A Téli rege az egyik leggyönyörűbb Shakespeare-darab. Eredeti címen inkább A tél meséje volna, le is fordította így Várady Szabolcs; nekem a rege szép (fordítási) hagyományt őriz, de azért meghaladható volna. Gyönyörű benne maga a mese: a féltékenység és a zsarnokság pusztító erejéről szól, amikor valakiben úgy szabadul el a pokol, hogy nincs alattvaló, szeretett nő, gyermek, aki feltartóztathatná.
A zsarnok mindenkit eltakarít, Istent is beleértve, aki megkérdőjelezné tetteit. Talán ez a zsarnokság leglényege: hogy feltartóztathatatlan. „Az ég fölöttünk semmi, a feleségem: semmik semmije” – szól a király. A „semmi”, a „nincs” a dráma első felvonásának alapszavai. Szicília királya szinte provokálja feleségét, Hermionét, hogy gyerekkori barátját, Bohémia királyát, aki látogatóba jött, marasztalja még. Az asszonynak sikerül az, ami a férfinak nem. Ha lélektani olvasatot szeretnénk, a férfi hatalmas ereje egyetlen pillanatra megroppan: egy nőnek sikerülhet az, ami neki nem? És elszabadul az indulat.
De, és itt jő Shakespeare zseniális meséje: hinnünk kell, hogy a zsarnok mégis megtorpan, észbe kap. Bár annyi más történetében (miképp a valóságban) a zsarnok sosem torpan meg, de itt mégis: amikor egyszerre veszejti el fiát és szeretett asszonyát, akiről úgy hitte, megcsalja, s aki a börtönében lánygyermeket szült neki. Ezt a kislányt is száműzi, vagyis sorsára bocsátja.
A Radnóti előadása jóleső, igazi mesemondás, történetmesélés. Kiemelkedik a mai Shakespeare-játszásból, amelyben ritkán tapasztalok koherensen elmondott történetet; az ifjú rendezőnemzedék vagy nem akar, vagy nem tud (ez gyakran eldönthetetlen) történetet mesélni. Itt van elemzés, helyzetek, emberi kapcsolatok és, amennyire Shakespeare engedi, lélektan. Valló Péter rendező színpadán erős szituációval indulunk, miután az Idő nevű szereplő – Bálint András, aki maga is „idő” – lágyan és vonzóan megnyitja a mesét (Shakespeare-nél ugyan csak a negyedik felvonásban jelenik meg, de sebaj, ő afféle narrátorrá, játékmesterré válik). Melis László borongós, baljós, nagyszerű zenéjével az emberi viszonyok bonyolult, de jól követhető hálójában ragadunk. Némiképp feltűnő, hogy Hermione, a mindenórás terhes asszony túl közeli, bizalmas kapcsolatban áll férje barátjával. Férjét, a zsarnokot, Pál András alakítja, akiben különösen tud keveredni a szerető, figyelmes férfi és a hatalmáért, tökéletes önképéért megőrülő, kontrollvesztett uralkodó. (Pál Andrásnak éppen ezen az estén adják át a legjobb Shakespeare-alakításért járó Gábor Miklós-díjat.)
Ám a valódi zsarnok maga az idő: más darabjaiban Shakespeare nem él azzal a gesztussal, hogy behoz egy Idő nevű szereplőt, aki közli, hogy eltelt tizenhat év. Tizenhat dermedt és felesleges év, elpazarolt idő az uralkodó életében; ezalatt felnő a talált gyermek, a kislány. És „az egy utcáju Idő, e zsarnok”, ahogy Ady fogalmaz, mint egy pallos, mint egy éles kasza kering e téli táj fölött: egykarú, üvegtestű ventilátor a színpad fölött; erős vizuális metafora. A teret alakító üvegfalak „üzenetértéke” jó, világos – minden áttetsző, minden meg- és kifigyelhető (játéktér: Valló Péter), ám anyagukban gyengén kivitelezettek, díszletszerűek, az üvegből mintázott óriás homokóra pedig szájbarágós. Vizuálisan szépen megoldott a szobor híres megelevenedése, amikor a történet végképp meseszerű fordulathoz ér, és az egyirányú Idő legyőzetik. Az előadásnak nincs konkrét térideje, és – leszámítva egy-két kiszólást, célozgatást („gázszerelő”) – jótékonyan hagyja, hogy a történetet értsük, ahogy akarjuk; vonatkoztassuk az örök emberi természetre vagy a jelen zsarnokaira.
Erős „női” vonala van a darabnak: Martinovics Dorina (Hermione) lágyan tud kemény maradni és valami belső erőt megtartani, nem megtörni. Igazságérzetében sziklaszilárd szolgálója szerepében Kováts Adél afféle politikus nő, akit könnyedén széttaposnak. S végül az elveszett szép lány, Perdita szerepében Sodró Eliza: közvetlen, egyszerű, van humora és drámai ereje.
Ami halovány azonban, az a második rész első fele, a pásztorjáték – valaha népszerű műfaj volt, ma mintha nem tudnánk, mit kell ott eljátszani, kik a „parasztok”, akik a csecsemőt megtalálják, és majd felnevelik. Schneider Zoltán tud darabos és vicces lenni, az ő közege viszont ügyetlenül megoldott. Nehézkessé válik a történet és döcögnek a jelenetek, amikor ebben a népi/proli/komikus világban merülünk alá; leginkább kevés a humor, és egy felesleges bulijelenetbe csöppenünk. Pedig volna mit mesélni: a pásztor hirtelen meggazdagodásáról, hiszen Perditával egész vagyonra lelt.
Végül az előadás a happy end dacára bölcsen felmutatja a zavarba ejtő veszteséget. Sokáig ide-oda sorolgatták műfajilag ezt a drámát, problémadarabnak is tartják, magyarul a színművek közt találjuk. Hisz vannak súlyos veszteségek. Nemcsak halottak, de rengeteg elpazarolt idő.
Radnóti Színház, április 17.
