Színház

Újrajátszás

Bognár Péter: Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler

  • Tompa Andrea
  • 2018. június 10.

Színház

„Ma már nincsenek írók”, hangzik fel váratlanul a szünetben; a színdarabból kilépett gáz(készülék)szerelő mondja a közönség közé vegyülve, önironikusan.

Épp egy kortárs, fiatal, színházi értelemben pályakezdő író műve megy. Mellesleg a színpadi alakok is színházba indultak, talán éppen erre a darabra. De jó is volna, ha ez az önreflexív, önkritikus hang több teret kapott volna. Azon is lehetne mélázni, hogy ezt a mondatot épp egy gázszerelő mondja, a kortárs főítész, bár az előadás erre csak hajszálnyit játszik rá.

Egyébként tényleg nincsenek írók. Elnézve a kortárs magyar dráma helyzetét a budapesti színházakban, alig találni drámákat. Nem hinném, hogy voltak jobb idők ez ügyben, száz évre és Molnár Ferencig nem érdemes visszamenni, annyira más a kontextus. Két dolog adódik össze: egyrészt az elmúlt két évtizedben megváltozott színházkultúra, vagyis sokszor a rendező, társulat írja a művet, nem író, drámaíró. Másrészt a hagyomány, mondhatni, az ősi magyar félelem a kortárs drámától: klasszikus művekben a magyar színház jobban bízik, azon keresztül beszél a jelenhez. A kortárs szövegek leginkább rendezői (úgynevezett szerzői) szövegek, lásd Pintér Béla, Bodó Viktor. Klasszikus értelemben vett kortárs drámaként a Katonában is csak Spiró és Egressy megy. Az is látható, hogy a „klasszikusan”, tehát író által megírt drámát az idősebb rendezőnemzedék favorizálja: Zsámbéki, Gothár, Lukács Andor. A fiatalabb rendezők inkább adaptációkkal, újraírt klasszikusokkal dolgoznak.

Bognár Péter műve groteszkbe, abszurdba, bohózatba öltöztetett krimi, egy nyomozás- és gyilkosságrekonstrukció. Késsel a hátában fekszik a központifűtés- és gázhálózat-szerelő felesége, a rendőrök nyomoznak. Klasszikus dramaturgiai fogás: a rekonstrukció, az újrajátszás egyszerre vezet előre és visszafele; betekintést enged egy házasságba és egy lépcsőház életébe, a rendőrök és rendőrnők világába és kapcsolatrendszerébe. A végén nagy szimbolikus elemelkedési vágyakkal.

Bár a darab fordulatos, ügyesen van megírva, humora is van, ennek működtetéséhez másféle játéknyelv passzolna. A színészi imp­rovizáció (saját szövegek alkotása, személyesebbre szabása, ami a katonás színészek gyakorlatában nemigen van jelen) felszabadíthatta volna a játékot, amely így most nem igazán innovatív. Gothár Péter rendezése szorosan a valóságban tartja a művet, ahogy az általa tervezett kétosztatú díszlet is lehetséges világot mutat, realista; a színészi játéknyelv is karikírozott ugyan, de valóságosnak gondolt „figurák” mozognak a színpadon, akik inkább színezik, mint szétbombázzák a valóságot. Messze vezető kérdés volna, hogy amikor a külső világunk ennyire abszurd, szürreális, akkor a színházi realizmus el tud-e még mondani valamit erről a világról. Ebben a regiszterben elég unalmas ez a játék. A darabnak az őrület fele kellene szálldosni, hiszen minden a visszájára fordul, mindenki kivetkőzik magából, az abszurditást kell elhitetni végül, ha jól értem: hogy a kés a hátba csak úgy belecsúszik, véletlenül. A rengeteg sok kis részlet – ha csak a rendőrnő övére csatolt ezer kis csingilingi kéztisztító, bilincs, kistáska sorozatra gondolok – nem abszurd túlzás, hanem leíró jellegű jellemzés marad. Semmi sem csap át szürreáliába. Pedig talán ez volna a darab (filmes és színházi elődöktől örökölt) ajánlata.

A színészek közül így ki-ki tapasztalata, humora, tudása szerint igazodik el ebben a világban. A legjobban Kocsis Gergely tudja mondani kappanhangon a tudálékos szerelő címben is megfogalmazott idegesítő pontosításait az összes típusú bojlerről, cirkóról stb. Mindig ugyanúgy, monomániásan – remek. Az ember megérti, hogy egy ilyen szűk tudatban, mint az övé, nem családi viták vannak, hanem örök pontosítások arról, milyen készülék micsoda. A feleség (Rezes Judit) története már kevésbé világos: ő az, aki szeretné megnyújtani (növeszteni) a férjét, hosszában, hiszen a nő a magas, ezért fejjel lefelé lógatja a férjét. Bár Rezes tényleg magas, ennek azonban kevés a személyes tétje az előadásban. Tasnádi Bence rendőr hadnagya nehezen találja a hangot, vagyis nagy hangerővel pótolja a karaktere hiányzó részét, zavaróan sokat ordít. Ostoba rímeit hol viccesen, hol kevésbé poentírozva szövi; férfiként (férjként) pitbullszerepben van, bár folyton csődöt mond. Ezeknek a szexjeleneteknek, még ha a feleség szerepében Pálmai Anna ügyesen ellenpontozza is a kiszolgáltatottságot, nincs humoruk és nem önreflexívek. Bár karaktere eleinte riasztóan kisrealista, a szomszédasszony szerepében Pelsőczy Réka ügyesen és drámaian mondja el sokszor az „és ebből lett aztán a tragédia” bejelentő mondatot. Rujder Vivien jól tud poentírozni, szabolcsiasan ejti a „t”-t. A végső költői monológok jók (volnának), ha a hajónk valóban repült volna a képzelet és játék vizein, és nem ragad bele az „így szoktuk játszani a bohózatot” iszapjába.

Kamra, április 27.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.