Immár tehát a POSZT is jobban teljesít (bár tavaly veszteséges volt a beszámoló szerint). A botrány azt jelentené, hogy valaki befeszül, tiltakozik, felháborodik, de az idén, úgy tűnik, nincs min. Korábban elsősorban szakmai kifogások voltak a fesztivállal, de 2011-ben már állt a politikai bál. Aztán jött a „tulajdonosi szerkezet változása”, vagyis Pécs városa feltételként szabta, hogy a Magyar Színházi Társaság mellé tulajdonosként bevásárolja magát a másik, a Magyar Teátrumi Társaság, amelynek a politikai lobbiereje éppen az egekbe szökkent a választások után. Aztán így-úgy mentek a derbik, de e lapban már három éve is megbékélésről számoltunk be (lásd: A béke szigete, Magyar Narancs, 2014. június 5.). A pécsi fesztiválnak 2016-ban új működési formája lett, létrejött a POSZF Nonprofit Kft., a tulajdonosi szerkezet maradt, csak a lebonyolító változott. Az idén a változatosság kedvéért a POSZT vezetői a szakmai tanács felhatalmazásával megkeresték a Magyar Művészeti Akadémiát, amely aztán pénzdíjakat adott, a szakma pedig elfogadta zokszó nélkül. Ezzel az MMA is megérkezett a POSZT-ba.
A botrány, a vita, a kritika hiánya azonban több mindenről árulkodik. Például arról, hogy szakmailag már érdektelen ez a rendezvény, az eddigi vitatkozók eleve távol maradtak, kiszorultak, és így győzött a konszenzus, amit nevezzünk inkább megalkuvásnak. Idén semmilyen fontos „szakmai vitát” nem rendeztek a POSZT-on, úgy tűnik, nincsenek megbeszélni való kérdések. Ez a fesztivál végérvényesen Pécs közönségéé.
A szakmaiság, transzparencia és összeférhetetlenség elvei – ezekért annyian emeltek szót az elmúlt években, köztük magam is – lekerültek a napirendről. Létrejött a Szakmai Tanácsadó Testület 16 képviselővel, illetve hosszas egyeztetés után megszületett a versenyszabályzat, amely egyelőre nem hozzáférhető; ennyit a transzparenciáról. A Szakmai Tanácsadó Testület a POSZT-ot legitimáló legfőbb szervezet. Sok nagyszerű színházi ember és szaktekintély helyet foglal őbenne, képviselik a szakmát. A tanács 8 tagjának nyilatkozataiból, amelyeket a szinhaz.net-nek adtak, egyetlen kivétellel az derül ki, hogy ez az új rendszer működőképes, szakmai és fenntartható. „A két társaság között komoly összehajlás, a közös sors felismerése mutatkozott meg a beszélgetéssorozatban” – mondja Balogh Tibor, aki a határon túli színházakat képviseli (bár erre a határon túli színházaktól aligha kapott felhatalmazást). Hegedűs D. Géza, aki elnökként irányítja a testületet, úgy gondolja, hogy létrejött egy tisztán szakmai alapokon működő fesztivál, az idei válogatást is megfelelőnek tartja. Mácsai Pál, aki Máté Gáborral együtt a budapesti színházakat képviseli (bár a fővárosi színházakat tömörítő szervezet sincs, pár éve megszűnt), úgy véli, hogy a POSZT érték, és minden politikai kurzust túl fog élni. „Sem megszüntetni nem kell, sem engedni, hogy minden kulturális kormányzat tegyen vele, amit akar, hanem be kell szállni, érvelni, dolgozni érte, meg kell védeni.”
De vajon túl kell-e élni bármi áron?
Az egyetlen zavaró hang a konszenzusos összhangzatban, hogy a testületből kilépett a Színházi Kritikusok Céhének elnöke, Stuber Andrea kritikus. A 16 tagú grémiumból láthatóan a céh az egyetlen szervezet, amely sem függelmi helyzetben nincsen (állami támogatásban nem részesül), sem alkotói érdekeltség tekintetében nem összeférhetetlen. Mint nyílt levelében megírta, Stuber Andrea úgy gondolja, hogy a versenyszabályzatban nem született szakmai koncepció. Hozzátette: „nem kerültünk közelebb egy olyan POSZT-hoz, amely megkérdőjelezhetetlen szakmai alapon, minőségközpontúan, transzparens módon, az összeférhetetlenségeket kiküszöbölő válogatás mentén” hozna létre egy fesztivált. „Végül az erőviszonyok döntötték el a dolgokat” – szögezte le.
