Színház

Csak szép emberek

Dühöngő ifjúság

  • Tompa Andrea
  • 2018. április 29.

Színház

A darab első jelenetében vasárnap délután van. A családi nem idillben újságot olvas, teázik, cigarettázik két férfi és rendületlenül vasal egy nő egy padlásszobában. A vasárnap délután a polgári, családi lét szakítópróbája: a látszatok felfeslenek, megmutatja magát a verkli, a monotónia, a tehetetlen, vergődő élet.

A vasárnap (és a hétfő) az öngyilkosok kedvenc napja ma is. A Dühöngő ifjúság (más fordításban: Nézz vissza haraggal) első dialógusa e rutinnal szembeni dühöt fogalmazza meg. Magas hőfokon kezdődik ez az 1956-ban bemutatott és nyomban sikeressé vált angol dráma (a szerző, John Osborne még harmincéves sem volt a megírásakor), ahogy nem sokkal később a Tony Richardson által rendezett filmadaptáció is a kivételes Richard Burtonnel. Lüktető képsoraival, színészi alakításaival ma is érvényes, hatásos film. Ez a dráma/film a beatnemzedék életérzését, tehetetlenségét, boldogtalanságát volt képes megszólaltatni; a polgári, konzervatív, kommersz kultúrával szembehelyezkedő, mégis cselekvés nélküli kiúttalanságot. Hősei egy padlásszobában élnek albérletben, cukorkát árulnak egy standon. Az egyébként hagyományos szerkezetű, már-már naturalista pontosságú dráma erős társadalmi kontextusának és jó szerepeinek köszönheti sikereit, egyébként formailag meglehetősen egyszerű dramaturgiájú.

A mostani előadásban nincs semmiféle releváns társadalmi kontextus; a szereplők külföldi napilapot olvasnak ugyan, de szinte bárhol lehetnének a világban és sehol. Az idő, a tér nem érzékelhető, s ez az általánosság egyre fájóbb ürességet mutat. A történetet, amelyben van bőven erőszak, hatalmi játék, elhagyás és új szerelem, a szereplőknek és a kapcsolatoknak kell elhordaniuk a maguk lelki alkatával, a privát szférába utalva. De lehetne érvényes egy ilyen értelmezés is, még ha sokkal kevésbé érdekes ez a társadalomkritikától megfosztott olvasat, amit Znamenák István rendező kínál fel.

A „dühöngő” Jimmy Porter szerepét Szabó Kimmel Tamás elég tétován indítja; dühe harsány, de nem valamilyen egzisztenciális kétségbeesésre utal, hanem inkább külsődleges, hepciás türelmetlenség és öngerjesztő üresben pörgés a többiekkel szemben. Játéka inkább idegesítő, mint figyelemreméltó. Valahogy nem kerül bele a szerepbe a bemutatón; az est során oldódik ez a távolság, és figurájával jobban összebarátkoznak. Az értelmezés azonban mindvégig adós marad azzal, hogy valamiféle motívumai vannak a megmagyarázhatatlan dühnek és agressziónak. Feleségét, Alisont Kovács Patrícia alakítja pontosan azzal a „jól nevelt kedvetlenséggel”, amit a szerző utasításként odaírt; mégis furcsa, szinte elfogadhatatlan az a halk, megadó, a testi agressziót is eltűrő szenvtelenség, ahogy figuráját, immár bő fél évszázaddal a megírás után, amikor már lement több feminista hullám is, értelmezik. Nehéz nézni ezt a már-már könnyed és elnéző megadást. Kovács Patrícia szépen, finoman játszik, még ha nem is egészen értem, hogy mit. Van az előadásban azonban néhány szép együttléte ennek a kétségtelenül szép emberpárnak, ami elfogadtatja őket így együtt: szerelem, testi együttlét, egymás iránti vonzalom – ezt készek vagyunk elhinni végül.

Közöttük fura, bumfordi idegenként, szimpatikus balfékként jön-megy a barát, Ötvös András; jelenléte megnyugtatóan reális, emberszerű, játékos, szelíd (bár olykor idétlenségeket tesz, például teafilterrel dezodorozza magát).

E hármas együttlétének még sincs meg az a küzdelmes, hihető természetessége, ahogy emberek együtt laknak, és folyvást ismétlik veszekedéseiket, játszmáikat. A játék nagyon színházi, kitett, harsány; bár lehet, hogy e nagy térben nehéz eljátszani egy valójában kamaradarabot. Ez a lélektani színház – hiszen pusztán ez marad – meglehetősen sovány. Éppen a finom, árnyalt játék hiányzik belőle.

Megérkezik aztán a kissé szintén erőszakos barátnő (Járó Zsuzsa), aki ide kvártélyozza be magát, és az egyébként terhes Alisont arra buzdítja, hagyja el a férjét. Furán csengenek a közhelyek („harcolj vagy menekülj el, különben ő fog megölni”); majd megszerzi a férfit, vagyis belép a feleség helyére, és rövidesen ugyanúgy vasal és hallgat. Járó Zsuzsa egész más női alkat, erélyes, szenvedélyes, kemény; most inkább ő zsákmányol, mint a férfi őt. De férfi-nő kapcsolatuk kezdetén az egymás után csattanó pofont és csókot közönségesnek látom. Bár ugyanez történik a filmben is, a különbség abban van, hogy a film sokkal részletesebben tudja modellálni azt, ami ebben a férfi-nő harcban történik, az apró lelki rezdülések stációi jól követhetők. A színházban, ebben a nagy, távoli térben marad a „nagy” gesztus.

Végül az eredeti pár mégiscsak együtt marad, de most sem tudom, hogy ez miféle vég: a megmagyarázhatatlan düh és erőszak körei folytatódnak-e, vagy valamiféle változásra van boldogító esély. Mindenesetre szépek együtt; lehet, hogy ez az este pusztán ennyit akart.

Belvárosi Színház, Orlai Produkció, március 16.

Figyelmébe ajánljuk

Nem, nem ad 850 forintért egy doboz ruhát a Zara

A netes átverések egyik nagy csoportja, amikor elhitetik veled, hogy jól jársz, és talán úgy tűnik egy ideig, hogy tényleg. Valójában olyan módszerrel vernek át, ami ellen utólag már nem lehet tenni semmit. Mert valójában te döntöttél úgy, hogy hülye leszel. Ilyen a Zara fantasztikus akciója is. Ami nyilván nem a Zara akciója.