Segélyszállítmány Kárpátaljára: Pulóvert, kucsmát, hócipőt

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
1998/49. (12. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Ha Vásárosnaménynál akarunk közúton átkelni a Tiszán, előbb a Krasznán visz át a híd, majd az összetartó folyók közös árterén át folytatódik, s ér Gergelyiugornyára. Szombaton itt mindenesetre nem lehetett különbséget tenni a két folyó közt, összefüggő víztenger fogadott" - írtuk három hete árvízi beszámolónk elején. Most, mikor a természeti csapás nyomán keletkezett állapotokat felderítendő indultunk neki, egészen más kép fogadott ugyanitt. A két folyó majdhogynem békésen ballagott medriben, mintha mi sem történt volna, mintha ők itt sem lettek volna. Csak az ártér kicsavarodott fái, csak az azokon fönnakadt szennyes hordalék emlékeztet a katasztrófára. Azért indultunk, hogy megtudjuk, vajon az élet visszatért-e rendes medrébe, s milyen az a meder, az élet ott, ahol a baj a legnagyobb (volt), a Kárpátalján.

"Ha Vásárosnaménynál akarunk közúton átkelni a Tiszán, előbb a Krasznán visz át a híd, majd az összetartó folyók közös árterén át folytatódik, s ér Gergelyiugornyára. Szombaton itt mindenesetre nem lehetett különbséget tenni a két folyó közt, összefüggő víztenger fogadott" - írtuk három hete árvízi beszámolónk elején. Most, mikor a természeti csapás nyomán keletkezett állapotokat felderítendő indultunk neki, egészen más kép fogadott ugyanitt. A két folyó majdhogynem békésen ballagott medriben, mintha mi sem történt volna, mintha ők itt sem lettek volna. Csak az ártér kicsavarodott fái, csak az azokon fönnakadt szennyes hordalék emlékeztet a katasztrófára. Azért indultunk, hogy megtudjuk, vajon az élet visszatért-e rendes medrébe, s milyen az a meder, az élet ott, ahol a baj a legnagyobb (volt), a Kárpátalján.

Ám az események nem Vásárosnaménynál kezdődtek, hanem korábban. Egészen konkrétan Pomázon és Budakalászon. Ahol polgári kezdeményezés indult a kárpátaljai árvízkárosultak megsegítésére. Jöttek-mentek a hírek a különböző hivatalos, sőt állami, kormányszintű segítségnyújtási programokról, hovatovább Kucsma ukrán elnök is belengetett egy tudományosabb összeget, de ez kevéssé zavarta az említett helyek lakosait. A teljesen önkéntes adakozás várakozáson felüli eredménnyel járt. Rengeteg és meglepően célirányos holmi gyűlt össze. A beérkezett pénzbeli adományokat a szervezők, mint az ilyes dolgokban jártas (aligmúltunk történelme jócskán nyújtott módot tapasztalatszerzésre) és felelős személyek, ugyancsak csupa valós szükségletek enyhítésére alkalmas dolgok beszerzésére fordították. Így a segélyakció két fordulóban zajlott, azaz kis időbeli eltéréssel két szállítmány is útnak indulhatott, egyfelől azért, mert nem győzték szállítási kapacitással, másfelől mert az első transzport után is bőségesen érkezett még vinnivaló.

A MaNcs a második menetre kéredzkedett fel, és három teherautónyi burgonya, száraztészta, élelmiszerkonzerv, ásványvíz, gumicsizma, téli ruha, munkásruha és hasonló egyebek társaságában vághatott neki a kalandosnak tetsző utazásnak. A két község adományaiból összegyűlt első szállítmány értéke valamivel meghaladta a nyolcszázezer forintot, s a másodiké is megközelítette azt, ilyenformán minimum másfél milliós érték jött össze, mely a "gyűjtőterület" szűkös voltát tekintetbe véve legalábbis imponáló.

Említettük a szállítási kapacitással kapcsolatos nehézségeket, aminek következményeként a múlt hét közepén ott tartott a helyzet, hogy a pomáziak két teherautónyi második menete mellé még szükség volt valamire a budakalászi holmik elvitelére. Ekkor valaki fölvetette, hogy számos ukrán fuvarozó cég szállít Magyarországra, talán beszállhatnának. Így is lett, pusztán a benzinköltségért (ami persze talált pénz nekik) vállalkozott is egy Kecskemétre épp a megfelelő időben érkező ukrán cég kamionja. Ennek köszönhetően a MaNcs egy virtigli ukrán kamionnal és hasonlóképpen virtigli ukrán (alighanem ruszin) pilótájával vihette a segélyt Ukrajnába. Ebből következtek ugyan némi nyelvi nehézségek, melyeket viszont egy, ez egyszeri használatra kiválóan alkalmas szlovák-magyar, legalább száz szóig terjedő provizórium beiktatásával megnyugtatóan hidaltunk át.

Az indulás

múlt pénteken, hajnali háromkor a 3-as út városhatár menti Shell benzinkútjától volt. Itt állt össze a konvoj, s itt csatlakozott a MaNcs is. A bevezetőben úgyszólván in medias res említettük Vásárosnaményt, minthogy az első feljegyzésre méltó esemény némiképp korábban esett, pontosan Nyíregyházán. Az útvonal megegyezett lapunk árvízi tudósítóinak egykori útjával, így a szervezők nyugodtan bízták az ukrán fiú navigálását ránk. A tervek szerint ugyanis Beregsuránynál hagytuk volna el az országot, így az attól alig húsz kilométernyire fekvő Vásárosnaményban állt volna össze a konvoj, igencsak különböző menettulajdonságú alkalmatosságokból. A nevezett ukrán kamion például egy LIAZ típusú, pótkocsis, tizennyolc kerekű volt, s ebből a hozzáértők máris messzemenő következtetéseket vonhatnak le, a laikusoknak legyen elég annyi, hogy "ne tudják meg". A jószág olyan Krisztus-korúnak tűnt, s becslésünk helytálló voltáért bátran kezeskedünk ma is.

