Az érkezés
Mint minden pontján a világnak, az első mellbevágó élmény az érkezéskor éri az embert. Itt egy 300 HUF-os parkolási díj formájában, mibe persze a rutintalan érdeklődő simán belenyugszik. Az őr árnyas helyet ígér a jószágnak, ezt be is tartja, a nyár eleji vasárnapon a személyautó-parkoló lefedettsége körülbelül huszonöt százalékos, ebbe a harminc méterrel arrébb ingyér állomásozó, középhaladó versenyzőket is beleszámítottuk, s a buszparkoló is hasonló mutatókkal tündököl. Hogy mennyire csalósnak bizonyulhat egy ilyen előzetes terepfelmérés, arról bőségesen volt módunk meggyőződhetni.
Az első csengetés okozta mélyen elítélhető prekoncepció, mely szerint mint dús kalász esünk itt egy nagy nemzeti kaszálás útjába, a pénztárhoz érve könnyen meggyőződéssé csontosodhatik. A beugró borsosnak tekinthető, ám ilyenkor bizonyos összehasonlítgatások (a legpitlákabb norvég bálnazsír-skanzenbe kéthavi rokkantnyugdíj a jegy ára) némi segítséget jelenthetnek. Szóval kétfajta jegyre tisztán emlékszem. A parkba négyszázért váltható a belépő, de ezt hagyjuk, egyfelől mert oda viszonylag simán be lehet lógni, másfelől viszont a legfőbb attrakció, ugyebár az e helyt is bőségesen tárgyalt módokon restaurált Feszty-körkép megtekintésére ez nem jogosít. A Fesztyvel kombinált beugró 800 HUF, a gyerek hat. Az ideális család, nevezzük Modelléknek, kétezernyolcból már be is jutott. Mondjuk, a középdöntőbe. Mert a másik nagy horog, persze pont az aprónép vágyainak kitüntetett helye, a panoptikum, további súlyos összegek leszurkolása után nyit felénk. Felé se mentem. Nem is az összeg riasztott, bár próbáltak már önök nálunk napidíjat kisírni? Vért a vérünkből? De hagyjuk, egyszer azért zavartak haza az angol fakultációról, mert olyan brutálisan sértő szavakkal emlékeztem meg Tüsszóné őnagyságáról, hogy a tanerő a papír zsebkendőjéért kiáltott. Egy madámnak neveztem.
A kölök pedig szólni ha mer, eresszünk sortüzet fagyiból felé, még akkor is jobban kijövünk. De hol van az még, hisz befelé tartunk, balra decens pavilonsor fából, ősiség jegyében nyilván, kéz- és fércmű ipari bóvli ezerér´! A megvágászati ismertetőt itt be is fejezném, noha kapható videokazettától cseppfertőzésig minden, a bazárjelleg aligha tagadható, Árpád érezhetett hasonlót, mikor pacifikálta a gyáli lengyelpiacot.
Mit láthat a magyar?
Vegyünk egy négyes egységet, a hagyományőrzés végett (vö. Koppány). Úgymint a körkép maga, a tér maga, a skanzen, valamint a jurták.
Máris elfogultságot kell jelentenem. Kurvára semmi bajom a körképpel, sőt. Köpjenek le! Az még hagyján, hogy nekem a Borogyinói Körkép is bejött, a csoport tagjai fejenként három Misa mackót cipeltek megtekintése közben, én két Raketa porszívót, de eladtam száz golyós rágót a biztonsági őrnek, ám ez régen volt. Jókaival sincs semmi bajom. Sokra tartom e nagy hatású Feszty-rokont, dixi. A lengyelek -laikus számára - tökéletes restaurátori munkát végeztek. A körkép úgyszólván megszólal. Ezt azért elengedtem volna, körkörösen lódobogást, asszonyi sikolyt, minden egyéb hangoskodást kevert ugyanis össze, egy -hadd kockáztassam meg a feltevést - erősen másodvonalbeli filmgyári zajbrigád (csak nem Koltay kis segédei?), ám ez sem nagyon zavaró.
Mit mondjak, a cucc önfeledten bőszemű, bár sok helyütt komoly aránytalanságokat találhat, aki az ilyesmitől gerjed, de meg is érdemli. Mert nem látja a szemitől a mozgókép kora előtti mozgóképet. A legklasszabb ősszappanoperát (a szappan künn kapható), majd egyórás gyönyörű kalandot, ami azért végig belül marad a hihetetlenségen, s így végül is példás arányérzékről tanúskodik, noha lehet éppen méricskélni néhány lóalkatrész viszonyát a táltos marmagasságához, mondjuk. És kérje számon a történelmet vagy a helyes világnézetet ezen az álló ősmobilon, akinek nyolc anyja van.
Egyéb örömök
A tér, hisz csak alig harminc éve szolgál az ismert célból, távolról sem enyhet adó. Persze ez a forró Alföld, a gyér fásítás mégis rosszul értelmezett puritanizmust sugall. Áhítottam erősen bizony a boglyák hűvösét ott a nap alatt. Ám a turista hülye, viccek is szólnak róla, baromságából fakad a "helybéli" kifejezés identitásformáló ereje is meg még ezer egyéb. Mert az egyik azt mondta: add már, uram, az esőt!
