Nincs „a” Hamlet: az összességében hatórányi leírt anyagot jómagam egyszer sem láttam a maga teljességében, bár legalább két tucat Hamlettel lettem gazdagabb. És ez volt életem első nagy színházi előadása, amikor kamaszként megértettem: a színjátszás dolga, hogy „tükröt tartson mintegy a természetnek”. A diktatúrák, az impériumváltások korszakaiban kiváló tükörként működött. Nincs „a” Hamlet, de van itt egy rengeteg irányba vihető anyag: társadalmi-politikai kontextusról, hatalomról, elnyomásról, az emberek közti (családon belüli) viszonyokról, szerelemről, apa-fiú kapcsolatról, halálról, gyászról lehet beszélni általa.
Eszenyi Enikő rendezésével a Vígszínház mintha új hagyományt kezdene, mégis egy régit, egy sajátot folytat: ez a színészek Hamletje. Társadalmi kontextusa szerény és inkább erőltetett, mintha a rendező nem tudott volna lemondani arról, ami valójában nem eléggé érdekelte. Nem gond, hogy nem tudom, hol vagyok: az égből aláereszkedő PSZH (páncélozott szállító harcjármű), Claudius boldog fegyverropogtatása külsődleges eszközökkel, puszta hatásokkal akar valamit érzékeltetni. Az előadás nehezen, hatást hatásra pakolva indul; Horatiónak kell beindítani, belehelnie a hatalmas teret, és ez nem megtörténik a személyes jelenlét által, hanem lépésről lépésre levezényli a rendező. A Szellem megjelenése is még puszta effekt; a színház mintha nem a saját nyelvén beszélne. Ez nem az apa-fiú kapcsolat előadása lesz. Hanem a Fiúé.
Az ifjú Hamlet anyja és mostohaapja, Claudius esküvői bulijára érkezik – ez az első igazi jó színházi pillanat: élőzene, rock, orosz Katyusa, magyar népdal, mindenegyben, a friss házasok ropják. Claudiust Hegedűs D. Géza játssza: ez a fizikumában is megújult, egyszerre megacélosodott és szépen öregedő, élveteg szamuráj-playboy végre a hatalom csúcsán, szivarozva. Mellette Börcsök Enikő a friss feleség, Hamlet anyja tűsarkúban, első virágzásán túl, mégis igazi nő. Összetartozásuk mintha örök lenne. Boldogok.
A Fiú épphogy kilépett a kamaszkorból, fiatal felnőtt, inkább törékenynek látszik elsőre. Ifj. Vidnyánszky Attila színészete, jelenléte páratlanul gazdag. Könnyű, játékos és súlyos belső életet mutat, elmerészkedik a szélekig, ahogy valamiféle borderline személyiség darabjait mutatja fel másoknak, amikor „bolondot mímel”, míg felénk, nézők felé megértésre, lágyságra építi kapcsolatát. Ifj. Vidnyánszky remekül kommunikál a közönséggel, és ez ekkora házban igazi színészi csoda. Az ő melegítőnadrágos Hamletjének „baja” az, hogy gyászában megzavarják, valójában nem hagyják apját siratni, szomorkodni, hisz egyből ünnepelni kell. Hamletje akkor a legerősebb, amikor egyedül uralhatja a színpadot, monológhelyzet van, igazi kapcsolat. Fizikai tudása, testi képességei, tudati állapotai, egész végtelenül eleven idegrendszere az előadás fénypontja.
Egykor a színjátszás egy Hamlet-alakításban valamiféle jellemfejlődést kívánt megfogalmazni, egy belső utat, változást. A színház nyelve alapvetően megváltozott: nem a személyiség változása, nem bizonyos karakterjegyek, hanem a jelenlét ereje, a néző számára is eseményszerű, tapasztalattá sűrűsödő színészi energia az, amivé a tragikus hős vált.
Az est más emberi kapcsolatai gyengébben kidolgozottak, akár Horatióhoz, akár anyjához fűződő viszonya: anyjával való nagyjelenetüket elnyomja a „rendezés”, egy óriás kádban viaskodnak. Okosan megoldott viszont az Egérfogó-jelenet, amelyben Hamlet, szélsőséges gyászának újabb stációjaként, félig női mezben játszik a Színészkirály oldalán; Hegedűs és Börcsök arca az óriáskivetítőn remek megoldás. A Színész egyébként Hajduk Károly; övé az est egyetlen nyílt színi tapsa, amikor váratlanul belefog József Attila Levegőt! című versébe. Tiszta 80-as évek színháza, ahogy a verset a mára vonatkoztatjuk, sorok közt beszél az előadás; Hajduk szavalata, bár erős, mégis nagyon kitett, erőteljesen akarja hangsúlyozni a jelen társadalmi valóságával való kapcsolatát, miközben csöppet sem reflektál önmagára. Nekem sok. És remek Fesztbaum Béla monologizáló, okoskodó, merev Poloniusa.
Nagyszerű régi-új szöveget fabrikált Forgách András.
Ám az egész előadásnak nincs saját poétikája, színházi nyelve; színészi nyelve viszont van. Eszenyi Enikő rendezésének erényét abban látom, amikor ezt a tág teret átadja színészeinek, olyan biztonságos, jelektől nem zsúfolt közeget teremt, amelyben megszólalhatnak. Antal Csaba nagy fém-, olykor remekül világítható díszletének egy eleme, a mozgatható kis színpad invenciózus, rengeteg jelentést tud felvenni.
Végül itt van a nők fájó (rendezői) ábrázolása, mellőzésük, olykor megalázásuk: Hamlet Opheliát is, anyját is meggyötri, mások azonban – s velük maga az előadás – mintha jóváhagynák ezt a megalázást. A nőuralom eljövetele, mint végső kicsengés, színészileg rosszul, mereven megoldott (Gilicze Márta). Harisnyában és tűsarkúban ifj. Vidnyánszky több gyengéd szerelmet tud eljátszani; neki megadatik.
Vígszínház, október 1.
