Két fekete hajú és szemű kislány tekint le a Chicago plakátjáról, egyik átkarolja a másikat, kiskorúak, aligha lehetnek tehát még bűnözők, de – szól az üzenet – ez az egyik lehetséges útjuk. Származásuk hangsúlyos, lehetnek ottani őshonos amerikai lányok vagy itteni romák. Erős olvasat ígérete ez. Gondolatban máris összekapcsoljuk a musical sztorijával, a gyilkosságért börtönben ülő lányok szabadulástörténetével. A kisebbségi és börtönvilág között finom párhuzam vonható, az őshonos amerikaiak, éppen úgy, mint a romák (nők is, férfiak is) nagyobb arányban ülnek börtönökben, mint a többségi lakosság. Ez a „kisebbségi” olvasat azonban egyszer sem merül fel többé az előadás során, ahogy más, politikus, társadalomkritikus vagy valami módon a jelenre erősebben reflektáló utalás sem. „Olvasat” jobbára nincs, alig egy-két jelenet erejéig szól a másik kisebbség dolgairól, a női elnyomásról és egyfajta női dühről. Ám nem biztos, hogy a fake news korában a média ügyei hasonlóképpen állnának, mint a mű megírásának idején, több mint negyven éve, amikor egy médiakaraktert meg akarnak alkotni, hogy a bűnös nők enyhébb büntetéseket kapjanak. Ezen az estén a musicalt játsszák el.
Szimpatikusan kezdődik, ahogy egy szép, idős, kulturált kinézetű, már-már civilnek ható asszony, a ritkán látott Hámori Ildikó mint valami konferanszié belefog a történetbe, amely az ő tálalásában két boldogságkereső lányról szól. Meggyőző a „mi a boldogság” kezdetű ráérős eszmefuttatása, szívesen el is hallgatnám, olyan egyszerűen és szeretettel beszél, ha a háttérből a „stáb”, a már beöltözött művészek nem pisszegnék őt le egyre durvábban és „színházibban”, mondván, elég már, mami, kezdődjön a show. Elég durván elrángatják. A show tényleg kezdődik is, Parti Nóra a bemutatón nem túl jól eltalált hangjaival.
Ez a zene mindig van annyira ismerős és népszerű, hogy akármilyen szériákat elbírjon, a küzdeni tudó elnyomott nők, a „rossz lányok” pedig elég szimpatikusak ahhoz, hogy drukkolni lehessen nekik. Ez itt egy csupaszabb, minimál színpad, nagy musical arzenál nélkül, a történetmesélés nagyjából rendben van – talán csak az inkább régimódi magyar rendőrnőnek öltöztetett börtönőrnő szerepével kapcsolatban bizonytalanodtam el, vajon ő melyik csapatnak része, annyira a lányok közé tartozónak tűnik. Alföldi Róbert rendezésében leginkább frontálisan játszanak, ami az előnytelen balkon első sorából nem feltételezi, hogy élő kapcsolatban volnék a játszókkal, hiszen nem nekünk szól, ide föl. A zenei teljesítményt rosszabb esetben a hangerő és a túltolt energiák pótolják, jobb esetben pedig színészi személyiségek. Parti Nóra játék- és énekregiszterei szűkösebbek, meglehetősen egyarcú figura. A fiatalabb lányt, Roxie-t Sodró Eliza alakítja, aki sokkal színesebb és szélsőségesebb, ezért izgalmasabb is, annyira kapar, hogy valami legyen vele, vigye valamire, hogy már megkedvelem. Fekete Ernőnek nehéz elhinnem a minden hájjal megkent, mindenkit csak lehúzó ügyvédet, s bár alsónadrágot villant, ő nem az a színész, aki mindezt könnyeden, a csillogásért tudja. Hernádi Judit börtönőrként hozza saját auráját, stílusát, hangjait, vicceit; nekem bejön. A dögös, fenékig érő hajú, cérnalábú Roxie férjét, Amost Mihályfi Balázs játssza, nehéz elmagyarázni, mi tartja őket össze; a férj jellegtelenségét szépen hozza a színész és egyetlen száma is megindító. A börtön rabnői mind dögösek, a nőábrázolás sztereotípiáiból nem nagyon lépünk itt ki. Határozott közönségsiker Bercsényi Péter mint Mary Sunshine, a drag queen. Bercsényi tényleg remek. (Csak most tűnik fel, hogy a Chicago című filmben nő játssza e hagyományosan férfiakra osztott szerepet; vajon a szuperprodukció nem bírta el a transz karaktert?)
Mint rossz lányok és őrzőik és kihasználóik, sokat káromkodnak az új fordításban (Ugrai István); valamilyen más előadásban ez rendben is volna, ahol valóságos világot írna le ez a nyelv. Itt azonban egy klasszikus értelemben vett musicalben vagyunk; fura is. A lábszárcsapkodós, magyaros koreográfia tetszetős, van humora, és kicsit össze lehet kapcsolódni vele. A tánckar is érdekes: nőkből többféle alkatút válogattak, s ez jó is; a férfiak eléggé egyfélék, leszámítva magasságukat (Vári Bertalan a koreográfus). A bemutatón sok energia van, bár nyilván drámailag hatásosabb lenne néha elcsitulni. A konferanszié néni vissza-visszatérései egyre erőtlenebbek, hiszen nem épül rá igazi dramaturgiai truváj, nagyjából ugyanazt hozza-viszi mindig. Hogy aztán az előadás végén legyen mégis valami „üzenet”, hogy ebben az országban így-meg-úgy, amit a közönség vár, mint egy falat kenyeret és honorál is, de hát homokra épül, nincs előzménye. Egy ilyen „mondanivaló” felépítéséhez a rendezőnek bonyolultabbat kellett volna gondolnia erről a darabról, és azt végig is vinni.
Átrium, június 23.
