Színház

Sem megjavítani, sem elpusztítani

Dosztojevszkij: A félkegyelmű
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

„Tekintetében van valami nyugodt, de nyomasztó”, mondja önmagáról Miskin herceg. Három férfi ül a színpad szélén, és egy-egy mondatban (epikusan) bemutatkoznak. Majd megismétlik, mintha csak rövid és gyenge nézői emlékezetünket támogatnák. Más férfiak ugyanezt a jelenetet egy kis tévéképernyőn újranézik. Mindez az előadás egész teatralitását keretbe helyezi.

Nem realista, történetmesélős, jellemábrázolós színház, ami önmagát tőlünk független, de létező valóságnak tételezi, hanem színház, saját törvények szerinti játék. Friss hang, saját látásmód, sok fiatal, erős képek. Efféle innováció nélkül nem lehetne nekivágni Dosztojevszkij már-már befogadhatatlanul nagyszerű művének.

A legnagyobbak vágtak neki, mégpedig radikálisan. Andrzej Wajda például két japán kabuki színésszel vitte filmre Nastazja címen 1994-ben. Radikalizmusa abban állt, hogy egy alakká vonta össze Miskin herceget és Nasztaszja Filippovnát, akit a hagyományos kabuki színházban nőket alakító férfi színész, Bandó Tamaszaburó játszott.

A rendezőnek, ifj. Vidnyánszky Attilának erős víziója van a regényről, vagyis láthatóan annak egy aspektusáról. A hősöket esszenciákra redukálja, egy-egy döntő lelki/szellemi/fizikai vonás kiemelésére törekszik. Üres térbe dobja őket, felpúposodott padlatú, koszlott, szürke falakkal körülvett otthontalan otthonba, melynek egyetlen domináns eleme egy nagy cserépkályha (tér: Pater Sparrow).

Az előadásnak két nagy iránya érzékelhető. Az egyik egy szellemi irány, egy nagy léptékű, fojtó kérdés felvetése – és (helyesen) meg nem oldása. A hit, transzcendencia, Jézus feltámadásának kérdései, a „hogyan létezzünk ebben a világban?” feszültsége. Ezek a kérdések erős helyzetekhez, figurákhoz, képekhez és monológokhoz vezetnek, mélyen gyökereznek a dosztojevszkiji regény szellemiségében. A tér fölé helyezve kivetítik körbe Holbein Halott Krisztusát is (így aztán maga a tér mintha a feltámadás előtti „üres sír” volna), amely Krisztust „elhagyatottsága tetőpontján” mutatja, ahogy Julia Kristeva fogalmaz: a meggyötört, magányos, halott testet, melyről a hősök azt állítják, hogy e kép láttán „némelyik ember még a hitét is elveszítheti”. Ez a mondat kételyekkel hagy magára nézőként: van-e bármilyen rezonanciája itt, a 21. századi Budapesten?

Ám a második felvonás tovább megy, és belátja önnön vállalkozásának gyötrelmes és heroikus kudarcát. Amikor Miskin herceg a hitről monologizál: Vecsei H. Miklós pontosan úgy mondja azt, hogy „lejáratom a gondolataimat”, mint aki tudja, hogy hitről beszélni kudarc. Így aztán ezzel a szép, felvállalt kudarccal gazdagodunk. Vecsei üres, kissé ijedt, de eltökélt tekintetében nincs nehéz dolgunk ráismerni a félkegyelmű hercegre – bár mit is jelent ez? Egy betegség árnyékát, krisztusi jámborságot, olykor mindenen áthatoló, az emberi szenvedést láthatóvá tevő tekintetet, az „élethez” való kapcsolódás ügyetlenségét. Vecsei nagyon szűkre és stabilra formázza alakját, és ez később hiányérzetekkel tölt el; mintha végül inkább kivonódna az előadásból, mint be.

Így az előadás szellemi főhőse egy marginálisabb figura, Ippolit (Wunderlich József, aki egyébként más minőségében érzékenyen végigzenéli az estét). „Haldoklásával pompázó Ippolit”, írja Kuncz Aladár, és ő valóban tobzódik a haldoklásában. Előző századokban nihilizmusnak nevezték eszméit, most inkább valami tárgyilagos józanságnak tűnik, amit mond (és ez rémisztő). „A világ, amelyben élünk borzasztó, de nem tudom megjavítani, sem elpusztítani, így hát itthagyom” – olvassuk kivetítve (egy vesszőhibával) a reménytelenséget, amit katartikus kétségbeeséssel mutat fel a színész.

Az előadás másik rétege a történet és a viszonyok szintjén bontakozik ki. A bonyolult kapcsolati/szerelmi/erotikus háromszög (vagy négyszög) két nő és két férfi között rajzolódik ki, bár Miskin a szexussal nincs jó viszonyban. Nasztaszja Filippovna szerepére Petrik And­reát kérték fel; ő az a színésznő, akire azt szokták mondani, hogy kiszedi a fogával a szöget a színpadból. Ismeri a szélsőségeket, lakik benne pusztító erő, vihar és egoizmus. Első jelenetében mindenkit lesodor a színpadról, olyan erővel tör be, nem lehet nem rá figyelni. Miskin azt mondja róla, hogy sokat szenvedett; tudjuk, elhangzik, nevelőapja tette ágyasává, vagyis mai fogalmainkkal egy mélyen traumatizált, abuzált nő. Ezt látja meg benne a herceg. Ezt a szenvedő nőt azonban mi magunk nem fogjuk meglátni; így aztán egyre nehezebb beleképzelni a szexualitáson túl iránta érezhető tömeges vonzódást, nincs valódi erotika a színpadon; csak valami pusztító és számomra egyre fárasztóbb gépezet marad belőle. Akinek nem is lehet más sorsa, mint hogy megöljék. Rogozsin (Orosz Ákos) az előadás értelmezésében egy groteszk nagy bundás, heves alak, alig-alig „férfi”. És ahogy az emberábrázolás valahogy leegyszerűsödik, a kezdeti bonyolultságot felváltja a soványabb olvasat. Az eszmékkel jobb viszonyban van az előadás, mint a férfiakkal és nőkkel.

Pesti Színház, március 2.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...