház

Örökség

Ibsen: Kísértetek
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A hallatlanul népszerű magyar színházakba a nézők ma is elsősorban a színészekért, a nagy nevekért járnak, és nem a darabokért vagy színre vitt témákért.

A Centrál kis (nem is olyan kis) színpadán bemutatott, nem oly gyakran játszott Ibsen-darabban a vonzerő a főszerepet játszó Básti Juli és a rendező Alföldi Róbert. Engem inkább a lelkek zord szerelmese, ez a hatalmas drámaíró érdekelt, aki nélkül a színháztörténet, de talán a film és irodalom is más lett volna; biztos vagyok benne, hogy az emberi lélek és emberek közti kapcsolatok olyan mély elemzője, mint Bergman vagy a kortárs svéd író, Per Olov Enquist is az ő örököse. Ibsen kiválóan megírt, sötét tónusú drámái mély tudásról, világ- és emberismeretről tanúskodnak. Az 1881-ben publikált darab heves vitákat váltott ki (nem is mutatták be egy ideig hazájában, ám érdekes, hogy Berlinben és Kolozsváron viszont rövidesen és egy időben, 1889-ben).

Ibsen ebben a drámájában is keményen beszél a látszatokról, amelyeket a polgári világ (vagy inkább bármilyen társadalmi réteg) fenntart. Ahogy más drámáiban, itt is van egy múltbeli esemény, egy családi titok, ha tetszik, aminek lassú felszínre kerülése hozza létre a drámát. Ezt a múltbeli történést, ami a drámai jelenben bontakozik ki, nevezi a drámaelmélet analitikus drámának.

Itt most kevés a külső cselekmény, sok a verbális interakció. A történet szerint Helene Alving egész életében falazott iszákos, kicsapongó férjének; saját fiát kiskorában elküldi, hogy ne a romlott házban nevelkedjen. A felnőtt fiú most hazatér; az apa tíz éve halott, emlékére egy menhelyet (árvaházat) avatnak fel. Az egykori férj gyereket csinált a szobalánynak, a már felnőtt lány itt nevelkedett a házban, ő is szobalány. Mindezt Alving asszony a lelkészével való beszélgetésben tárja fel, akivel amúgy régi és „bonyolult” viszonyban van. A fiú és a lány egymás iránti vonzalmának megakadályozásaképpen aztán az anya feltárja a történetet. Az ötödik szereplő a lány apja, vagyis nevelőapja. Fullasztó légkör, csupa titok, látszat, rossz örökség és be nem vallott vágyak. A fiú kicsapongási betegséget örököl apjától (talán szifiliszt), ami Ibsen korában még halálos és bűnös kór.

Puritán, szikár előadást rendezett Alföldi, és ez az est fő erénye. Bízik a darabban, átadja színészeinek a lehetőséget. Erős fények, kevés szín mindenütt, a jelmezeken (Szakács Györgyi munkája), a térben alig van díszítés, kellék, mimika; ami felesleges, elvetették. Mindössze egy hátsó díszletfal áll a színpadon, sok egymásba helyezett fakeret, ami ajtó és ház egyszerre (Kálmán Eszter munkája). Ám mivel minden egyes keretnek le kell hullania majd, ez a labilisan felfüggesztett építmény kiszámíthatóvá és felettébb didaktikussá válik. Az utolsó jelenet vizuális szépsége, a fények, vetítések, kötelek nagy asszociációs mezeje azonban igazán élményszerű. Kár, hogy a vizualitás szintjén ez a szimbolizmus korábban nem működik.

Az est két színészi élménye: Básti Juli és Gáspár Sándor. Bástiban megvan Alving asszony keménysége, nincs nehéz dolgom elhinni, hogy egész életében összeszorított foggal dolgozott valamiféle látszat fenntartásáért, és még a távolra küldött fia iránti gyengéd érzelem vagy inkább vágy is megmutatkozik benne. Sokkal nehezebb azonban összetörnie, esendővé, gyengévé válnia, egyszerűen meglágyulnia; talán tévedését, hibáját sem látja be. Végső, fiának szánt gesztusa (maradjon meglepetés a néző számára) sem lágyságból, szánalomból születik, inkább keménységből. A sötét dráma végpontján ugyanis azzal szembesül, hogy bizony az apák vétkéért a fiúk bűnhődnek; ez Ibsen egyik örök vezérgondolata. (Ibsen nyilván az erkölcsi örökséget szimbolizálja a számos darabjába beleírt örökletes bűnös betegségekkel.) Gáspár Sándor gazdagabb, ellentmondásosabb embert visz színre, fejlődésvonala érdekesebb és érdesebb; talán ő a legigazabb hős ezen az estén. A lelkész szerepében Gáspár Tibort látni; merev, csupa látszat, talán manipulatív is, alig-alig villan fel emberi arca. Gáspár Tibor azonban mégsem elég ebben a szerepben, nincs elég titka, nagysága. Ibsen sok lelkészt írt meg, rendkívül érdekelték Istennek ezek a hivatalnokai vagy épp idealista szolgái; ez a mostani puszta hivatalnok, isteni adminisztrátor és erkölcscsősz – volna mit mesélni róla. Nehéz megérteni, hogy az erős, kemény nő, akit Básti játszik, miért vonzódott ehhez a férfihoz. Ám a fiatalok (Ágoston Katalin és Ódor Kristóf) a legvékonyabbak, nem is igen ragadhatók meg, különösen Ágostonnak egyetlen, kemény arca van; mindketten inkább egy írói-rendezői programot visznek végig, nem igazi személyiségek. A játékidő mindössze 85 perc; keveslem ahhoz, hogy ez az emberi dráma szemünk előtt a maga teljességében, mélységében, fájdalmában kiterüljön. Nem is fog. A találkozás ezzel a nagy, nehéz, ma is kétségkívül igaz történettel nem válik eléggé fullasztó bergmani tapasztalattá.

Centrál Színház, február 11.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...