Volt egyszer egy rendező, Wolfgang Petersennek hívták. Németországban született az istenadta, talán nem volt annyira nagy szám, amit csinált, de azért A tengeralattjáró mégis valami. Aztán Petersen átkelt a nagy vízen, s röviddel később bebocsáttatást nyert az álomgyárba. Azóta minden erejével azon van, hogy meghálálja a bizalmat. Igyekvő természet, hogy mennyire az, legújabb munkája a bizonyság rá.
Volt egyszer egy operatőr. Michael Ballhausnak hívták, Fassbinder egyik állandó munkatársaként többek között a Petra Von Kantot, A szabadság ököljogát, a Kínai rulettet és a Maria Braun házasságát jegyzi. Aztán ő is megtért Hollywoodba, a legutóbb, egyebek mellett, A hírek szerelmesei című darabot fényképezte. Most pedig ezt, Az elnök különgépét.
Kazah ultranackós terroristák egy maroknyi csoportjának sikerül a lehetetlen, eltérítik a világ legbiztonságosabb repülőjét, az Air Force One-t, az Egyesült Államok elnöke különgépét, és a túszul ejtett utasokért cserébe bebörtönzött vezetőjük, egy tábornok szabadon bocsátását követelik. Ha teljesítik követelésüket, az százezrek biztos halálát jelenti, ha nem, maradnak az utasok. Az elnök is a gépen van, s bár megtehetné, hogy egy egyszemélyes mentőkabinban elpucoljon a helyszínről, mégis marad. Ahogy az a filmben ki van mondva, kezében egy nemzet, közvetve az egész világ sorsa, s ő, minthogy helyén van az esze, a szíve és az ökle, nem alkuszik.
Megérkeztünk. Ami a legnagyob meglepetés, az éppen az elnöki portré, közvetve az Államokról festett kép. Az elnök különgépe ízig-vérig kultúrsovén darab, hitvány propagandafilm, olyan Amerika-ajnárt kapunk, mellyel - analógiát találni nehéz, de azért akad - ízléstelenség tekintetében talán csak A függetlenség napja veszi fel a versenyt. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a múlt év két legharsányabb, s mint ilyen, leggusztustalanabb amerikai mainstream moziját egyaránt külhonból érkezett -jelesül: német - rendező hozta tető alá. Miként Emmerichnél, itt s mindent elönt a furor teutonicus, bombasztokban nincs hiány, U. S. über alles, mondhatnánk. Wolfgang Petersen és Roland Emmerich, úgy tűnik, késhegyre menő csatát vívnak egymással a leghollywoodibb európai rendező kétes értékű címéért.
A téma volumenére tekintettel természetesen garantált a sztárszereposztás. A jó öreg Harry Ford mint elnök és vietnami veterán Gary Oldmannel huzakodik, utóbbi persze most is a pszichopatát adja, unhatja nagyon. Õ, már a szerepe szerint, Afganisztánt járta meg anno, miként társai, a többi cerberus is, az lehetett ám a poklok pokla, a filmből kiderül. Persze Oldman, rutin ide és oda, így is klasszisokkal jobb, mint a Rambósra képezett elnökfigura; Ford sok mindent nem tud, ütésváltásokra és közelharcra kész akcióhősnek végképp, mint a harmat, különösen így, hatvanhoz közeledvén. Aztán itt van Glenn Close, szimpla rezonőrszerepben, csak kérdezni van ideje, hiába, hálátlan feladat lehet Harrison Ford alelnökének lenni, ez bizonyos. A mellékszerepek elnagyoltságáról és megrajzolatlanságáról pedig egy pisszenést se.
A film első öt perce egyébként tényleg jó, helikopterfarth egy egész sor, jó kis nagytotálok, pörög a dolog, komálom az ilyet. Aztán többre nem is igen telik a svungból, a hátramaradó két órában Petersen szarba-számba vesz egy sor jól ismert patront, amit az akcióműfajban, különösen annak repülős válfajában eddig kitaláltak. Bár az is igaz, a film végén itt nem egy zöldfülű teszi le a gépet, s ez feltétlenül a produkció javára írandó. Miként az a néhány jelenet is, melyben a rendező az otthon tanultakat kamatoztatja, hazatalál mintegy. A zárt, szűk térben való forgatáshoz Petersen nagyon ért, A tengeralattjáró óta tudjuk. Képes egy zsebkendőnyi területen igen hatásos jeleneteket produkálni, ebben világklasszis, szó nem férhet hozzá.
Ez így viszont kevés. Az elnök különgépe azoknak készült, akik már nagyon sok mindenen túl vannak, szóval tudják, mi a dörgés. Úgy százhúsz év felett bátran ajánlható bárkinek, persze kizárólag szülői kísérettel.
Tosoki Gyula
Az elnök különgépe (Air Force One); színes, amerikai, 127 perc; rendezte: Wolfgang Petersen; írta: Andrew W. Marlowe; fényképezte: Michael Ballhaus; látvány: William Sandell; zene: Jerry Goldsmith; szereplők: Harrison Ford, Gary Oldman, Glenn Close, William H. Macy, Jürgen Prochnow; az InterCom bemutatója
