Színház

Csak szép emberek

Dühöngő ifjúság
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A darab első jelenetében vasárnap délután van. A családi nem idillben újságot olvas, teázik, cigarettázik két férfi és rendületlenül vasal egy nő egy padlásszobában. A vasárnap délután a polgári, családi lét szakítópróbája: a látszatok felfeslenek, megmutatja magát a verkli, a monotónia, a tehetetlen, vergődő élet.

A vasárnap (és a hétfő) az öngyilkosok kedvenc napja ma is. A Dühöngő ifjúság (más fordításban: Nézz vissza haraggal) első dialógusa e rutinnal szembeni dühöt fogalmazza meg. Magas hőfokon kezdődik ez az 1956-ban bemutatott és nyomban sikeressé vált angol dráma (a szerző, John Osborne még harmincéves sem volt a megírásakor), ahogy nem sokkal később a Tony Richardson által rendezett filmadaptáció is a kivételes Richard Burtonnel. Lüktető képsoraival, színészi alakításaival ma is érvényes, hatásos film. Ez a dráma/film a beatnemzedék életérzését, tehetetlenségét, boldogtalanságát volt képes megszólaltatni; a polgári, konzervatív, kommersz kultúrával szembehelyezkedő, mégis cselekvés nélküli kiúttalanságot. Hősei egy padlásszobában élnek albérletben, cukorkát árulnak egy standon. Az egyébként hagyományos szerkezetű, már-már naturalista pontosságú dráma erős társadalmi kontextusának és jó szerepeinek köszönheti sikereit, egyébként formailag meglehetősen egyszerű dramaturgiájú.

A mostani előadásban nincs semmiféle releváns társadalmi kontextus; a szereplők külföldi napilapot olvasnak ugyan, de szinte bárhol lehetnének a világban és sehol. Az idő, a tér nem érzékelhető, s ez az általánosság egyre fájóbb ürességet mutat. A történetet, amelyben van bőven erőszak, hatalmi játék, elhagyás és új szerelem, a szereplőknek és a kapcsolatoknak kell elhordaniuk a maguk lelki alkatával, a privát szférába utalva. De lehetne érvényes egy ilyen értelmezés is, még ha sokkal kevésbé érdekes ez a társadalomkritikától megfosztott olvasat, amit Znamenák István rendező kínál fel.

A „dühöngő” Jimmy Porter szerepét Szabó Kimmel Tamás elég tétován indítja; dühe harsány, de nem valamilyen egzisztenciális kétségbeesésre utal, hanem inkább külsődleges, hepciás türelmetlenség és öngerjesztő üresben pörgés a többiekkel szemben. Játéka inkább idegesítő, mint figyelemreméltó. Valahogy nem kerül bele a szerepbe a bemutatón; az est során oldódik ez a távolság, és figurájával jobban összebarátkoznak. Az értelmezés azonban mindvégig adós marad azzal, hogy valamiféle motívumai vannak a megmagyarázhatatlan dühnek és agressziónak. Feleségét, Alisont Kovács Patrícia alakítja pontosan azzal a „jól nevelt kedvetlenséggel”, amit a szerző utasításként odaírt; mégis furcsa, szinte elfogadhatatlan az a halk, megadó, a testi agressziót is eltűrő szenvtelenség, ahogy figuráját, immár bő fél évszázaddal a megírás után, amikor már lement több feminista hullám is, értelmezik. Nehéz nézni ezt a már-már könnyed és elnéző megadást. Kovács Patrícia szépen, finoman játszik, még ha nem is egészen értem, hogy mit. Van az előadásban azonban néhány szép együttléte ennek a kétségtelenül szép emberpárnak, ami elfogadtatja őket így együtt: szerelem, testi együttlét, egymás iránti vonzalom – ezt készek vagyunk elhinni végül.

Közöttük fura, bumfordi idegenként, szimpatikus balfékként jön-megy a barát, Ötvös András; jelenléte megnyugtatóan reális, emberszerű, játékos, szelíd (bár olykor idétlenségeket tesz, például teafilterrel dezodorozza magát).

E hármas együttlétének még sincs meg az a küzdelmes, hihető természetessége, ahogy emberek együtt laknak, és folyvást ismétlik veszekedéseiket, játszmáikat. A játék nagyon színházi, kitett, harsány; bár lehet, hogy e nagy térben nehéz eljátszani egy valójában kamaradarabot. Ez a lélektani színház – hiszen pusztán ez marad – meglehetősen sovány. Éppen a finom, árnyalt játék hiányzik belőle.

Megérkezik aztán a kissé szintén erőszakos barátnő (Járó Zsuzsa), aki ide kvártélyozza be magát, és az egyébként terhes Alisont arra buzdítja, hagyja el a férjét. Furán csengenek a közhelyek („harcolj vagy menekülj el, különben ő fog megölni”); majd megszerzi a férfit, vagyis belép a feleség helyére, és rövidesen ugyanúgy vasal és hallgat. Járó Zsuzsa egész más női alkat, erélyes, szenvedélyes, kemény; most inkább ő zsákmányol, mint a férfi őt. De férfi-nő kapcsolatuk kezdetén az egymás után csattanó pofont és csókot közönségesnek látom. Bár ugyanez történik a filmben is, a különbség abban van, hogy a film sokkal részletesebben tudja modellálni azt, ami ebben a férfi-nő harcban történik, az apró lelki rezdülések stációi jól követhetők. A színházban, ebben a nagy, távoli térben marad a „nagy” gesztus.

Végül az eredeti pár mégiscsak együtt marad, de most sem tudom, hogy ez miféle vég: a megmagyarázhatatlan düh és erőszak körei folytatódnak-e, vagy valamiféle változásra van boldogító esély. Mindenesetre szépek együtt; lehet, hogy ez az este pusztán ennyit akart.

Belvárosi Színház, Orlai Produkció, március 16.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...