Az előadás a fiatalon elhunyt Rózsa Milánnak állít emléket. Emlékezik és emlékeztet. Egy bátor politikai és melegjogi aktivistának (van egyáltalán nem politikai?), aki 26 évesen a halált választotta. Vajon mekkora ára van a bátorságnak? – gondolkodom. Vagy az aktivista legyen olyan, mint a jó hegymászó – a jó hegymászó az, aki él? Van-e olyan, hogy öreg aktivista? (Van egyébként, és az előadásban is szerepel. Igaz, nem székházfoglalással dolgozik, hanem szavakkal: Mécs Imre.)
Az élőkkel kezdünk. Már-már szinte kényelmetlen, hogy az előadás a közönség soraiból indul a lex CEU-val, Gulyás Márton és Varga Gergő párbeszédével (Ballér Bianka és Ivanics Tamás játsszák őket). Ők azok, akik a Sándor-palotát megdobálták, vagyis megpróbálták megdobálni, majd fogdába kerültek, a bíróság bűnösnek mondta ki és közmunkára ítélte őket. Mi a kényelmetlen vagy szokatlan abban, hogy ezt hallgatjuk? Talán csak az, hogy nincs ma köztér ebben az országban, ahol megbeszélhetnénk egy ennyire közeli és közéleti eseményt. Színházban is rendkívül ritka ez.
A PanoDráma alkotócsoport munkamódszere a verbatim, azaz szó szerint rögzített és színpadon visszaadott beszéd; ez tehát nem pusztán színházi előadás és nem is csak emlékállítás, hanem a valóságban folytatott kutatómunka. A darab szereplői maguk az alkotók is, akiket ugyanúgy színészek játszanak, mint Rózsa Milán édesanyját, különböző munkatársait, Gulyásékat, Mécs Imrét és feleségét, Magyar Fruzsinát, Misetics Bálintot és még sokakat (személyes ismerőseimet is). Ami elhangzik, az értékes, tanulságos életanyag. A 90-es évektől újjászülető dokumentarista színházi formák alkotói azt vallják: ha a néző nem jut már el a valóságig, akkor a valóságnak kell közel mennie a nézőhöz. Rózsa Milán alakja, egyedülálló (sokszor egyedül végrehajtott) tettei, mint amikor az orosz homofóbia ellen tiltakozva egy szivárványos zászlóval bemászott az orosz követségre vagy a Fidesz-székházba, még sok művet fognak ihletni. Megdöbbentő – és erre nincs kifuttatva az előadás, csak velünk marad ez a felismerés is –, hogy mennyit változott hazánk 2013 és 2017 között: milyen büntetést kaptak Gulyásék a majdnem dobálásért, és mit korábban egy Fidesz-székház-foglalásért.
Eltérően a sokszor száraz, dokumentarista színházi formától, amikor a fekete dobozban frontálisan mondják a (sok) szöveget, itt valódi színház, akciók, interakciók, sok humor és játék van. Inkább afféle dokufiction – a színház játékossá írja át az életanyagot. Pass Andrea rendező jó ritmusérzékkel szövi meg a monológok, dialógusok, közös jelenetek szövetét. Jó színházi döntés elemelni a figurákat, nőkkel játszani a férfiakat és fordítva, jelezni, hogy itt színházról van szó, ahol „eljátszanak” embereket, nem pusztán megidézik őket hideg távolságtartással. Vicces, amikor Bezerédi Zoltán Lengyel Annaként mutatkozik be (utóbbi a PanoDráma vezetője), remek szerepben van Ördög Tamás, az egyetlen, aki kritikusan és flegmán beszél a főhősről.
És bármennyire is kutatáson alapul és szó szerinti technikával készül, ez művészi alkotás, a maga szubjektív nézőpontjával. Mert a kimondatlan kiindulópont az, hogy ez a fiatal férfi nagyszerű dolgokat vitt végbe – miközben nyilván van ezzel homlokegyenest ellentétes nézőpont is.
„Milánt nagyon sok gyűlölet érte azért, amiben hitt, és azért, aki volt”, mondja Misetics Bálint az előadásban, aki a polgári engedetlenségről is „tanít”, sőt némiképp arra szólít fel, ízlésemnek túl direkten. Rózsa Milán – neve felvett, ám édesanyja nem mondja el a névváltoztatás történetét – lelke, tudata mélyére nem hatolunk, nem is tudnánk. Nem tudjuk meg, hogy mibe is roppant ő bele. Inkább csak azzal a fenyegetettséggel maradunk: irtózatos nehéz – mindig, mindenkor – szabadságharcosnak lenni, szembeszállni. Bár felsejlenek családi okok, önbántalmazás, önbizalomhiány, valami mély szeretethiány, ami egyszer csak végletesen összeállt.
Ami azonban színházi értelemben kérdéses vagy kockázatos, az bizonyos „eljátszott” szereplők alakja. Az anya figuráját Botos Éva alakítja, egyébként remekül. Ám mégsem ragadható meg könnyen ez az anya, az ő szerepe fia életében, az egyébként szintén öngyilkos alkoholista apával való kapcsolata. Az anya valahogy rejtve marad. A családi szövet nyilvánvalóan bonyolult és alig villantható mindez fel egy-két jelenetben, de itt hiányérzetem van dramaturgiailag, tartalmilag. Ugyanígy zavarba ejtő az Urbanovits Krisztina által játszott aktivista, aki dühösen dobja elénk a mondatot, hogy Milán élete és halála nem az ő felelőssége. Egyrészt persze, hogy nem, másrészt valahogy sokkoló, ahogy valaki kételymentesen ledobja a felelősséget. Mit akart vajon elmondani erről a munkatársról az előadás? – tűnődöm.
Mert egyébként annyi gyengéd szeretet van a színpadon, amennyit ritkán látni. Nem szentimentalizmus, hanem igazi, mély, emberi pillanat. Rózsa Milánt sokan szerették. Neki azonban a darabban nincs szerelme. Kérdés marad ez is.
Trafó, szeptember 6.
