Film: Egy síkon pendülünk (Barbet Schroeder: Gyilkos donor)

szerző
Tosoki Gyula
publikálva
1998/21. (05. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kedvelem Barbet Schroeder munkáit, amerikai filmjeinek, ezeket ismerem, némelyike igen élvezetes mozi. A Barfly például már-már kiváló, de a többi között is akad jó néhány becses darab. Mármint a maga nemében: mióta megnéztem A szerencse forgandó című opust, alig járok el hazulról, házi videótékám egyik gyöngyszeme, az Egyedülálló nő megosztaná óta pedig vendéget sem igen fogadok, s erősen foglalkoztat a cölibátus gondolata.

Kedvelem Barbet Schroeder munkáit, amerikai filmjeinek, ezeket ismerem, némelyike igen élvezetes mozi. A Barfly például már-már kiváló, de a többi között is akad jó néhány becses darab. Mármint a maga nemében: mióta megnéztem A szerencse forgandó című opust, alig járok el hazulról, házi videótékám egyik gyöngyszeme, az Egyedülálló nő megosztaná óta pedig vendéget sem igen fogadok, s erősen foglalkoztat a cölibátus gondolata.

Az utóbbi években készült Schroeder-filmek azonban nem hozzák a szokott színvonalat, a mostani, a legfrissebb is sajnos e vonulatba, az életmű feledhető darabjai közé tartozik. Frank Connor San Franciscó-i rendőrtiszt kisfia súlyos beteg. Ha a papa rövid időn belül nem talál donort a csontvelő-átültetéshez, a gyerek meghal. Connor végül ráakad emberére, illetve emberére akad egy életfogytos, többszörös gyilkos személyében, aki rövid huzavona után beadja a derekát -de rögvest kórházba szállítása után, még a műtét végrehajtása előtt olajra lép. Nevezett Hollywood legserényebb mészárosa Hannibal Lecter és a Reszkessetek, betörők!-trilógia kiskrapekje(i) óta, szorgos ténykedése nyomán a kórház hamarosan csatatérré változik, tucatszámra hullik az ellen. A rendőrnek élve kell elkapnia a gyilkost, hiszen ha az illető befalcol, a csontvelője sem használható, ez pedig a kisfiú halálát (is) jelentené.

Mi tagadás, kicsit művi a konfliktus, kicsit túlagyalt a sztori, ennélfogva unalmas is. Amin igazán lehet izgulni, meddig megy el, hány ember halálát képes még elviselni úgynevezett pozitív hősünk (a rendőr) gyereke életének megmentése érdekében. Közben persze a film nem is erről szólna.

Thrillernek indul, de hosszú az expozíció, úgy háromnegyed óra lehet, aztán meg, jóformán minden előkészítés nélkül, hirtelen begorombul a dolog. Mintha Schroeder nem tudta volna eldönteni, pontosan mit is akar, akciómozit készít-e inkább, vagy marad a thrillernél. A lélektani thriller az igazi műfaja, a mostani produkcióhoz rendelkezésre álló nyersanyag, a forgatókönyv, azonban nem engedte meg, hogy ebbéli kvalitásait kifejthesse. Az eredmény zavaros hibrid, antithrillert kapunk, akciófilmes klisékkel turbózva. Tudjuk, a happy ending a hollywoodi filmek talán legtámadhatóbb pontja. Erre a darabra nézve a tétel fokozottabban érvényes: suta és esetlen a zárlat, így a nagy kérdés is - mekkora és mennyi áldozatot ér meg egyetlen élet megmentése - megválaszolatlan marad.

A Gyilkos donor az anyag megmunkálását illetően is felemás dolgozat benyomását kelti: a képek -akár a történetbonyolítás - egyfajta zavart tanácstalanságot tükröznek, és az alkotók valószínűleg a vágóasztalnál is ugyanolyan tétovák voltak, mint forgatás közben. A film végig, még az akciójelenetekben is, hosszú snittekkel operál, s ez műfajidegen megoldás, nem tesz jót a látványnak, bár, jegyezzük meg, korántsem véletlen. Luciano Tovoli operatőr a hosszú beállítások egyik legnagyobb mestere a földtekén, s akkor is az egyetemes filmtörténet fontos figurája maradna, ha a Foglalkozása: riporteren kívül soha semmit sem fényképezett volna.

A színészi játékról csak annyit: a karakterek egysíkúak, a szereplőknek nemigen van rá terük és lehetőségük, hogy megmutathassák, mit tudnak valójában, de ez talán nem is olyan nagy baj. A film plakátja sok mindent elárul, Andy Garcia olyan, amilyen, Michael Keatonnak pedig, feltételezem, A bárányok hallgatnak lehet az egyik kedvenc filmje, legalábbis ezt sugallja, ahogy minden mozdulatával Anthony Hopkinst igyekszik imitálni. Õt mindez szemernyit sem zavarja. Engem viszont igen.

Tosoki Gyula

Desperate Measures, színes, feliratos, amerikai, 100 perc; írta: David Klass; rendezte: Barbet Schroeder; fényképezte: Luciano Tovoli; látvány: Geoffrey Kirkland; vágó: Lee Percy; zene: Trevor Jones; főszereplők: Michael Keaton, Andy Garcia, Marcia Gay Harden, Brian Cox; az InterCom bemutatója

szerző
Tosoki Gyula
publikálva
1998/21. (05. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...