Nos, ki ne tudná (leszámítva a turistát), az Úr az ilyen nemzeti helyeken huszonnégy órásban nyomatja a szolgálatot. Mikor épp már harapni lehetett a levegő páratartalmát, rázendített. Kaptunk egy jó kis esőt.
A turista birka (talán ezért is büdös, de lehet, hogy az autóbuszban eltöltött proliészter együttesekben divatozó félnapoktól ilyen), tehát egy emberként a jurtákba nyomul. Itt mindennek vége, csak a kifinomult ízlés szabhat határt a legképtelenebb allúzióknak.
A Csete György és Dulánszky Jenő tervezte tucatnyi objektum (ti. jurta) először iszonyatosan ronda küllemével tüntet, ám az semmi. Bévül az erdészetre hegyezett, őszintén szólva bravúrosan érdektelen természetvédelmi kiállítás van, de levegő akkor sincs, ha künn boszorkányos szelek járnak. Ám ha nem járnak, a betévedő könnyen úgy járhat, mint mi is. Kínjainkat nem részletezném, legyen elég annyi, hogy egy élelmes vállalkozó még a röpke zápor alatt levajazta a mobilján, hogy másnap IFA-ra rakatja a megmaradt emberszagot, mert az nagyon is jó lesz valami sziklarobbantáshoz. Ha Csete ennek az állítólag több ezer éves technikával épült rémálomnak a védelmére azt mondja, hogy eleink is büdösek voltak, hazudik. Árpádnak bizonyíték kellett, nem ígéret, szerintem Ibolyának is nevezhették volna. (Egy másik vállalkozó kicsit odébb Csetepaté feliratú konzervdobozokban kenhető szagot árusított.)
A csúcs
Mindez eddig, ha kérhetem, ne mondják helyettem: üres szócséplés volt.
Ópusztaszerre a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kedvéért egyszerűen kötelező elmenni. Az világbajnok. Magam skanzenfüggő vagyok, de ilyen nagyszerűt még sehol sem láttam.
Tanyasi iskola, széldaráló, nádtetős juhszín, halászház, kovács-, bognár-, szíjgyártó műhely, pékség, a magán- és közélet rengeteg színtere, városháza, posta, ne dőljenek be nekem, már a bekezdés eleje óta a brosúrát másolom.
A nem annyira kalandozó természetű látogató a főcsapást követve, ottlétének végső fázisában jut el erre, a hely szellemétől első blikkre is oly idegen, homlokegyenest egész másról szóló látnivalóhoz. Amit addig láttunk, egy hol többé, hol kevésbé érdekes Magyar Park, árban, viccességben, attrakcióban egy jobb Angol Park színvonalán, árvalányhaj-biznisz, igéző, ám brutális éghajlatú természeti közegben.
Innen lép az érthetően jócskán elgyötört, ám hollétének - hiszi - tökéletesen tudatában lévő gyanútlan a valóban elég közel fekvő Pusztaszer század elején állott tanyasi iskolájába. Nem a lidércek és ludvércek közé, hanem a kis Bicebócák mindenkori létének nagyon is valóságos kereteibe. Nem kell néprajzkutatónak lenni, de bárki, ha járt bármilyen iskolába, észreveszi a különbséget. Minden tárgy a helyén van, noha ez érzet csupán, saját tudást épp itt szerezhetünk, az egykori valóság képpé formálja legkisebb emlékfoszlányainkat is. Viaszbábuk sehol, a tanító úr és a különböző korú, rongyos gyerekek ülnek a padokban.
A pontosság, a türelmes munka, az alázat irányítja további lépteinket a skanzen utolsó szögéig, mert a sokféle, szinte eklektikus objektumegyüttes minden pontján ez vehető észre legelőször. Meglehet, nincsen se kutyám, se macskám, de a múlt ilyen, minden ideológiától, ráaggatott szándéktól mentes, tisztán a közlésre szorítkozó bemutatása az ellenkezőjét bizonyítja.
Ami itt látható, az a megkérdőjelezhetetlen tárgyi bizonyítékok olyan halmaza, mely elhagy minden magyarázatot, irányító csoportosítást, önsajnáltató vagy kivagyi, vagy bárminő gesztust. Vegytiszta történelem, szó szerint kézzel fogható előadásban.
Ha az ember létének látszólag megfejthetetlen kérdéseire szándékosan keresné a válaszokat, akkor is felkészületlenül érné, amit itt kap arról, hogy kiféle, miféle. Ott van e tudás Ópusztaszeren: a valóságos és egykor volt Pusztaszerről, Csongrádról vagy más falvakból, szerekről és szögekről odahordott falakban; ott van legnagyobb költőink összes, még olvasatlan sora is.
Tessék Ópusztaszerre menni! Az a Szabadtéri Néprajzi Múzeum a hót tuti hely még az ezerszeresen is elvesztett önbecsülés megtalálására. Ilyen nincs máshol, vagy én eddig csak mozaikokból dolgoztam. Másfelől viszont a legritkább eset praxisomban, hogy közvetlen szeretteimen (legyen bár e kör szűkebben vagy szív szerint értelmezve) kívül valaki vagy valami közvetlenül képes lenne az önismeret eme kivételes állapotába hozni.
Az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark Szabadtéri Néprajzi Múzeumában ez a kérdés fel sem merült. Tudtam halálbiztosan: büszke vagyok, születésem pillanatától fogva.
Turcsányi Sándor
