Színház

Senki anyanyelve

Schilling Árpád–Láng Annamária: Exit

  • Tompa Andrea
  • 2017.06.25 13:05

Színház

„Én most emigrációba vonultam, nem rendezek Magyarországon” – mondja Schilling Árpád az interjúban, amit a temesvári TESZT fesztivál remek műsorfüzetében olvashatunk. Mint aki kivonul, de mint aki úgy érzi, el is küldik; félig önszántából tehát, félig kényszerből lép ki. Saját helyzetéről már beszélt a Lúzer című előadásban; most a megérkezés nélküli elmenetelt tematizálja, határátlépést Magyarország határain kívül.

Ez a feltörekvő, a régióban egyre jelentősebb helyet elfoglaló, inkább független színházi, vagyis szellemileg szabad fesztivál az Exit című előadásával nyit. Kijárat, emigráció, exitálás, azaz halál – és még megannyi téma szövődik össze ebben az előadásban, már amennyire szövődik. A régióbeli színházak komoly együttműködéséből születik a temesvári magyar társulat, az aradi román és zombori szerb színház közös munkája; három, vagy­is inkább négy nyelven beszélnek benne, a negyedik a közös, az angol, a senki anyanyelve. A választott alaphelyzet termékeny, ígéretes: a három országból induló utazók valahová megérkeznek bőröndjeikkel, ám hirtelen be is zárulnak mögöttük az ajtók. Várakozásra kényszerülnek egy zárt térben. Jövevények, emigránsok, migránsok. Ahogy a történet lassan bontakozni kezd, megértjük, hogy ez a tizenkét ember Londonba érkezett, ám nem nyer bebocsátást. Nem automatikusan. Feltételekhez kötött a belépés. A feltételek viszont ismeretlenek. Brexitről ugyan nincs szó, de odaérthetjük.

Az előadás klasszikus dramaturgiai helyzettel nyit – a lifttől kezdve a konyháig és a szigetig a drámatörténet sok olyan helyszínt ismer, ahová a szereplőket bezárva, mint valami laboratóriumban tanulmányozhatjuk az emberi viselkedést, a minitársadalmat, a spontán kapcsolatokat. A másik klasszikus helyzet a várakozás (némi becketti allúziókkal, melyek az előadás végére felerősödnek). Schilling mintha azt modellálná – és talán ez az előadás egyik hibája: túlságosan modellál –, hogy mi van akkor, ha a „migránsok” nem a mások, a távoliak, az idegenek, hanem nagyon is közeli és ismerős alakok, ennek a közegnek (értsd: annak a román, a szerb, a kisebbségi magyar közegnek) az átlagos figurái. Egyfajta liminális teret és állapotot jelöl ki – az átmenet terét, ahol a régi már nem érvényes, az új még nincs. Antropológiai tanulmány az országot, kultúrát váltó emberről.

Az üres térben, különösebben nem jelzett jelmezekben, minden teátrális eszköz támogatása nélkül a három színház nagyon különböző színészei, akik nem csak különböző nyelven beszélnek és eltérő kultúrákból jönnek (egy erdélyi magyar és egy magyarországi pár is szerepel, így a magyar–magyar viszonyt is láttatni lehet), de játékhagyományuk is eltérő – egyszer csak megpróbálnak szót érteni. A nyelvi sokféleség, az etnikai feszültségek termékeny forrása a humornak és az önvizsgálatnak. Ki tud, ki nem tud angolul, mit ért vagy ért félre. Fontos mondat hangzik el, amikor maguk közül vezetőt választanak, és delegálják, hogy tárgyaljon a hatalmakkal: hogy itt és most félre kell tenni a múltat, meg kell haladni az etnikai különbségeket. Lehetséges volna? Lassan bontakoznak karakterek, élethelyzetek, amelyekből a szereplők érkeznek; és bontakozik az akár a Legyek urából is ismert közösségi lélektani működés. Hogy mi van kint, a külső világban, csak találgatni lehet; annyi bizonyos, az érkezőt nem tárt karok fogadják. Kisebb apokalipszisről hoz híreket a „választott vezető”, azaz a legmagasabb és legmagabiztosabb férfi – de vajon lehet-e neki hinni?

A darabot Schilling Láng Annamáriával együtt írta színészi improvizációkból (dramaturg: Bíró Bence). Mégis inkább hagyományos színházi nyelv bontakozik ki, hagyományos reprezentáció, ami önmagára, a színházi helyzetre nem kérdez rá. A karakterek azonban nagyon egyenetlenek, ahogy a színészi munka is az; nem az eltérő játékstílusokból nem sikerül közös nyelvet gyúrni – a különbözőség elviselése éppen az előadás tétje –, csak nemigen látni erős, személyes téttel bíró megszólalásokat, inkább hagyományos és olykor vékony, íróilag szegényes karaktereket és szituációkat. Sokszor keveset tudunk meg az alakokról, az egymáshoz való viszonyukról. Nem sikerült erős történetet írni ebből a helyzetből, vázlatos és kissé példázatos marad. Az üresség nem a színpadi történések kilátástalanságát, fojtogató légkörét jelenti, inkább magának a reprezentációnak a gyengeségeit.

Az átmeneti térben, a várakozásban, bebocsátást várva valahogy mindenki eljut a saját személyisége széléig – ez fontos tétel; de ezeket a széleket mégsem élményszerűnek látjuk, ahhoz az egyes alakok nincsenek eléggé megkomponálva, történetekkel, belső világgal felvértezve. Példázatos marad az is, hogy a kiszolgáltatott helyzet erőszakot szül. Ebben az állandó várakozásban és bizonytalanságban egyszerre van túl sok téma túl kevéssé mélyen felvetve; egyszerre van túl sok személyes kiindulópont és mégis hiányzó személyesség, személyes tét. Mint akik még nem érkeztek meg a saját anyagukhoz.

Temesvár, TESZT, május 21.

Neked ajánljuk