Tosoki Gyula

E remekmű szerzőjének rövid életéről alig tud valamit a magyar olvasó. Louis Pergaud falusi tanító gyermekeként született a Besancon közeli Belmont-ban 1882-ben. Hamarosan, 19 évesen ő is tanító lett, de egész életében folyamatosan összetűzésbe keveredett a katolikus szellemű oktatással - ez nyomot hagyott magyarul most másodszor megjelent főművén is. Eleinte verseskötetekkel kísérletezett - sikertelenül. Az 1910-es évek elején naturalista jellegű állattörténeteivel ért el komoly elismerést, 1911-ben Goncourt-díjat kapott. Ám a rendkívüli sikert és a halhatatlanságot az 1912-ben publikált, szinte az összes európai nyelvre lefordított, eddig háromszor is megfilmesített Gombháború hozta meg számára. Részt vett az első világháborúban, 1915-ben megsebesült, német fogságba került, de a sors borzasztó iróniájaként saját bajtársai ölték meg, amikor ágyútűz alá vették azt a kórházat, ahol sebesültként ápolták.

A britek jól állnak: minden évre jut náluk legalább egy igényes, hazai gyártású blockbuster mozi. Kritikust és (nagyobb) közönséget egyszerre vonzó. Ez derék, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az itteni sikerekre az amerikai filmipar azonnal felfigyel, s az új tehetségeket (mint Danny Boyle-t vagy az Alul semmit jegyző Peter Cattaneót) rendre magukhoz csalogatják a hollywoodi cukrosbácsik. De feneketlen a zsák alja, a nagy-brit film -egyelőre - bírja utánpótlással.

Terrence Malick: Az õrület határán

Kedvelem Barbet Schroeder munkáit, amerikai filmjeinek, ezeket ismerem, némelyike igen élvezetes mozi. A Barfly például már-már kiváló, de a többi között is akad jó néhány becses darab. Mármint a maga nemében: mióta megnéztem A szerencse forgandó című opust, alig járok el hazulról, házi videótékám egyik gyöngyszeme, az Egyedülálló nő megosztaná óta pedig vendéget sem igen fogadok, s erősen foglalkoztat a cölibátus gondolata.

A téma - szomorú - az utcán (egy aluljáróban, egy lehúzott pecóban, ki tudja?) hever; kurrens ügy mostanában anyagosokról filmet készíteni, jönnek az újabb és újabb jelentések zsinórban a világ minden tájáról. Az elmúlt egy évben volt már brit, holland, wallesi, ez a mostani egy amerikai és független darab: Vondie Curtis Hall középszerű supporting színészből avanzsált középszerű filmrendezővé, a Gridlock´d az első munkája, a forgatókönyvet is ő jegyzi.

Így, egyszerűen, felkiáltójel nélkül. Mehmet Mestci honfitársunk, noha Törökországban született, és ott is élt húsz éven át. Aztán egyszer - a filmje élén álló bemutatkozó szöveg tudatja - Magyarországra vetődött. Ennek tíz éve. Különös módon jól érzi magát nálunk: a kerek évfordulón ünnepel, s ez a film, mondhatnánk, az ünnepi torta - nekünk, magának. Mestci a budapesti Zeneakadémia végzős hallgatója, nem "profi" filmes, hanem -a szó legnemesebb értelmében véve - lelkes amatőr, ez a mostani a bemutatkozó dolgozata.

E. T. beadta a kulcsot, mostanság az inváziós sci-fiknek van nagy szezonja az óceán túlfelén. Úgy félévente nyomnak ki egy-egy újabb darabot: előbb Roland Emmerich (A függetlenség napja), majd Tim Burton kavart (Támad a Mars!), aztán jöttek a Sötét zsaruk. Most Paul Verhoeven, a hollywoodi örök krakéler, címzetes fenegyerek látogat.

Volt egyszer egy rendező, Wolfgang Petersennek hívták. Németországban született az istenadta, talán nem volt annyira nagy szám, amit csinált, de azért A tengeralattjáró mégis valami. Aztán Petersen átkelt a nagy vízen, s röviddel később bebocsáttatást nyert az álomgyárba. Azóta minden erejével azon van, hogy meghálálja a bizalmat. Igyekvő természet, hogy mennyire az, legújabb munkája a bizonyság rá.

