Szinte nem is érzékelem az átmenetet az ültetés és a színészi megszólalás között; Vajdai Vilmos tar fejével és hosszú szakállával, elegánsan, feketében fogad a Kamra kis, körbeült terében, és közben ő is figyel a nézőkre, hogy megtalálják helyüket, megszámolja az üres székeket, majd könnyedén kiszól: „Kezdünk.” Megkérdezi, hogy melyik előadásra emlékezteti a nézőket ez a tér, tudós kollégám mondja is nyomban, hogy a Hamletre. Majdnem harminc éve. Brechties belépő ez, hangsúlyozza a színház színházszerűségét. Jó ez a hangulati alapozás, errefelé ilyet nem is láttam. A többi színész feketében, mintegy próbaruhában vár a kezdésre, köztük egy kisfiú. Előjáték kezdődik. Új stílus, elhagyjuk a nézővel való könnyed beszélgetést, a színészek a példányukból olvasnak fel. Ilyet azért már sokat láttam. A vita tárgya a „völgy”, a föld és (majd) a gyermek. A háború alatt két kolhozfalu… „Mi az a kolhoz?” – kérdezi a kisfiú.
Jóleső kérdés. Jó, mert kapcsolódik hozzánk, nézőkhöz. Vajdai felszólítja a Tanár urat, aki készséggel válaszol is: mezőgazdasági termelőszövetkezet. „És az mi?” Nevetünk. Milyen távoli a közeli múlt.
Brecht ezt a kivételes, sokat játszott darabját 1944-ben írta. Egy német szerző egy szörnyű háború közepén-végén egy olyan darabot, amin valójában nem látszik, hogy éppen mi van a világban. Brecht már távol van a tűzfészektől, Amerikában él. A dráma az absztrakt, időtlen, távoli és a közeli, tapasztalható szoros egymásra hatásában születik. Azt fogja keresni, hogy a háborúban (és ab ovo) eltorzult ember mégis képes a jóra. Hogy a magára hagyott gyermeket hogyan viszi át, már-már fogában tartva, az anya, aki nem szülte őt. Nem szülte, de anyává válik általa. Ha tetszik, ez egy örökbefogadási dráma.
Székely Kriszta rendezői világában ez a (fel)nevelő anya, Gruse az egyetlen nagybetűs Ember. Pálmai Anna játssza szépen, mélyről tör fel benne ez a szerep, megszólítja őt; nagy formátum. Jelenléte tiszta, erőteljes, senki mást nem tudok nézni, amikor ő a színen van. A fejvesztett menekülésben, amikor a nemes porontyot ottfelejtik, egyedül ő marad. Senki más nem menthetné a gyermeket. A „helyzet” választja ki őt, nem a jóság. Mi mást tehetne, mint magával viszi. „De ijesztően csábító a jó” – mondja az Énekes. Pálmai úgy veszi fel a gyermeket, azzal az egyszerű, praktikus gesztussal: gyermeket nem hagyunk magára. Majd lesz valami. Jó, hogy ez ilyen száraz és természetes. Pálmai Annának színészileg egy egész estéje, a drámában évei vannak arra, hogy valódi anyává váljon. A gyermek azonban itt is valódi (a másik Székely-rendezésben is az volt): egy bepólyált csecsemő és egy kisfiú testesíti meg. Ez a konkréttá tevés fontos: nem egy elvi gyermekről van szó, hanem egy élő, gondoskodásra szoruló, szülőt igénylő kis emberről.
Mindenki más bábszerű, groteszkre fogalmazott figura. Még ha külön-külön remekek is az alakítások – Borbély Alexandrának elég egy fejtartással, pillantással jeleznie a sértett nagyasszonyt, Vajdai nyers és vicces mint herceg, Kocsis Gergely alakítása bíróként igazán parádés –, kicsit vékony figurák ők. Mészáros Bélának, Szirtes Áginak jut mélyebb, emberarcú szerep.
A kezdeti könnyűséget, próbaszerű, oldott, természetes játékot komoly rendezői arzenál váltja fel. Ötletek sorjáznak, pörög az előadás. A „megrendezettség” túl hangsúlyos az előadás első felében; túl trendi, túl kúl, ahogy mindenki feketében, testhezálló nadrágban, bakancsban játszik (jelmez: Nagy Fruzsina). Hirtelen elveszíti az előadás a közvetlenséget, a spontaneitását, a forma kissé merev és kitalált. Viszont van sok jó humor. Talán majd olajozottabbá válik ez a szerkezet az idők során, a formában majd jobban szétterül a játék. A közvetlenséget mindenesetre jól szolgálja az új fordítás (Szabó-Székely Ármin munkája): olyan, mintha mindig is ezen a nyelven szólt volna. Péterfy Bori az Énekes; bőrcuccban zengi végig az estét, mint igazi sztár, aki háttérbe is tud vonulni. Dramaturgiai szerepe a második részben igazán izgalmas, amikor „belső hangot” ad bizonyos szereplőknek, megszólaltatja gondolataikat, amelyeket ők képtelenek volnának kimondani.
Az utolsó jelenetben, amikor a két nő a bíróságon megharcol a gyermekért, a harc nem tűnik egyenlőnek, a jók és a rosszak itt radikálisan különböznek, ettől kissé egyszerű ez a képlet. Az igazságtalan, figyelmetlen, korrupt bíró döntése viszont aligha megjósolható. Aki egyébként véletlenül majdnem elválasztja a nézőtéren ülő, ötven éve házas kedves ismerőseimet. Ezen a bírósági tárgyaláson a szülőanya bundában pompázik profi ügyvédje oldalán; hogy ebből a történetből ő jön ki vesztesen, igazán katartikus. Bár valójában Pálmai anyasága az.
Katona József Színház, Kamra, május 26.