Belülről tehát immár senki nem kritizál semmit. Ha a kőszínházak a színpadon megfogalmaznak is erős társadalomkritikát, bemutatnak kritikai szellemű előadásokat, ugyanez aligha mondható el azokról a nyilatkozatokról, amelyeket a színházak vezetői mint közszereplők tesznek, vagy arról, ahogy a színházpolitikában részt vesznek. Mintha mindenki konszenzuskeresővé vált volna.
A válogató személye és az összeférhetetlenség kérdése régi vita, bár a POSZT számára sosem volt érdekes téma, ezt csak a kritikusok feszegették. Lemondásában Stuber így fogalmaz: „A szakmai tanács irtózott attól, hogy a színikritikusoknak rendszerszerű szerepe legyen a POSZT-válogatásban.” Kritikus tehát nem válogat programot, és ezt is nagy konszenzus övezi. Az egyik idei válogató, Árkosi Árpád, aktív rendező, az idén is több színházban dolgozott, egy előadást a Nemzetiben hozott létre, és pont a Nemzeti is be van válogatva. Így volt ez az elődeivel is: az egyik tavalyi válogató, Kiss B. Atilla szerződéses fellépő volt a Nemzetiben, a tavalyelőtti válogató, Balogh Tibor pedig Vidnyánszky Attila dramaturgja volt.
Az összeférhetetlenség elve jövőre sem érvényesül – de miért is érvényesülne, ha ez nem elvárás.
A két megbízott válogató egyike volt színházigazgató (a Szkénéé, Regős János, aki évtizedekig igazgatta a műegyetemi befogadó színházat, és számtalan társulattal, rendezővel működött együtt) és Térey János költő és műfordító (mint ilyen számtalan színház munkatársa). „Valahogy mindig személyekről kellett szavazni, és nem elvekről” – emlékeztetett Stuber Andrea. Itt sem a kiváló és valóban vitán felül álló személyek a probléma, hanem az elv. A kritikusok pedig arra valók, hogy „írjanak az előadásokról” – mondja Máté Gábor, tehát nem az, hogy véleményezzenek, válogassanak. Úgy tűnik, az nem számít érvnek, hogy bármerre nézünk, a hasonló nemzeti/nemzetközi fesztiválokat – álljon itt példaként a román és orosz nemzeti fesztivál, a német Theatertreffen, a Bécsi Ünnepi Játékok – mind kritikusok válogatják. Máté szerint „gesztus”, hogy meghívták a Kritikusok Céhét a szakmai testületbe.
Az idei programról is elmondható, hogy kiegyensúlyozott, és hozza, amit a megrendelő szám szerint is vár. Ezúttal is volt 7 nagyszínpadi és 7 kamara-előadás, pont úgy, ahogy elvárják, volt 2 határon túli, 1 független. És éppen arányban van a főváros és a vidék. Keresztmetszet, mondta a sajtótájékoztatón Szabó László, a Teátrumi Társaság képviselője. Ami keresztmetszet, az az, „ami jellemző”. Valahogy ilyen az egész POSZT: jellemző erre az országra.
Egyetlen független előadás került a válogatásba, Mundruczó Kornél általam is sokra tartott produkciója, a Látszatélet; tavaly is ő szerepelt a programban. De a szakmai testület független színházi képviselőjétől, Balázs Zoltántól sem hallottam, hogy opponált volna. Akkor meg mi a baj? Ha a függetlenek saját delegáltja is jónak tartja ezt az arányt, akkor mindenki csak elégedett lehet.
Hétfői Facebook-posztjában Schilling Árpád nehezményezte, hogy a POSZT-ban az MMA is részt vesz, és a Fekete Györgyéktől érkező pénzdíjakat elfogadja a színházi szakma. „Csak abban bízom, hogy van még egy-két bátor és előrelátó ember, aki érti, hogy a felejtés mindig bajt hoz ránk. Miután a problémáinkat nem oldottuk meg, nem marad más, mint a felejtés?” Schilling leírta azt is, hogy tavaly a versenyprogramba, az idén a kísérő programba hívták A harag napja című előadását, de ő nem volt hajlandó részt venni ebben.
A szerző a Színházi Kritikusok Céhének tagja, korábbi vezetője.
