Lady Anna, akinek férjét és apósát is Gloster hercege, azaz Richárd ölette meg, most gyászol. S ki más volna, mint maga a gyilkos, aki szerelmet vall neki gyászában, és házasságba gyűri a nőt. Lady Anna (Sodró Eliza) dühe, kétségbeesése személyes női düh, mintha nem pusztán karaktere kilátástalanságát játszaná el a színész, hanem saját tapasztalatát is. Az arculköpés kiváló pillanat: miután heves, üvöltésen túli szócsatába merült a fékezhetetlen szörnnyel, semmilyen eszköze nem maradt, csak köpni. A gonosz valójában legyőzhetetlen, mondja e pillanat. Ezen a ponton értem meg, vagyis „sajátítom el” az előadást – vagy annak egy rétegét. Ehhez képest az öldöklő Richárd király legépfegyverezése, amire még oly sokat kell várni, belőlem egy vállrándítást sem vált majd ki.
Ez a kettősség húzódik végig az előadáson, melyet kétszer is láttam, hogy valóban képem legyen róla. Egyrészt egy dübörgő, teátrális, nagyon sok effekttel dolgozó színházi gépezetet kapunk, másrészt tartalmas színészi munkák, pillanatok, játékok sorát.
Talán van némi irónia abban, hogy Alföldi Róbert játssza Richárd szerepét; a Nemzeti volt (és vegzált) igazgatója, a közélet aktív kritikusa veszi fel ezt az elrettentő köntöst, Richárd torz lelkének és testének szerepét, melyet inkább démonira és sorsszerűre formálnak Andrei Șerban rendezővel, mint egy realitásában felismerhető politikai vezető képére. Alföldi közéleti szereplése, aurája azonban akaratlanul rávetül e szerepre. Úgy mutatja fel Richárdját, mint egy létező lényt, azt sugallva: létezik ilyen ember. De ez az ember nem ő maga. Viszont nagyon sokat tud elmondani róla.
Șerban harmadik magyarországi rendezésében nem „York napsütésével” nyitja a darabot, hanem a IV. felvonás anya-fiú párbeszédével. „Fiam vagy-e?”, kérdi az anya, s Gloster hercege, a mikrofont letakarva, tehát mintegy privátban válaszol. Richárd anyaszomorító születése, a „gyűlölt gyermek” lélektani okát adja torzulásának, gonoszságának.
Meglátjuk a Gonoszt, de nem megszeretjük – fontos különbség. Alföldi Richárdja három és fél órán keresztül kitart és izgalmas. Valamit tényleg el tud mondani ezen a szerepen keresztül, még a gyengébb második részen belül is. Létezik a Gonosz, semmi nem fékezheti meg, mindent maga alá tud gyűrni; ez inkább filozófiai vagy teológiai olvasat. A kiszámítható 2. felvonásban azt ugyan nem értettem meg (még a sztori szintjén sem), hogy ki miért képes mégis legyűrni őt. Pedig ez fontos kérdés volna: ki állítja meg? Alföldi arca, vagyis a gonosz arca kezdettől fogva puha, felpuhult inkább, széthullásközeli, melyet a második részben sárgára fest (ez szimbolikusan a hatalom színe az előadásban), s ez a maszk már dehumanizál. Az ember megszűnt benne, bár az állati mindig is megvolt, hiszen kígyó- vagy krokodilmintás öltönyben látjuk először (a kiváló jelmezeket Nagy Fruzsina tervezte). Alföldi szövegmondása kiváló.
Az előadás üres, jól tagolt, mai térben, állandó nyilvánosság előtt zajlik, szinte mindig van mikrofon valahol (tér: Menczel Róbert). A hatalomnak a nyilvános arca látható pusztán – bár ennek az első jelenet épp ellentmond. Az előadás nem vonatkoztatható a kortárs magyar valóságra, ez akár meglepő is lehet, de elfogadható művészi döntés, mindössze lájtos utalás történik a „G” betűre (Gloster) mint rettenetes veszélyre (és a választások estéjén is csak egyetlen aktuálpolitikai poén hangzik el a kisvasútról, rögtön nyílt színi taps honorálja). És nem is annyira politikai-társadalmi dráma ez így, kevésbé szól a politikai hatalomról, mint valami egyetemes, egzisztenciális rosszról. Tulajdonképpen nincs is politikai dimenziója. De saját színpadi nyelve sincs.
Șerban rendezése a hatalom groteszk arcát akarja láttatni; teátrális világában minden, mindenki látvány és spektákulum. Minden rendkívül magas hőfokon, sokszor harsogva szólal meg; harcra edzett, de komikus, fura parókás pitbullok feszülnek itt egymásnak. Lehet ripacskodni, túlozni, bohóckodni, kiszólni (némiképp indokolatlanul a második felvonásban még maga „William” is megjelenik, és odaszól „Robinak”); az effektek és poénok erdejében ritkán találom a sorvezetőt, a gondolatot. Olykor vannak erőteljes megoldások – Margit királynét László Zsolt játssza mitikus óriásként, démonian. Humor is van, még Richárd is képes az öniróniára (Schneider Zoltán, Gazsó György különösen erősek ebben). Dargay Marcell kivételes munkát végez, ahogy végigzenéli, hangeffektezi az előadást. Valamilyen alapkérdés (legalább) feltevésével adós marad ez a hangsúlyozottan teátrális produkció: amikor a hatalom – nem a szűk magyar, hanem a kortárs politikai valóság – ennyire végletesen teatralizált, ennyire szerkeszti és megjeleníti önmagát, mit tudhat ehhez képest mégis a színház, ami más? Köpni, azt igen. Ez az egyetlen győzelmi pillanat.
Radnóti Színház, február 18., április 8.
