Tompa Andrea

Ha olyan színházkultúrában élnénk, amelyet nem a rendezők uralnak, hanem a drámaírók, és egymást érnék a kortárs darabok bemutatói a legkülönbözőbb témában, egy ilyen darab érdekesnek hatna vagy jobban „elmenne”.

A színházi adattárak majdnem száz magyar Hamlet-bemutatót jegyeznek. Ennek ellenére még soha nem játszotta a Vígszínház, a Nemzeti Színház(ak) pedig legalább két tucatszor. Mindez egy olyan korszakra mutat, amikor a színházak profilja Budapesten élesen különvált. A Víg dolga elsősorban a szórakoztatás volt, a Nemzetié a nevelés. Ezeket a profilokat, a „komoly” és a „könnyű” szétválasztását nemcsak az idő számolta fel a művészet minden területén, de a „komoly” is eléggé könnyűvé vált színpadainkon.

Kirill Szerebrennyikov orosz rendező történetét ma sokan nagy elődjéhez, Mejerholdéhoz hasonlítják. Mejerhold letartóztatását Sztálin rendelte el, Szerebrennyikovét pedig idén augusztus 22-én maga Putyin, állítják többen. A rendező lefogását a The Moscow Times szerzője politikai kirakatpernek nevezte, a nálunk is ismert Borisz Akunyin író pedig kijelentette: új korszak kezdődött Oroszországban.

Egy sereg nyugtalanító kérdéssel hagy ott az előadás. Ez jó. Részben jó. Mert van, ami valódi kérdésként marad velem, olyasmiként, amire Rilke azt mondja: maradjunk most a kérdésekkel, majd lassanként, egy távoli napon az életünk belenő a feleletbe. De van, ami inkább színházi eldöntetlenség.

Nagyon régen volt utoljára ilyen élményem, 2004-ben, amikor a budapesti Sziklakórházban a Krétakör bemutatta a remek Térey-darabot, a Nibelung-lakóparkot.

Ez a rendszer van, ezt kell szeretni, jut eszembe az idei, valóban csöndes és végképp botránymentes POSZT-ról, ahol még a díjazottak is rendben vannak. Mondjuk, a fődíjas Mesél a bécsi erdőt az Örkényből éppen nem dicsértem nagyon e lap hasábjain, a Katona Nóráját azonban elég jónak tartottam. Ettől függetlenül valóban nem született botrányos díj, olyan, amilyen korábban, amikor visszatetsző lendülettel taroltak a Nemzeti előadásai.

Nagyon lazán kezdünk.

Néha úgy tűnik, kevés kell egy jó előadáshoz. Elég a jó szöveg, a jó történet, egy jó színész és egy hatásos színpadi tér. Ez mégis rettentő sok, hiszen mindennek valahol közös nevezőre is kell jutnia, közös szándékot, gondolatot kell szolgálnia, egy irányba és egymásra kell mutatnia.

„Én most emigrációba vonultam, nem rendezek Magyarországon” – mondja Schilling Árpád az interjúban, amit a temesvári TESZT fesztivál remek műsorfüzetében olvashatunk. Mint aki kivonul, de mint aki úgy érzi, el is küldik; félig önszántából tehát, félig kényszerből lép ki. Saját helyzetéről már beszélt a Lúzer című előadásban; most a megérkezés nélküli elmenetelt tematizálja, határátlépést Magyarország határain kívül.

Az előadás elején a játékmester, mintha valami próbán vagy filmforgatáson volna, bemondja kis diktafonjába a címet: Hit, remény, szeretet. Majd meggondolja magát, és felcseréli a szórendet.

„Hát igen” – mondja egy szereplő kissé felkanyarintva a mondat végét, mintha folytatni akarná. Mély életbölcsességgel mondja, kicsit nevetségesen, elvégre nincsenek túl árnyalt szavai a saját életére és fájdalmára, kénytelen belesűríteni egy ilyen semmi kifejezésbe önmagát.

A legjobb barátok összevesznek, egyik megöletné a másikat. Királyok mindketten. Elindul a lavina, vagyis a rettentő harag indítja el, és mindenkit elsodor. Hiába jön majd a hírnök a jóslattal, hogy a királynő ártatlan, a király pedig egy féltékeny zsarnok (Szabó T. Anna új fordításában), a zsarnok nem hisz neki. A jóslat felér az isteni ítéletalkotással, de hol van már Isten, amikor ekkora düh lakik az emberben?