Az az előadás nem pusztán egy különleges térben játszódott, vagyis nemcsak helyspecifikus előadás volt, hanem új teret nyitott. Elkezdett animálni, életre kelteni egy karnyújtásnyira lévő, de alig látható teret, és e tér erős párbeszédbe kezdett az előadással. A majdnem öt óra hosszú Peer egyedülálló színházi élmény a mi színházkultúránkban; ma alig vannak hasonló vállalkozások (akár az egyre kisebb léptékű vállalásokra képes független területen). Zsámbék, Gyula mint színházi tér mára feladta esztétikai kísérletező kedvét, helyspecifikus kalandozásait.
Minden Peer Gynt előadás, amit valaha láttam, mintha egy új dráma lett volna. Költészete, filozofikus-mesei világa, öt hosszú felvonása (a mostani előadás példánya is kétszáz oldal) teljesen az alkotó képzeletre van bízva: nincs két hasonló Peer. Ibsen legnemzetibb és leguniverzálisabb drámája, írják róla, s ebben semmi konfliktus nincs: ami hitelesen lokális, az globális is. Peer Gynt, akiről végtelen sok állítás tehető, hiszen a darab rendhagyó módon nagy időtávlatot is fog át, egy belső/külső utazás főhőse. Ez az utazás a modern pszichológia fogalmával élve a self, az én-fogalom keresésének kalandja. A mostani Peer, Nagypál Gábor kivételes megjelenítésében a kőbányai pincerendszerben indul el e keresésre. Hosszú, nem öregedő öregségéig vezető utazása, kalandozásai két én között zajlanak: az úgynevezett gynti én és a valódi én között. A gynti én a kalandok, szerepek, élethelyzetek, visszatükröződések bonyolult együttese, míg a valódi én – mi is az? A darab híres hagymahéj metaforája: belül semmi, mintha ennek a térnek a metaforája volna. Nincs középpont. A létezésnek nincs megragadható lényegisége.
Hegymegi Máté rendező mindenképpen vándorló, helyspecifikus előadást akart létrehozni. Eredetileg az egykori Schöpf-Merei Kórház Bakáts téri épülete volt kiszemelve (ott láttunk már Schilling-előadást), válaszolja kérdésemre Zubek Adrienn, a Stúdió K ügyvezető igazgatója. Hosszas tárgyalások után azonban ez a lehetőség elesett (a fővárostól épp ez idő tájt került át peres úton az államhoz az épület). „Végül a vészmegoldás jobb lett, mint az eredeti terv” – mondja Zubek, aki több lehetőséget ajánlott fel a rendezőnek, aki azután a pincerendszert választotta. Óriási, néhol 10 méter belmagasságú, 30 kilométernyi föld alatti hideg tér – maratont rendezhetnének benne. Végül a Dreher-villa bejátszására is kedvező áron kaptak engedélyt az önkormányzattól. A logisztikailag nehéz előadást mindössze ketten szervezik e kis színházban; a helyszínen két segítő dolgozik. A vállalkozás grandiózus és modellértékű. Az előadás szakrális térben ér véget, a Bakáts téri templom altemplomában; a színháziaknak kulcsuk van hozzá (a helyi plébánoshoz régi kapcsolat fűzi őket) – már éjfél is elmúlik, mire ideérünk.
Az út tehát belső és külső utazás egyszerre: a színházból indul, majd a színház előterében folytatódik, és innen visz busszal Kőbányára, ahol két hosszú felvonást nézünk meg a mélyben. Közte a Dreher-villa és egy kerti jelenet. Végül a puritán altemplom.
Az egész képi/jelmez világban van valami piszkosfehér, low budget, régi-független-színházias, de egyre jobban kedvelem (jelmez-díszlet: Fekete Anna, Kálmán Eszter). A vastag vászonjelmezek vélt tisztasága ki van téve az utazásnak, kosznak, egyszóval valaminek, aminek neve: élet.
A színészre és a térre bízza tehát a drámát a rendező. Fizikai állóképességet követel színésztől és nézőtől egyszerre, valódi próbatétel. Majdnem endurance performance, színházi ultratrail. Nagypál Gábor Peerként álmodó, örök komolyan vehetetlen, mégis mély, komplex valaki, egy személyiség, sokféle szerepek gyűjteménye; könnyeden közvetlen, szemtelen és szeretettelien flegma. Elhiszem, hogy homloka boltozata mögött egy egész világ van. Anyja és szerelme veszik körül és egy maroknyi színész, akik a végtelen sok szerepet játsszák. Az anyát Nyakó Júlia keményen, szinte félelmetesen, a szerelmet, Solvejget Kurta Niké távolinak, légiesnek, mégis erőteljesnek ábrázolja.
Fenséges rom ez a tér, rozsdafolyások, óriás, félelmes termek, apró beugrók, lépcsők: mozgás egy számomra mentálisan felfoghatatlan térképen, mindig az ismeretlen felé. Nyirkos, hideg, barátságtalan és egyre ismerősebb, mintha tényleg haladnánk, tapasztalnánk, felfedeznénk. Rendületlenül visszük kis székeinket, olykor elcsigázottan, bizonytalanul, el-elfáradva. A jelenetek közt kioldódik, ami felépült, majd újult erővel feszülnek neki a játszók. Sokszor kihagyok, elbukok a figyelem zátonyain. Jó volna minden sorát megtanulni Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa szépséges és világos szövegének, de olykor alig jut el az értelmemig. Húzni kéne vajon? Sűríteni? Vagy egyszerűen ez része az állóképességi játéknak? Vándorlásaim során olykor Solvejg oboajátékába kapaszkodom: ül magányosan, elhaladunk mellette, immár hányadszor. Mi lesz vele e hideg, hatalmas pusztaságban? Kié lesz ő? Az altemplomban látom viszont szép öregasszonyként, csak Peer örök. Éjfél elmúlt, elmúlt a fáradtságom is, furcsa, de itt már mindent elhiszek, rég megadtam magam.
Stúdió K, június 18.
