Mintha az evangéliumi szavak, Pál első levele a korinthusbeliekhez, némi korrekcióra szorulna; Pál szerint ugyanis a legnagyobb a szeretet. Ödön von Horváth és a rendező, Gáspár Ildikó az Örkény Színházban megelégedne a reménnyel is. Itt valahogy hit eleve nincs, szeretet pedig csak nyomokban, mert rögtön elolvad az érdekek árnyékában. Akkor legalább lássuk a reményt! Spoiler: nincs remény.
A szerző „kis haláltánc”-nak nevezi művét: nincs atomháború, katasztrófa sem történik, csak egyszerűen „rossz a rendszer”. Emberi végállapot van, de nem úgy, hogy egymás torkának esnének az emberek, csak épp valahogy paragrafusok mentén, törvényi keretek közt döglött meg a humánum; minden, ami a családon túlmenően a közösséget működteti, kimúlt. A dráma erős élethelyzettel nyit: az anatómiai intézetben (alias hullaház) egy fiatal nő jelentkezik, hogy a saját (még élő) hulláját áruba bocsássa, boncolásra ajánlja, és ezért cserébe rögtön felvegye a járadékot. Baj lehet egy olyan világban, ahol a család, barátok, munkahely, bank, zálogház helyett egyenesen a hullaházig kell menni egy kis előlegért – de színpadilag ez vicces is. A drámára és különösen előadásmódjára ez a súlyos kettősség jellemző: szatíra, groteszk és drámai reménytelenség együttese.
A (kvázi) evangéliumi címhez méltóan várható egy valódi keresztre feszítés is, míg a történet olyan fokozatokon megy keresztül, hogy ha a testet nem is sikerül pénzért értékesíteni, s ugyan meggyanúsítják, hogy áruba bocsátaná, végül mégiscsak sikerül elveszejteni ezt a reményteli testet. Talán inkább éhen hal, mint öngyilkos lesz; „Ó, barátaim, hét napja nem ettem” – írja József Attila nem sokkal korábban, mint Horváth a darabját 1932-ben. A drámai történet egy konkrétan nem azonosítható, időben nem lehorgonyzott világban megy végbe: egyszerre érvényes a dráma megírásakor és ma. Kicsit talán szokni kell ezt az időtlen időt, hiszen (főleg a magyar színházban) mindig arra vagyunk kondicionálva, hogy keressük a konkrét hol-mikort.
Központi hősnőnk körül, úgy tűnik, mindenki teszi a dolgát a társadalom mértéke szerint. Belső mértéke mintha már csak ennek a fiatal nőnek volna, aki próbál egyedül, önfenntartó módon – „az önfenntartás nálam elvi kérdés”, mondja – eligazodni a világban. Iparengedélyhez jutni, kölcsönt elfogadni, „erkölcsileg kifogástalan” jövedelemhez jutni. Az erkölcs egyébként nem valami belső zsinórmérték, hanem külső szabály; a főfelügyelő mondja meg, mi az erkölcsös.
A dráma ebben a hideg-meleg, vidám-szomorú, szatirikus-tragikus hangnemben meglehetősen emlékeztet Brechtre s az ő kijelentő módban elhangzó igazságaira, ilyenekből itt is mondanak néha; Horváth kortársa Brechtnek különben. Inkább életképek, szituációk és egyetlen központi sors, amiből felépül, sok kis jelenet; a bemutatón egyébként még nem elég olajozott a működés.
A drámai súlyt a főhősnőnek, Elisabethnek kell vinnie, Kókai Tündének. Kókai játékának szépsége az egyszerűség, ha tetszik, a transzparencia; nem mögöttest játszik, nem rejt semmit, hanem közvetlenül jelen van, hitelesen, tisztán. Erős komikus karakterek veszik körül; majd’ mindenki sokféle szerepben mutatkozik meg. Znamenák István remek boncmester és szomorú bíró, akinek vállát sok fölösleges ítélet nyomja; Csákányi Eszter minden szerepében (főboncmester, bíróné stb.) jelentős, humoros, olykor talán túl központi. Nagy Zsolt transzként a legemlékezetesebb, Bohoczki Sára leginkább bárói figuraként. Patkós Márton játssza Kókai rendőr szerelmét: lágy, odaadó szerelmes, aki mégis könnyedén mond le hitveséről és érzelmeiről a „kötelesség” oltárán.
Itt ezek az emberek szépen kiszolgálják a rendszereket, belső ellenállás nélkül. Oh, mily ismerős minden. A humoros, abszurdba hajló hangszerelés ellenpontozza a fiatal leány tragikus sorsát. Vidám felháborodás, nevetés a reménytelenségben. Mégis: az előadás erősen szimpatizál főhősével, és szerencsére, a néző megkönnyebbülésére van szeretet az ábrázolásban, miközben nem ábrázolható sem remény, sem szeretet ebben a világban. Ez így remek egyensúly.
Három játékmester segíti az előadást: a darabot nyitó, kommentáló Tóth Péter, akinek tiszte mintegy bejelenteni, feltárni előttünk ezt a feltartóztathatatlan világot; és két zenész, egy mezítlábas gitáros, Katona Dávid, hosszú hajjal és sok belső tűzzel, és Kákonyi Árpád billentyűn, aki inkább finoman kísér, alátámaszt, ellenpontoz. Sok jó teátrális eszköz.
A magyarországi ősbemutató (Katona József Színház, 1993) kapcsán azt írta a kritikus Szántó Judit, hogy nem nagy előadás, de jó. Kár, hogy nem nagy előadás ez ma sem – vagyis nagyobb térben, több néző előtt is látnám. Van benne anyag, amit haza lehet vinni.
Örkény Stúdió, április 29.
