Ritka kedvezõ alkalom, kivételes sansz retrospektívvel kezdeni egy filmrendezõ közel három évtizedes pályájáról szóló rövid cikket, de Terrence Malick pályafutása megengedi, mi több, követeli ezt. Nem mindennapi karrier az övé. Méltányolták ugyan tehetségét, amikor még dolgozott, igazán azonban akkor szerzett nevet magának, amikor nem csinált semmit, ekkor vált élõ legendává. Elsõ filmjét (Badlands) 1973-ban forgatta, a másodikat (Days of Heaven) öt évre rá. Aztán néma csend. Évekig készült ugyan harmadik munkájára, ebbõl azonban a producerekkel való problémái miatt - sohasem hagyta magát felkantározni - végül nem lett semmi. Még összerántott néhány forgatókönyvet másoknak (felejthetõ filmek készültek belõlük), aztán visszahúzódott texasi ranchára és a zen buddhizmusba. Csaknem másfél évtizedig nem lehetett hallani felõle.
Hírneve persze nem a semmibõl született. Badlands címû (nálunk Sivár vidék címmel hozták ki videón jó tíz éve) lányrablós, ámokfutós fabulája a Bonnie és Clyde típusú történetek etalonja, imponáló belépõ, amely a maga idejében akkorát szólt, hogy az némely kritikust - ez komoly - Orson Welles filmrendezõi debütálására emlékeztette. Ha ez túlzás is, az tény, hogy a Badlands sémateremtõ darab, utánzandó, másolandó mû lett, olyan film, amelyet a hasonló tematikában utazó opusoknak úgyszólván kötelezõ megidézniük.
A hollywoodi stúdióközi ipari kémkedés mûködését ismerve, várható volt, hogy akad majd egy stúdió, amelyik Spielberg Ryan közlegény...-ét nem hagyja annyiban, s nekiszalad egy újabb háborús eposznak. Terrence Malick harmadik, James Jones regénye nyomán készült rendezése Spielberg filmjének ellentétpárja lehet: a film a második világháború idején lefolyt, az amerikaiaknak a japánokkal a csendes-óceáni Salamon-szigetek birtoklásáért vívott csatája eseményeit dolgozza fel. A katarzist a paradicsomi szépségû tájon õseredeti ártatlanságukat õrzõ szigetlakók, illetve a háború poklát a helyszínre importáló katonák életmód- és mentalitásbeli különbözõségének megmutatása szülné. A tanulság revelatív és vaskos, egyetlen tõmondatban summázható: a háború káros az egészségre.
Ahhoz, hogy a rendezõ ezt elmondhassa, mérhetetlenül megnyújtja a filmidõt (az opus közel háromórás; "vannak pillanatok, amikor az órák hónapoknak, a napok éveknek tûnnek", hangzik el egy helyütt, milyen szép igazság is ez), Hollywoodban már csak nem gondolják másként: minél hosszabb egy film, annál mélyebb, láthattunk példát eleget. A Tangerine Dream hõskorszakára emlékeztetõ zenei aláfestés mellett rétegzett monológok hangzanak fel egyre, amelyekkel nem lenne semmi baj, ha nem a képeken látottakat igyekeznének görcsös akarással magyarázni. Ezen dõl a dolog. Mintha a rendezõ elfelejtette volna, amit húsz évvel ezelõtt annyira tudott, uralkodni az anyagon. Narrátorok bevonásával Malick ugyanazt az elbeszélõtechnikát alkalmazza, amelyet elsõ két munkájában is, az eredmény mégis egészen más. A Badlandsben és a Days of Heavenben a narrátor nem magyarázta, még csak nem is árnyalta a filmen látottakat, ellenkezõleg: szavai sajátosan ellenpontozták a képeket, ekképpen a film drámai súlyát növelték.
Amik itt is megvannak: az álomszép, valóban lenyûgözõ erejû képek. Malicknek kameravezetés tekintetében nincs párja Hollywoodban. A képek némi kárpótlást nyújtanak. Ahogy egyik barátom megjegyezte a vetítés után, Az õrület határán fele ilyen rövidre vágva, feleennyi szövegeléssel akár bravúros mozi is lehetett volna. Így viszont nem az. A gondosan adjusztált mondatok közül az egyik gyöngyszem: "A háború nem nemesít. Kutyát csinál belõled. Megmérgezi a lelket." Mit lehet erre mondani? Malick filmje zseniális kudarc. Nem több, de nem is kevesebb.
Tosoki Gyula
Az õrület határán (The Thin Red Line); feliratos, amerikai, 170 perc, 1998; rendezte: Terrence Malick; fényképezte: John Toll, zene: Hans Zimmer; szereplõk: Sean Penn, Adrien Brody, Jim Caviezel, Ben Chaplin, George Clooney, John Cusack, Woody Harrelson, John Travolta, Elias Koteas, Nick Nolte; Az InterCom bemutatója
