A nagyobb budapesti art kinók mellett, a surranópályán, a Hunnia is korrekt kis fesztiválmozivá nőtte ki magát. Volt itt pár éve Szarajevó, tavaly Sundance, aztán meleg filmek fesztiválja, most szeptember 27-től öt napon át iráni filmeket terítenek, lesz miről beszélni. Családias hangulat, afféle házimozi-érzés, az emeleten pedig a város egyik legjobb teázója. Ha a vetítőben véletlenül nem, itt garantált a katarzis.
Ezúttal tehát koreai filmek, öt rendező hat munkája. Van mit pótolni. Távol-keleti mozi? Egy-két elszánt filmrajongón kívül fehér folt legtöbbünk előtt. Japán, Hongkong, esetleg Kína és India jut eszünkbe, pedig jó néhány ország van még a térségben, ahol nyomják az ipart. Például a Koreai Köztársaságban, tehát Délen. És ott aztán tényleg, volt időszak, a 60-as, 70-es évek fordulója, amikor több mint kétszáz (!) moziforgalmazásra szánt filmet hoztak ki évente, mostanában, a konjunktúra függvényében, úgy hatvanat-százat, ami még mindig szép szám ily aprócska ország esetében, szóval lehetett miből válogatni.
A Hunniában vetített művek, egyetlen kivétellel, a 90-es években készültek, országukban sikeres mind, kaszáltak rendesen a helyi fesztiválokon és mozipénztárakban. A koreai filmipar, ha nem is oly mértékben, mint mondjuk az indiai, a hazai piacra dolgozik, a rendezők és producerek elsősorban a koreai közönség igényeit tartják szem előtt, az export jó esetben is csak másod- vagy harmadlagos jelentőségű. Az ismert politikai okok mellett ezért sem találkozhattunk eddig koreai filmekkel a magyar mozikban.
Miről szólnak ezek a filmek? Férfi és nő, falu és város, értelmiségi és proletár ütközik, ismerős témák mifelénk is. A hősök javarészt értelmiségiek: írók, színészek, rendezők, de akad köztük zeneszerző vagy templomi karmester is. Nem tudni, a válogatók elfogultsága okán-e, de a tematika viszonylag szegényes, a vetített művek kétharmada a szerelemről szól - több-kevesebb sikerrel.
A már vagy tucatnyi filmet rendezett Bea Csang-Ho kevesebbel: Lépcső a mennyországba (1991) című munkája meglehetős öreguras tempóban készült. A cukormázas történet - a világszép királynő a rusnya békát választja, de az ettől nem válik herceggé, megmarad annak, ami - banalitásánál csak előadásmódja affektáltabb. A zárókép pedig egyenesen tragikus, ilyen, Hollywood legelvetemültebb iparosainak ízlését is überelő, szirupos happy enddel én még nem találkoztam.
Magamban temetném is a rendezőt, ha nem láthattam volna egy korábbi munkáját is. A középpontban ezúttal is a szerelem áll, Csang-Ho, úgy tűnik, a téma megszállottja (legutolsó, tavaly forgatott filmjének, jellemző módon, Love Story a címe), az Ifjúságunk édes napjai (1987) azonban a tárgy elővezetését tekintve nagyon messze áll a Lépcső... pállott szentimentalizmusától, itt a melodrámába tévelyedő jelenetek ízetlenségét legalább sziporkázó humor oldja. Hogy ez jól működjék, ahhoz persze szükség van egy pazar színészi alakításra. Utóbbiért Ahn Sung-Ki szavatol, a koreai film Cserhalmija lehet ő, a Hunniában bemutatott művekből négyben domborított főszerepet, igen meggyőzően. Az Ifjúságunk édes napjai szimpla szerelmi történet egy csetlő-botló ficerével és persze a vágy titokzatos tárgyával a főbb szerepekben. Hőse éveket vár az imádott nőre, s bár áldozata végül is megtermi gyümölcsét, a happy end ezúttal legalábbis kétséges.
Li Mjung-Sei az újabb koreai film ifjú titánja. Szerelmem, feleségem (1991) című munkája friss hangvételű, invenciógazdag. A rendező előtt feltehetően az Ifjúságunk édes napjai állhatott mintaként, filmje címét épp Bea Csang-Ho munkájából kölcsönözte. Fiatalos lendület, vitriolos humor, a comics eszközeinek leleményes használata, rendben van a dolog. A Szerelmem, feleségem helyenként burleszkbe hajló, érdekes film, még akkor is, ha az utolsó harmadára némileg kiapad a rendező muníciója.
Amilyen újszerű Li Mjung-Sei munkája, annyira semmitmondó Kim Ho-Sun megtörtént eseményeket feldolgozó, a 20-as évek egyik jeles koreai szüfrazsettjéről szóló Hattyúdala (1991). Középszerű melodráma az Egy szál harangvirág dallamára hangszerelve.
A középfajú vagy annál egy-két fokkal jobb opusok után a koreai film doyenje, a hatvanadik évén és tizenötödik filmjén túl lévő Im Kwon-Taek Ünnep (1996) című alkotása valóságos ünnep volt, a filmhét legszínvonalasabb darabja. A legkoreaibb film a szemlén, többet tudhattunk meg belőle az országról és lakóiról, mint az összes többiből együttvéve. Már a cím is meglepő, az Ünnep ugyanis egy temetés története. A szertartást aprólékos részletességgel bemutató, kisrealista epizódokkal megtűzdelt játékfilm fikció és dokumentarizmus finom arányérzékkel megkomponált bravúros elegye. Már csak ezért az egyetlen filmért is megérte.
Tosoki Gyula
