Film: Amerikai skizó (John Woo: Ál/Arc)

  • Tosoki Gyula
  • 1997. október 9.

Zene

A műfaji szinkretizmusok korát éljük. A hollywoodi ötletgyárosoknak az sem szegi kedvét, hogy eddigi kísérleteik többé-kevésbé kudarcot vallottak. Bár - a szabályt erősítő kivételként - az erotikus thrillernek nevezett képződmény még működött valamennyire, a legtöbb hasonló, a különböző műfajok összebékítését célzó próbálkozás nem vezetett eredményre, lett légyen a műfaj családi akciómozi (Solo), lélektani drámába oltott krimi (A rajongó) vagy éppen vidám családi kémdráma (True Lies), álomgyári skizó mind, a tökéletes alkotói melléfogás néhány gyöngyszeme a közelmúlt amerikai mainstream terméséből.

A műfaji szinkretizmusok korát éljük. A hollywoodi ötletgyárosoknak az sem szegi kedvét, hogy eddigi kísérleteik többé-kevésbé kudarcot vallottak. Bár - a szabályt erősítő kivételként - az erotikus thrillernek nevezett képződmény még működött valamennyire, a legtöbb hasonló, a különböző műfajok összebékítését célzó próbálkozás nem vezetett eredményre, lett légyen a műfaj családi akciómozi (Solo), lélektani drámába oltott krimi (A rajongó) vagy éppen vidám családi kémdráma (True Lies), álomgyári skizó mind, a tökéletes alkotói melléfogás néhány gyöngyszeme a közelmúlt amerikai mainstream terméséből.

Az Ál/Arc még a némileg életképesebb vállalkozások közül való. A forgatókönyv szerzői akciófilmbe bújtatott pszichothrillerként aposztrofálták művüket, s igaz is, a film szüzséje - a komilfó FBI-ügynök és a bestiális gonosztevő fantasztikus átváltozása, különös fizimiskacseréje - a doppelgänger-irodalommal, közelebbről annak legismertebb változatával, a moziban mítosszá nőtt, a pszichothriller műfaj megszületésében kulcsszerepet játszó Dr. Jekyll-Mr. Hyde-történettel érintkezik. A sztori szinte kiált John Woo után, a két főszereplő közötti konfliktus jellege olyan téma, amely régóta foglalkoztatja a rendezőt.

Már Woo hongkongi filmjeiben is visszatérő motívum az egymással szemben álló figurák között meglévő különös kötelék, az A Better Tomorrow egy testvérpár, egy rendőr és egy gengszter kapcsolatáról, a The Killer egy bérgyilkos és egy zsaru között szövődő barátságról, a Bullet in the Head három férfi barátságáról és egyikük árulásáról szól, a Once A Thiefben három testvér az apjukkal kerül szembe, a Hard Boiledban a két ellenfél idővel ráébred, hogy voltaképpen egyazon oldalon állnak. Woo legújabb munkája a fent jelzett témát eleveníti fel, de csavar is egyet a dolgon azzal, hogy a két főhőst a másik tökéletesen idegen és ijesztő világába helyezi. Az Ál/Arc nemcsak műfajában, de témájában is skizoid darab.

Igazi jutalomjáték rendezőnek és színésznek egyaránt. Illetve az lehetett volna. Bármennyire izgalmas látni az egymás bőrébe bújt két főszereplő játékát vagy az akciójelenetek parádés látványkavalkádját, az Ál/Arc célját tévesztett film, többet ígér, mint amennyit végül is nyújt. Az arccserét tárgyaló képsorok egyszerre komikus és bizarr jellege még hagyján; nem magyarázat, de tény: az eredeti forgatókönyv 200 évvel vitte volna a jövőbe a cselekményt, a rendező azonban, mivel nemigen kedveli a sci-fi műfaját, ragaszkodott hozzá, hogy a film napjainkban játszódjék. De hát ez a legkevesebb, valóban. Az igazi gond a történet súlypontozásával van, Woonak nem sikerült megtalálnia a kellő arányokat, nem jól, illetve nem jó helyen teszi ki a hangsúlyokat. A történet mindvégig a pszichothriller és az akciófilm között hintázik, a két műfaj összeházasítása azonban Woonak sem megy, nem áll össze a kép. Az Ál/Arc bármennyire is bővelkedik remek részletmegoldásokban, egészében véve meglehetősen hibrid dolgozat benyomását kelti. A két főszereplő közül Travolta sem az igazi, a filmet Nicolas Cage játéka és az akciójelenetek viszik el valahogy.

