Kicsit olyan ez az előadás, ez a valóságos műalkotás, mintha nagyító alatt szemlélnénk magát az életet, ezt a kis semmit, ezt a gyönyörű, fura ízeltlábút. Sűrítménye ez Csehovnak, Ibsennek, Bergmannak, sok humorral, némi kortárs spleennel. Telített, intenzív egyszerűség, mindennapiság; mondanám puritánnak, ha nem volna minden pillanatban valami nézni- vagy éreznivaló.
Két baráti házaspár ünnepli a Kálmán-napot, plusz Ernő, a család mindenese, aki csak „ott van”. Az effajta életekben nincsenek nagy dolgok, csak ilyesmik: hogyan tudjuk a gyereket beíratni egy alternatív iskolába, ha nem tartozunk a körzetbe; hogy lehet szexelni mindennap, ha nincs elég gyöngédség, csak folyamatos igény a másik oldalról; mi a teendő, amikor egy középkorú férfit „elcsábít” a tanítványa, vagy hogyan vehető rá egy férj, akinek „idegen a karakterétől”, hogy elpakolja a szennyes ruháit, vagy bármit megszereljen, amiről egyébként azt állítja, hogy sima ügy, és bármikor megcsinálja. Nagyjából ezek az élet nagy dolgai, aminek a megoldásával mégis évtizedekig lehet küzdeni, és úgy hívják: házasság.
Négy, talán art decós szék a színpadon (lomtalanításból kerültek oda), egy láda, egy kis heverő, egy szűk pást, ahová rendre érkeznek a játszók; a színpadot két oldalról fogják közre a nézők; közelség, intimitás.
Az a színészi játék, amit az öt alak nyújt, a nemjátszás művészete; nem karaktereket alakítanak, akiket jól felismerhető jellemvonásokkal és csak rájuk jellemző apró gesztusokkal ruháznak fel, hanem lényegüket, a kálmánság lényegét ragadják meg. Személyiségük egy-egy vonását finoman emelik ki, pontosan annyira, ahogy az élő, mindennapi ember is nevetségessé válik saját házasságdrámájában.
A gyerek iskolájáért aggódó és tenni kívánó anya, Földeáki Nóra zárt, inas, kissé feszült feleség, sokat beszél, inkább monologizál, ritkán jut eszébe visszakérdezni telefonon, hogy „Ott vagy?”. Maga a Hajdu Szabolcs–Török-Illyés Orsolya páros (az Ernelláék Farkaséknál színpadi és filmes változatából is ismert házaspár) most is magabiztosak, figyelnek egymásra, és látszólag minden rendben köztük, kivéve, amikor a férfi otthoni szerepvállalása vagy a szex rendszeressége kerül szóba. A férj szerint a szexnek olyannak kell lenni, mint a napi háromszori étkezésnek, a feleség szerint intimitásnak, udvarlásnak, valami bonyolultabb koreográfiának kéne történnie. És ott van a megcsalást bevalló, akarat nélküli férj (Szabó Domokos), aki csapdába keverte magát, és nem tud döntést hozni. A „Hát így” nagy életbölcsességét szajkózó mindenes, Gelányi Imre csodálatosan létezik a színpadon. Az egyetlen közös térből ki-be járnak a szereplők, így módjuk van tudni vagy nem tudni egymás dolgairól; intim kettősök és négy-ötös jelenetek alakítják a játékot.
Az előadás egyszerre mutatja fel a magány, a magára maradottság élményét; mintha mindenkinek volna valami gyásza, nyomora, amivel egyedül kell megküzdenie. De mégis mindenkinek megadatik, hogy valahogy kapcsolódjon a másikhoz; a legmagányosabb figura, a szerelő-mindenes is szerez magának egy intim ölelést. Gyönyörű jelenet, ahogy felajánlja, hogy Földeáki vállát megmasszírozza, majd úgy öleli át, hogy az maga egy görög tragédia. Ebben a magányban megy végbe két házasság nem bergmani módon analitikus, pusztán emberien tartalmas és játékos felmutatása. A humor forrása nemcsak a birspálinkán való vitatkozás, de a karakterek által felmutatott tulajdonságok, a mély emberi következetlenségek, az „ilyenek vagyunk” megfogalmazása.
Ha van valamilyen „férfiszempont”, akkor talán az, hogy a férfiakkal kritikusabb ez az előadás; ezekben a sztorikban a férfiak valahogy gyarlóbbak, mint a nők, akik legfeljebb sokat beszélnek és figyelmetlenek, vagy kissé kiment belőlük a szexuális étvágy. A férfiak viszont mások karjában vigasztalódnak, vagy természetesnek tartják saját nagy narcisztikus kálmánságukat.
Ez a Kálmán-napi mulatság mindannyiuk emlékezetébe bevési magát, hisz egyikőjük kétségbeesésében még el is rohan az éjszakába. Az előadás különös képpel zárul, amikor úgynevezett tánc kezdődik; hasonló képet a lett rendező, Alvis Hermanis színházában láttam, akit a leghumanistább színpadi alkotónak tartok. Most itt jár a nyomában Hajdu Szabolcs, aki szerint ez a nagyító alá rakott, kissé nevetséges ember mégis szép. És aki mégis azt keresi egy ilyen történet nyomán, hogy lehet-e mindebből a magányból, emberi nyomorúságból, jó kis élethazugságból együttet faragni, olyasmit, hogy kapcsolat, házasság, nő-férfi viszony, vagyis szeretet. Önismeret és remény egyszerre, amit kapunk. S mert ez egy történet, és nem valami didaktikus vagy ideologikus tanmese, erre már azt mondom: ejha.
A Látókép Ensemble produkciója, B32 Galéria, április 26.
