Magyar Narancs: Első állomáshelyeden, a Madáchban voltál leghosszabb ideig a főiskola után. Mindenkivel így megy, hogy a tanárai viszik diploma után a színházukba?
Györgyi Anna: Aha, általában. Ez szerencse kérdése is. Így is lehet a Katonába kerülni, meg színház nélkül is maradni. Hát nekünk ez, ki tudja, hogy jó volt-e vagy nem. Én nem bántam meg, végül is jó szerepeket játszottam, az Üvegcipőben Irmát például, elég sokat is. Aztán utána, biztos én is hibás vagyok, türelmetlen lettem, meg arra gondoltam, hogy sokkal több színű vagyok annál, amiket ott játszanak. Már éreztem, hogy nem nagyon tudnak velem mit kezdeni, már kislányos se, de még nő se, olyan hülye korban voltam, nem lehettem magammal szinkronban.
MN: A szabadúszás következett. Egzisztenciálisan ez nem túl könnyű műfaj.
GYA: Igazából nem voltak nagy anyagi gondjaim, elég sokat szinkronizáltam, abból meg lehet élni. Játszottam színházban is, és nem voltam olyan nagyigényű, nem nagyon öltözködöm. Amennyi nekem kellett, meg tudtam keresni. És akkor már játszogattam az Aranyban.
MN: Az Aranyból lett azután valahogy Tivoli.
GYA: Úgy, hogy elküldték a társulatot. Jött a Székely, lett Új Színház. A Tivoli moziból lett volna színház, mondták is, hogy mindjárt kész lesz, elkezdték építgetni, most már biztos kész lesz; ott ültünk és vártunk. Végül egy produkció készült csupán, a Tháliával közösen, amit Vlad Mugur rendezett. Igazából a Tivolira nem figyelt oda senki. Vártam, vártam, és egy csomó mindenről lemaradtam. Elég szerencsétlen volt az egész.
MN: Arra nem gondoltál, hogy vidékre szerződj?
GYA: Nem. A Bárkával volt egy győri koprodukció; egy hónapig ott lenn lakik az ember, reggeltől estig próbál, és nekem úgy hiányzik a pesti élet. Eleinte érdekes, de nem bírnám. Hiányzik, ha nem mehetek el mindennap más moziba, vagy csak úgy jönni-menni.
MN: Mi lehet a helyváltoztatások hátterében? Van valami megfogalmazható, amit keresel?
GYA: Nem tudok erről nagy szavakat mondani. Nekem nincs szerepálmom, nagyon fatalista vagyok, végig kell csinálni azokat a rosszabb dolgokat is, amiket elénk hozott a sors. Nem vagyok elégedetlen. Kíváncsi vagyok, szeretek jönni-menni. Vannak persze terveim, de inkább olyan ember vagyok, aki a mának él. Ami van, azt akkor és jól megcsinálni. Törekszem a harmóniára. Jó kicsit mindig nyitottan hagyni az életemet.
MN: Mivel csaltak most az Új Színházba?
GYA: Beszélgettem Ács Jánossal és Márta Istvánnal, ők hívtak. A János már a Székelyék ideje alatt is hívott. Ekkor még nem mondtak konkrét szerepeket, csak hogy szükség van rám, és itt jó helyem lesz. Ezen gondolkoztam, gondolkoztam, aztán végül is jöttem.
MN: Most már tudod, mit fogsz játszani?
GYA: A Woyzeckben leszek Marie. És vannak még más tervek is.
MN: Ki lesz Woyzeck?
GYA: A Derzsi.
MN: Ha nem játszol, mit csinálsz?
GYA: Szinkronizálok, pénzt keresek, és elmegyek egy hosszabb nyaralásra. Moziba járok. A mozi a hobbim, mondjuk, ma éppen nem voltam, de tegnap igen.
MN: Megnézel mindent?
GYA: Majdnem minden mozit. Még pár éve versenyeztünk egy kollégámmal, volt a Pesti Műsorban százhúsz film, abból láttam százötöt, vagy valahogy így. Nem válogatok, megnézek mindent. Imádom, kiszakadok mindenből, sötét van, és akkor nézem, egész nap nézném. Volt, hogy hármat is megnéztem egymás után. Csináltam útvonalat, tíztől tizenkettőig, hogyan érek át kettőre a Metróba, és onnan a Broadwaybe. Úgy választok, hogy melyikbe érek el hamarabb. A Broadwayt szeretem, az Urániát nem, pedig az a legszebb mozi. Utoljára a Tűzvirágok tetszett nagyon.
MN: Lehet, hogy a színházat jobb csinálni, a mozit meg jobb nézni?
GYA: Igen, nálam ez így működik. Bár a Katonában a Három nővért ötször-hatszor is megnéztem. Tudtam már mindent, hogy mi jön most, de imádtam nézni benne a színészeket.
MN: Te nem játszottál Három nővért soha?
GYA: Nem, pedig nagyon szeretnék Csehovot játszani, vonz a nagy-nagy orosz lélek.
Turcsányi Sándor
A Sok hűhó semmiért július 11-én, 12-én, 15-én, 16-án este fél 9-kor látható.