A műfaji szinkretizmusok korát éljük. A hollywoodi ötletgyárosoknak az sem szegi kedvét, hogy eddigi kísérleteik többé-kevésbé kudarcot vallottak. Bár - a szabályt erősítő kivételként - az erotikus thrillernek nevezett képződmény még működött valamennyire, a legtöbb hasonló, a különböző műfajok összebékítését célzó próbálkozás nem vezetett eredményre, lett légyen a műfaj családi akciómozi (Solo), lélektani drámába oltott krimi (A rajongó) vagy éppen vidám családi kémdráma (True Lies), álomgyári skizó mind, a tökéletes alkotói melléfogás néhány gyöngyszeme a közelmúlt amerikai mainstream terméséből.

Szeptember 11-17. között rendezték meg Budapesten a kortárs koreai filmek hetét. A mérsékelt hírverés ellenére csaknem végig telt házzal, ami még akkor is derék, ha számításba vesszük, hogy az eseménynek a főváros egyik legkisebb mozija, a Hunnia adott otthont, illetve hogy a nézők közel fele az itteni koreai kolónia tagjaiból verbuválódott.

Ne menjünk vissza olyan messzire, csak úgy a 70-es, 80-as évekig. Ott van például a Cápa-széria, aztán Az óriáspolip, Az alligátor két része vagy legújabban a Kongó, állatfilm mind, főszerepben a komputerrel és az akciókoordinátorral. A Szabadítsátok ki Willyt! vagy az Ebadta delfint most hagyjuk, bár ezek ugyanazok színéről, mint amazok fonákjáról. Mert ki is készítene filmet egy filantróp krokodilusról, vagy ki egy vérengző ebről? A lapokat, úgy tűnik, végérvényesen leosztották, a delfinnek mindig ugyanazon a térfélen jut szerep, mint ahogy a cápának vagy a gorillának is mindig - az ellenkezőn. Így megy ez, utóbbiak már megmaradnak rémnek, helyettesítendő zombit, Terminátort, Dennis Hoppert.

Jean-Claude Van Damme napjaink Hollywoodjának egyik legnagyobb importőre, évente szállítja az álomgyárba az újabb rendezőt. A legfrissebb név: Tsui Hark, hongkongi filmcézár, amolyan távol-keleti Coppola. Nagy hírét némileg cáfolni látszik jelen dolgozata: a Nyerő páros ízig-vérig retro-darab, egyfelől a James Bond-mozik halovány másolata, másfelől a Van Damme-életmű egyes részleteinek újrafelmondása. Egy-két epizód erejéig ugyan megcsillan valami a hongkongi virtusból (például a film elején, a vurstlijelenetben), mégis az amerikai stíl és ízlés uralja a darabot. Hiába a relatíve feszes cselekmény, nem nagy ügy, hiszen a Nyerő páros minden jelenetét láthattuk már korábban. Azaz majdnem mindet, ami új az opusban, az csak többszörösen idézőjelbe téve az, lévén a hollywoodi kényszeres fokozási effektus (defektus) eredménye: sokkolóbbnál sokkolóbb jeleneteket bemutatni a nézőnek, hogy azt hihesse, valami eredetit kap. (Itt csak egyet a néhány lelemény közül: keresztirányban robogó vonaton áthajtó - nem átugrató! - kocsit én még nem láttam. Mindenki sértetlen marad. A vonat is. Csavaros ész kellett a kitalálásához.) Ilyesmik. A történetről e helyütt mindössze annyit, hogy Van Damme ezúttal terroristaelhárítót alakít, s - többek között - az Államok kommandós egységeivel, Mickey Rourkeval és egy bengáli tigrissel kell megküzdenie. Vegyük ehhez hozzá, hogy hősünk spanját az NBA ügyeletes bohóca, Dennis Rodman adja, szóval itt van mindenki, aki számít, szép kis bestiárium már így is, pedig a felsorolás nem teljes. Mellesleg Rourke, a nagy visszatérő jelenléte a film talán legnagyobb meglepetése: whiskybe áztatott smink, hormontablettákkal hizlalt felsőtest, mintha csak komputeranimációval készült volna a pasi. Mellbevágó élmény.