A színészosztályban végzett rendező, Fehér Balázs Benő fiatal, tehetséges csapatában ez a jó egymásra mutatás megvan. Dosztojevszkij gyakran játszott, legutóbb a tavalyi MITEM-en látott kisregényéből erős adaptációt írt Fekete Ádám (dramaturgként még a rendező-dramaturg Kelemen Kristóf is közreműködött). A történetnek van epikus és drámai része is, és ez a hullámzás erősen függ a színpadi lehetőségektől, s így az előadás hol közvetlenül szól a nézőhöz, hol klasszikusabb formában, színpadi szituációkból építkezik. Az építészként végzett Izsák Lili a vizuális világot teremti meg; ő ma az egyik legizgalmasabb tervező.
Mert amit látunk, a színpadi világ maga a dráma, A játékos lényege. Nem valami valóság imitációja, nem is szimbolikus tér, hanem egy fontos teátrális gondolat megtestesülése, egyszerűnek tűnő sűrítmény. A színpadot három oldalról remekül világítható arany függöny veszi körül, a mennyezettől a padlatig lóg alá a spagettifüggöny, amelyen keresztül könnyedén járnak ki-be a játszók. Könnyű, csillogó, vonzó és elsősorban talmi, olcsó, és főleg nem valóságos. Látszatélet, látszatvilág. Arany, arany, arany, pénz, pénz, pénz – a Dosztojevszkij-mű fixa ideája. Játszani, nyerni, kockáztatni még többet. Mint minden függőség, a rulettasztal maga a démon, amit folyton etetni kell. A tiszta térben pedig középen egy kör alakú dobogó, a játékasztal, amely a néző számára örökre láthatatlan marad, s amely a szédülésig, ájulásig, önkívületig tudja forgatni a játszókat. Ez az eleven, játszó tér az előadás egyik főnyereménye. A jelmezek tervezője szintén Izsák Lili; hogy itt mi lehetett a művészi szándék, az már rejtélyesebb. Van valami enyhén groteszk nagyvilágiságuk, esetlenségük, mint amik utánozzák az arisztokráciát, de valahogy ügyetlenek, merevek a jelmezek.
Hogy mi van e mögött a pokolian csillogó tér mögött? Kicsit majd az is láthatóvá válik az előadás utolsó harmadában. A sivár élet. Ki akarna sivár világban élni, amikor élhet a fényben? – kérdezi ez a fényes, bár mégis komor, szellemileg kietlen előadás, amely nem a reményt mutatja fel, hanem magát az embert az öncsalásaival, a gazdaság és a pénz iránti vágyával, a mértéktelenség elszabadulásával. Semmi nem annyira ismerős e mai világban, mint ez a rettentő mértéktelenség. Az előadásban sok poén hangzik el az oroszok rovására, és bár ezek Dosztojevszkij mondatai, magunkra is vonatkoztathatók.
Vilmányi Benett egyetemi hallgató adja a főszereplőt, az ucsityelt, ahogy viccesen mondják a tanítót. Az orosz szó megtartása egyszerre utal az eredetire meg a kifordított, jelenből nézett, vagyis érvényesen újraolvasott darabra. Vilmányi nem mutatja meg egyből, hogy mit tud színészként; eleinte csak könnyed közvetlenséggel van jelen. Saját szenvedélyének elszabadulása, színészetének szép fesztávja csak később válik láthatóvá. Ebben a fiatal színészben van valami személyes, nyers, hiszen nem karaktert kell ábrázolnia, talán nem is ez a rendezői javaslat, hanem saját tudást, tapasztalatot. Nem annyira technikailag érdekes, hanem inkább egy gazdag személyiség látható, akinek van honnan merítenie. Remek az a jelenet – rendezőileg, értelmezési szempontból is –, ami látni engedi, hogy mi van, amikor valaki beérkezett a vágyott gazdagságba. Mi jön akkor? A nagy büdös semmi. S hogy ami marad, a magány. Mert itt mindenki rettentő magányos, hiszen az egyetlen barát maga a rulettasztal.
Az előadás másik főnyereménye Csomós Mari, aki nyílt színi tapsot is kap. Ő a hirtelen betoppanó nagymama, akit elkap a játékszenvedély, és ő is bepörög. Csomós fantasztikus karizmával és humorral adja ezt a figurát. Talán csak akkor sajnálkozunk, amikor a nagymama döbbenetes veszteségét végül inkább narrálja egy másik figura, ahelyett, hogy megtörténne Csomóssal. Van még néhány nagyszerű színész, Sodró Eliza, Lovas Rozi, és néhány halványabban megalkotott férfialak: Schneider Zoltán nem találja a szerepét, de Molnár Áron sem elég erőteljes.
Akkor hullámzik inkább az előadás, amikor túl sok a történetmesélés és túl kevés a képi, színészi felmutatás. Fehér Balázs Benő legnagyobb erénye az összetett, inspiráló értelmezés, a gondolatiság; a történetvezetés szigora kevésbé. Talán nem volna szükséges minden élettörténetet elvarrni. Főhősünk, az ucsityel személyes le- és megcsúszása a nagy történet, illetve ennek a világnak a retinára égő pillanatfelvételei; a többi ember összetettsége nem vagy nem ebben az előadásban mutatható fel.
Radnóti Színház, május 17.