Mely utóbbiak viszont látvány tekintetében hallatlanul gazdag élményt kínálnak. Ez már vegytiszta heroic bloodshed. John Woo ritka kiváló ritmusérzéke és páratlan vizuális készsége hihetetlen világot teremt, melyben az erőszak végletesen felstilizálva jelenik meg, a főszereplők sebezhetetlen mesehősökké alakulnak át, s minden egyes filmkocka fényévekre visz a reáliáktól.

Woo filmjeiben az ütközet színhelye az első lövés után rögtön szálává alakul, a szereplők "táncolnak gépfegyverszóra". Egy igazi Woo-hős legkevesebb féltucatnyi fegyvert tart állandó bevetésre készen: kettő a kézben, kettő az övben, egy a csizma szárában, plusz egy pedig mindig akad valahol a földön. Az Ál/Arc egyik jelenetében például 5000 (!) lövés dördül el, tömegével robbannak a vérpatronok, másodpercenként valaki vagy valami a levegőbe repül, kő kövön nem marad. S mindez Olivia Newton-John Somewhere Over the Rainbow-variációjának édeskés dallamával aláfestve.

A filmben sorra köszönnek vissza a rendező korábbi munkáiból ismert technikai és képi megoldások. A kilőtt golyót a röppályáján nagyközeliben mutató képek éppúgy megtalálhatók benne, mint a The Killer óta a feloldhatatlan patthelyzet metaforájaként elhíresült, már-már toposszá emelkedett kép, a közvetlen közelről egymásra kölcsönösen fegyvert szegező ellenfelek plánja. A templomi tűzijáték és a motorcsónakos üldözés megint csak a The Killert idézi, a tükörjelenet a Hard Boiled kórházi jelenetét és a Tökéletes célpont raktárhelyiségében játszódó néhány pillanatot juttathatja eszünkbe.

A nagy precizitással megkoreografált, több kameraállásból rögzített akciójelenetek hatását lassítások, kimerevítések és a bravúros vágástechnika növelik. Woo rengeteg vágást alkalmaz az egyes jelenetekben, nemegyszer a lehető legprimerebb mozdulatok is több snittből állnak össze a filmen. Woo képes arra, hogy a legegyszerűbb mozdulatokat három-négy vágással mutassa meg akár, ráadásul úgy, hogy az újabb snittet kicsit korábbról indítja, mint ahogy az előző befejeződött. A rendező nemegyszer kvázi "vissza(felé) vág", ekképpen egy, a valóságban mindössze a másodperc törtrészéig tartó közönséges félfordulat például több másodpercig is eltarthat. A szereplők mozgása a már említett tükörjelenetben jó példa e technika hatásosságának illusztrálására. Jelzett megoldások együttese vizualitás tekintetében igen sok nyereséggel jár, jelentősen megnyújtja az akcióidőt, mégpedig úgy, hogy közben az egyes jelenetek, bármily paradoxul is hangzik ez, mozgalmasabbá és erőteljesebbé válnak.

Mégis. Jött, látott, de nem nyert. John Woo harmadik hollywoodi munkája az év egyik nagy meglepetése lehetett volna. Nem lett az, sajnos, mondom ezt a rendező eddigi munkáival kapcsolatos minden elfogultságom ellenére. Pedig az Egyesült Államokban és a Távol-Keleten falják a népek a filmet, mi több, a kritikusok is lángoló szavakkal emlékeznek meg róla a világ minden táján. Mégis, az Ál/Arc valójában félsiker.

Tosoki Gyula

Ál/Arc (Face/Off), színes, amerikai, 143 perc; rendezte: John Woo; írta: Mike Werb és Michael Colleary; fényképezte: Oliver Wood; látvány: Neil Spisak; vágó: Christian Wagner; zene: John Powell; szereplők: John Travolta, Nicolas Cage, Joan Allen, Nick Cassavetes; az InterCom filmje

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.