Turcsányi Sándor

David Harrower: Kés a tyúkban - Kamra

Finom kis film, pont nekem való. Nézném máskor is, ártatlanul. Minden jel arra mutatott, hogy ez így nem fog menni. Mármint ártatlanul, nekem. Mielőtt bűneimet felhoznám, nyilvánvaló: nem róluk van szó, tőlük én még úgy mozizok, mint egy csecsszopó. Az van, hogy ez az új Enyedimozi egy új Enyedimozi, amire készül az ember. Nem ölt szép ruhát, csak felkészültségét próbálja ráncba szedni. Who the Fuck is Simon? Ellenpéter régről. Aztán beül az ember tudományos pofával, tud mindent, a híradó alatt megírhatná a Jézus Krisztus szupersztárt a tévének.

A várossá válás 30. évfordulója, a vendégbarátság-vendégszeretet és még számos egyéb jegyében immár negyedszer került sor a nevezetes eseményre. A szervezők (Mátészalka önkormányzata) jócskán kitettek magukért, minden klappolt, még az időjárás is. Jelentős államférfiak tisztelték meg jelenlétükkel - alighanem amúgy is zsúfolt táncrendjük dacára - a rendezvényt, mégis amint módja nyílott rá, a csontváz kizuhant a szekrényből.

Az alcímben jelzett időhatárok finoman szólva is tájékoztató jellegűek vagy ha jobban tetszik, hivatalosak, hiszen a világra szóló vircsaft valójában már a hónap elején elkezdődött, de a záróra elérkeztével sem fog véget érni. Nem túlzás persze az sem, hogy e jelentős városban voltaképpen már jó néhány éve egyfolytában tart a teljesen nemzetközi és teljesen kulturális fesztivál, s ahogy megtapasztaltuk: így lesz ez a következő évezredben is. Totális kultúrinvázió idő- és műfaji határok nélkül.

Hogy a vitorlázás az úri nép sportja, úgyszólván közhely. Mi is lehetne más - gondoltuk, magunkból kiindulva, és ilyeténképp -mint már annyi más esetben - természetesen tévesen, hisz a kép jóval árnyaltabb vagy árnyalhatóbb, mit ezúton meg is kísérelünk.

A honfoglalás, az nekem megvan, büfé vagyok, nem is részletezném a csak e helyt, egy kötelező Koltaytól az utolsó könyvhétig érő tudományos publikációim teljes listáját, leginkább a szerénység, ám annál is inkább a jogos önvédelem okán, hiszen azt gyanítom, hogy pont a brazil-magyar eredetkutatás terén elért kétségtelen eredményeim sarkallották kenyéradóimat, hogy a terepre vezényeljenek.

"Ha Vásárosnaménynál akarunk közúton átkelni a Tiszán, előbb a Krasznán visz át a híd, majd az összetartó folyók közös árterén át folytatódik, s ér Gergelyiugornyára. Szombaton itt mindenesetre nem lehetett különbséget tenni a két folyó közt, összefüggő víztenger fogadott" - írtuk három hete árvízi beszámolónk elején. Most, mikor a természeti csapás nyomán keletkezett állapotokat felderítendő indultunk neki, egészen más kép fogadott ugyanitt. A két folyó majdhogynem békésen ballagott medriben, mintha mi sem történt volna, mintha ők itt sem lettek volna. Csak az ártér kicsavarodott fái, csak az azokon fönnakadt szennyes hordalék emlékeztet a katasztrófára. Azért indultunk, hogy megtudjuk, vajon az élet visszatért-e rendes medrébe, s milyen az a meder, az élet ott, ahol a baj a legnagyobb (volt), a Kárpátalján.

Talán Hitchcockból készül a legtöbb remake. Na ja, terjedelmes életművet hagyott hátra a korpulens mester, van miből válogatni. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy nem csak a feneketlen kút bősége vonzza a mai újraálmodókat. Általános iskolai osztálytársam épített egy házat, szép nagy, csak azt érdemes. Nincsen benne zuhanyozó, se hideg, se meleg. Nézek bután. Fő a biztonság, mondja. Psychós eset, világos, csak én tudom, hogy gyerekkorában mennyire utált mosakodni. Elég az hozzá, hogy különösen a filmkészítők között megszámlálhatatlan hatás alatt álló férfi és nő rohangál. Kéne is egy szerkezet, olyasmi, mint a lázmérő, ami kimutatná rajtuk a hatás fokát. Jönne Janisch, mondjuk, hóna alá csapnánk a műszert, az meg tíz perc múlva mutatná 37,9 H (H = Hitchcock), ideális munkaláz, mehetne dolgozni. De most nem ő jön. Sajnos. Persze hogy sajnos, de egy Michael Douglas nevével fémjelzett amerikai szuperprodukciónál nem is őt várjuk mint rendezőt, bár izgalmas kaland lenne alighanem.

A hét végén parlamenti választások voltak Szlovákiában. Az eredmények ismertek és biztatóak. Győztek a jók, Vladónak mennie kell, alighanem. Ám "északi szomszédunk" távolról sem az az ország, ahol a dolgok csak ilyen egyszerűen mennének. Eddig sem történt minden simán, viszont a java még hátravan.

Bár az idei könyvhétre jelent meg, inkább ragasztott, mint fűzött, karcsú kis kötet, s az alcímében foglalt tárgymegjelölés a nekem érdekesnek tetsző könyvek közé utalta, mégis, egy gyors átfutás után szépen besorolt a feltétlenül elolvasandók, ki hinné, de az idő teltével egyre takarosabban hízó halmába. Csorognak persze mindig újdonságok is, csoda-e hát, ha a fenti oszlopnak csupán az aktuálisan legfelül elhelyezkedő egyede tarthat számot belátható időn belüli rendeltetésszerű használatba vételre. Hogy végképp átláthatatlan legyen a dolog, tisztán emlékszem: az én kupacom úgyszólván napi rendszerességgel rendezi át magát, hiszen én ugyan hozzá nem nyúlok, mégis mindig más - lehetőleg minél ismeretlenebb - könyv van a tetején.

Újra itt a szabadtéri szezon, árnyas ligetekből támadnak Theszpisz kordéjának potyautasai. Az előttünk álló estéken a Szentendrei Theatrum Shakespeare-t ad a városháza udvarán. Tasnádi Csaba Sok hűhó semmiért-rendezésében Beatriceként Györgyi Anna lép elénk. Egy színésznő, aki sokfelé járt. A főiskola elvégzése után Madách Színház, Arany János Színház, Tivoli, szabadúszás, Bárka következett. Furcsa, szeszélyes évek. Õsztől az Új Színház tagja.

Szlovákiában mindig esik az eső. Legutóbb, amikor a párkányi népszavazás alkalmából járt a Narancs stábja odaát, már az esztergomi kompon ronggyá áztunk, és mára sem derült ki "északi szomszédunk" felett az ég. E sajnálatos meteorológiai tünetet először akkor fájlaltuk különösen, amikor Érsekújvár után a Vágsellye felé vivő útra fordultunk, s arra bizony kilométeres hosszban cseresznyefák szegélyezik az útpályát; másodszor és általában akkor, amikor mindenkitől azt hallottuk, hogy ó, csak a szeptember jönne már. Várni az őszt, hogy végre kiderüljön, ha egyáltalán. Nem túl irigylésre méltó létállapot.