Van egy férfi is középen, de ő most szoborrá merevült. A fotó 1981-ben készült, meztelen modelleket ábrázol, és – a maga ellentmondásos módján – valamiféle feminista véleményként értelmezték. 2018-ban Magyarországon azonban mintha fényévekre volnánk attól a kortól: a nők nem „jöttek”, semmivel sem váltak láthatóbbá, ahogy hatalomátvétel sem történt általuk.
Hogy épp egy férfiközpontú (milyen más klasszikus művek vannak a 19. század végéig? – kérdezhetnénk) mű válik egy erős női állítás, statement alapanyagává, abban van valami meghökkentő. S bár az előadás első pillanattól fogva képes rám hatni – kiváló a tér, Pallasz Athénének (Mészáros Blanka) pedig egyből elhiszem isteni származását – sokáig szokom ezt az olvasatot, talán mert Homérosz Odüsszeiája túl friss olvasmányélményem. Ragyogó kezdés, mondhatnám, ahogy a kék, a nézőteret és az egész színpadot körülölelő fényes fóliafüggönyöket megpillantom, máris „ott vagyunk”, asszociációink meglódulhatnak: tenger, mennyország, égbolt, álomvilág, talmiság (Balázs Juli díszlete, Pattantyús Dóra jelmezei). Mészáros Blanka mint Athéné pedig egy flikk-flakkal erősíti meg isteni származását, ollé.
Négyszáz oldalnyi, 12 ezer hexameterből lesz másfél óra, elég szabad és száguldó asszociáció, merészen ível át 2500 évnyi textust és világot – az antiktól a jelenig; a szövegkönyv Závada Péter és Szabó-Székely Ármin munkája, egyikőjük, gondolom, a textus költészetét, a nyelvet, a másik munkatárs inkább a dramaturgiáját egyengette. Néhány kulcsmomentum kerül színre, és egyből a végével, a győzelemmel kezdünk. Ám valójában az isteni Odüsszeusz hősi dicsfényét töri apró darabokra Székely Kriszta rendező. Innen a ragyogás talmisága, ha tetszik.
„Fényes, isteni, tűrőlelkű, leleményes, tisztanevű”, hogy csak az első énekek jelzőit soroljuk a hősről. „Mosdatlan macsó, szexi favágó, egye fene: homeless”, mondja itt Odüsszeuszról Nauszikaá, kit Rujder Vivien gyönyörűen mutat fel. Nagy Ervin mint Odüsszeusz úgy győztes férfi (státusát A bajnokban megerősítő „csúcsragadozó”), hogy most is önironikus viszonyban van saját férfiasságával, külsőjével, nagyszerűségével, mint aki most sem mer/tud/akar/képes hős lenni, „nem áll bele”, ahogy mondani szokás a héroszi üdvtörténetbe. Így aztán egy Odüsszeusz-dekonstrukciót látunk, egy idézőjeles hadvezért és filozófust, aki tetteire narcisztikusan büszke. Ebben a relációban a férfi már nem „az ember” a színpadon, az örök és általános, hanem elsődlegesen férfi, a kritikai vizsgálat tárgya. Mert hiszen az örök nyilazó pózban látjuk őt, szuperteljesítményének és önmagának szobraként.
Talán nem is az a kérdés, hogy lehet-e így olvasni ezt a csodás művet; hiszen nem akarunk abba a csapdába sétálni, ugye, hogy irodalmi műveket kérünk számon a színpadon. Hanem hogy ez az olvasat önmagában koherens-e. Egy darabig igen. Székely Kriszta értelmezése szerint, hogy nagyon leegyszerűsítsük, a hőst hű felesége várja otthon, míg az útján megrekedt, hazatérni nem tudó férfi rendkívüli nőkkel múlatja az időt, mert neki szabad. S mert a nők itt aztán tényleg rendkívüliek.
Néhány színésznő elképesztő tudást mutat fel, sokkal többet, mint eddig: Mészáros Blanka, Rujder Vivien, Fullajtár Andrea. Kiderül, testük is erősen képességes, amikor Hód Adrienn koreográfussal találkoznak, s ki akrobatikát, ki csábos balettet tud produkálni. Remek az előadás testnyelve. A női történet önreflexív, emberi olvasatát a hű feleség, Pénelopé (Rezes Judit) hordozza: szemben a csodás, örök szépségű, isteni nőkkel ő törékeny ember, halandó. Egy megcsalt feleség, ha tetszik.
Az időt nem lehet megjeleníteni a színpadon, szokták mondani; Odüsszeusz végtelen hosszú hazatérése sem ábrázolható, csak kalandjai. S míg Kalüpszó, Nauszikaá csábítási jelenetei a Nagy Pasival erős, vicces pillanatokat szülnek, addig a lótuszevők, a küklopszok, Kirké már a színészi teljesítmények ellenére is halványabbak, úgy értelmezésben, mint színpadi megjelenítésben. Hadész, Kirké, a Szirének történeteit aligha tudná követni, akinek nincs olvasmányélménye, de itt nem is a történet a fontos. Inkább a rendezés veszíti el a fonalat, hogy kiről mit akar mesélni. Az előadás közepe valahogy megtorpan, itt már nem nőtörténeteket nézünk. Ahhoz túl rövidek a jelenetek, hogy alámerüljünk a kalandban, és bár Jordán Adél kiválóan énekel, mindez inkább egy zárt, önálló „szám”, mint valaminek a része, mint szirénének.
A kortárs színház zeneivé válása látható, sok érdekes, de nem túl mély jelenet; tömör, pergő, nem unalmas. Azonban idővel elhatalmasodik a hiányérzetem: ha nem is fejlődéstörténetet, azért valamit mégiscsak állítani kéne a nemhős hősről, ezekről a megpróbáltatásokról, amelyeknek ki van téve. Minek ennyi Szkülla és Kharübdisz? Mi ez az út, mi végre minden? Az előadás vége kemény, és emberire van hangolva, hiszen a várakozó és kettős beszédű, csalódott Pénelopé szól majd hozzánk, ránk hagyományozva élettapasztalatát. Amiről beszél, mindenesetre jelen idő.
Katona József Színház, május 19.
