Épp egy kortárs, fiatal, színházi értelemben pályakezdő író műve megy. Mellesleg a színpadi alakok is színházba indultak, talán éppen erre a darabra. De jó is volna, ha ez az önreflexív, önkritikus hang több teret kapott volna. Azon is lehetne mélázni, hogy ezt a mondatot épp egy gázszerelő mondja, a kortárs főítész, bár az előadás erre csak hajszálnyit játszik rá.
Egyébként tényleg nincsenek írók. Elnézve a kortárs magyar dráma helyzetét a budapesti színházakban, alig találni drámákat. Nem hinném, hogy voltak jobb idők ez ügyben, száz évre és Molnár Ferencig nem érdemes visszamenni, annyira más a kontextus. Két dolog adódik össze: egyrészt az elmúlt két évtizedben megváltozott színházkultúra, vagyis sokszor a rendező, társulat írja a művet, nem író, drámaíró. Másrészt a hagyomány, mondhatni, az ősi magyar félelem a kortárs drámától: klasszikus művekben a magyar színház jobban bízik, azon keresztül beszél a jelenhez. A kortárs szövegek leginkább rendezői (úgynevezett szerzői) szövegek, lásd Pintér Béla, Bodó Viktor. Klasszikus értelemben vett kortárs drámaként a Katonában is csak Spiró és Egressy megy. Az is látható, hogy a „klasszikusan”, tehát író által megírt drámát az idősebb rendezőnemzedék favorizálja: Zsámbéki, Gothár, Lukács Andor. A fiatalabb rendezők inkább adaptációkkal, újraírt klasszikusokkal dolgoznak.
Bognár Péter műve groteszkbe, abszurdba, bohózatba öltöztetett krimi, egy nyomozás- és gyilkosságrekonstrukció. Késsel a hátában fekszik a központifűtés- és gázhálózat-szerelő felesége, a rendőrök nyomoznak. Klasszikus dramaturgiai fogás: a rekonstrukció, az újrajátszás egyszerre vezet előre és visszafele; betekintést enged egy házasságba és egy lépcsőház életébe, a rendőrök és rendőrnők világába és kapcsolatrendszerébe. A végén nagy szimbolikus elemelkedési vágyakkal.
Bár a darab fordulatos, ügyesen van megírva, humora is van, ennek működtetéséhez másféle játéknyelv passzolna. A színészi improvizáció (saját szövegek alkotása, személyesebbre szabása, ami a katonás színészek gyakorlatában nemigen van jelen) felszabadíthatta volna a játékot, amely így most nem igazán innovatív. Gothár Péter rendezése szorosan a valóságban tartja a művet, ahogy az általa tervezett kétosztatú díszlet is lehetséges világot mutat, realista; a színészi játéknyelv is karikírozott ugyan, de valóságosnak gondolt „figurák” mozognak a színpadon, akik inkább színezik, mint szétbombázzák a valóságot. Messze vezető kérdés volna, hogy amikor a külső világunk ennyire abszurd, szürreális, akkor a színházi realizmus el tud-e még mondani valamit erről a világról. Ebben a regiszterben elég unalmas ez a játék. A darabnak az őrület fele kellene szálldosni, hiszen minden a visszájára fordul, mindenki kivetkőzik magából, az abszurditást kell elhitetni végül, ha jól értem: hogy a kés a hátba csak úgy belecsúszik, véletlenül. A rengeteg sok kis részlet – ha csak a rendőrnő övére csatolt ezer kis csingilingi kéztisztító, bilincs, kistáska sorozatra gondolok – nem abszurd túlzás, hanem leíró jellegű jellemzés marad. Semmi sem csap át szürreáliába. Pedig talán ez volna a darab (filmes és színházi elődöktől örökölt) ajánlata.
A színészek közül így ki-ki tapasztalata, humora, tudása szerint igazodik el ebben a világban. A legjobban Kocsis Gergely tudja mondani kappanhangon a tudálékos szerelő címben is megfogalmazott idegesítő pontosításait az összes típusú bojlerről, cirkóról stb. Mindig ugyanúgy, monomániásan – remek. Az ember megérti, hogy egy ilyen szűk tudatban, mint az övé, nem családi viták vannak, hanem örök pontosítások arról, milyen készülék micsoda. A feleség (Rezes Judit) története már kevésbé világos: ő az, aki szeretné megnyújtani (növeszteni) a férjét, hosszában, hiszen a nő a magas, ezért fejjel lefelé lógatja a férjét. Bár Rezes tényleg magas, ennek azonban kevés a személyes tétje az előadásban. Tasnádi Bence rendőr hadnagya nehezen találja a hangot, vagyis nagy hangerővel pótolja a karaktere hiányzó részét, zavaróan sokat ordít. Ostoba rímeit hol viccesen, hol kevésbé poentírozva szövi; férfiként (férjként) pitbullszerepben van, bár folyton csődöt mond. Ezeknek a szexjeleneteknek, még ha a feleség szerepében Pálmai Anna ügyesen ellenpontozza is a kiszolgáltatottságot, nincs humoruk és nem önreflexívek. Bár karaktere eleinte riasztóan kisrealista, a szomszédasszony szerepében Pelsőczy Réka ügyesen és drámaian mondja el sokszor az „és ebből lett aztán a tragédia” bejelentő mondatot. Rujder Vivien jól tud poentírozni, szabolcsiasan ejti a „t”-t. A végső költői monológok jók (volnának), ha a hajónk valóban repült volna a képzelet és játék vizein, és nem ragad bele az „így szoktuk játszani a bohózatot” iszapjába.
Kamra, április 27.