Ment is minden, mint a karikacsapás, az éj leple alatt feltartóztathatatlanul araszoltunk a helyes cél irányába. Hogy, hogy nem, mégis jócskán világosban értünk Nyíregyházára. Szép város, kultúra, színház, miegymás, de minket is érhetnek meglepetések. Lévén az addig mindenben reánk hagyatkozó masinisztánk vett egy váratlan balost a Záhony felé javallt út irányába. Látva arckifejezésünk ügyetlenül leplezett elfelhősödését, Iván (tényleg így hívják, mint tegyünk) szinte rögvest magyarázattal szolgált. "Öt pírc, nekem mali problem, elintézzük" - mondotta, és máris valami irtózatos perzsavásár epicentrumában szédelegtünk.

Az út bal oldalán tipikus kelet-európai piac, ismerős a Baross utca vagy a Fáy utcai kínai jellegű hasonképződményeiből, mindenesetre úgy tűnt, az említettek nyolcszor-tízszer elférnének benne, a jobb oldalán meglehetős placc kizárólag ukrán kamionok parkolása céljából, kötésig érő sárral borítva. Útitársunk láthatóan hazai pályára ért. Az ott ácsorgó, jelentős számú, látszólag céltalan tömegből íziben kivált egy tárcsával felszerelt, különben is eligazító testtartást viselő férfiú, és "gyere, Druzsba, csinálni biznisz, minden oké, oda ájjá" - felkiáltással úgyszólván a szárnyai alá vett, míg a háttérben parkoló negyvenezer Mercedes típusú személygépkocsi körül serénykedő kannás, slagos emberek ügyet sem vetettek érkezésünkre. Szerintünk a kamionparkoló teljes mozgását megbénító parkolási manőverünk sem zavart senkit, ráérősnek tűnt valahogy minden.

"Mid van, Druzsba" - közelített önkéntes mentorunk, de Iván menten a lényegre tért: "Ggye Marika?" "Jaj, ő most nyet, de visszajön." "Dollár, forint biznisz, Marika" - ragaszkodott eredeti szándékaihoz sofőrünk. "Dollár, forint biznisz csak Marika, de várni meg, és addig mi kicsi szoljanka, oké?! Lesz harasó."

Minek folytassuk, vártunk Marikára, de nem jött, Iván addig elmagyarázta, hogy Ukrajnában "forint nem harasó, dollár harasó", hiába mondtuk, hogy hülye vagy, komám, a bankban annyi dollárt veszünk neked a forintjaidért, amennyi csak jólesik, Iván egyre csak Marikát várta. "Bank van centru, nagy kocsi oda nyet, esetleg zollnál" - szomorkodott pilótánk, de Marika, a dög, nagyon le lehetett foglalva, a segély meg akkor jó, ha gyors, így nem várhattuk meg, noha mi is megnéztük volna szívesen elölről-hátulról e keresett teremtést, de hátha még egyszer az életben lesz rá alkalom.

Iván ezentúl hosszú ideig meglehetősen szárnyaszegett benyomást keltett, és egyáltalán nem forszírozta nemes felajánlásunk megvalósítását, inkább esetleges vásárosnaményi késésünk miatt borongott. Megesküdtünk, hogy nem dobjuk föl elintézetlen privát ügyei miatt, de hitte is meg nem is, némiképp jogosan, hiszen, igaz, már jóval az akció után, de most csak kipofáztuk dolgait. Ehhez képest elsőként érkeztünk Naményba, ami valóban elég hihetetlennek tűnt, de nem tudhattuk, hogy a többiek egy váratlan műszaki probléma megoldásán fáradnak úgy Füzesabony magasságában, így rövid másfél órás várakozás után, úgyszólván minden külön értesítés nélkül, kamionunk a határ irányába iramodott, borítva ezzel véglegesen fel minden előzetes menettervet. Ám végzetes fennakadást mégsem okozva, hiszen

a határon

így is, a többszörösen indokolható késéssel ugyan, de összezárt konvojunk. A határátlépés felette tanulságos mikéntjét mielőtt ecsetelnénk, térjünk még vissza a nyíregyházi színben csak hangulatfestő elemként felhasznált Merdzsó-problematikumhoz. Ott ugye negyvenezret, na jó, nagyvonalú becsléssel, említettünk. Az semmi, Vásárosnamény és Beregsurány (a határátkelő) között csak szembejönni annyit láttunk, mint még hosszú és kalandos életünk során soha. Persze mi sem most jöttünk a falvédőről, láttuk például a moziban az e tárgykörben izmozó A rózsa vére című, velőtrázó műalkotást, és hisszük, hogy érdeklődő újságolvasónak nem kell elmagyarázni, mi az a szoljankázás (gázolaj alapú határ menti magánkereskedelem), de a részvétel ilyen magas foka mellbevágó volt. Az említett mozgóképipari izében úgy nézett ki a dolog, hogy a határátkelőn végeláthatatlan sorban álló kocsisor mellett vidáman húznak el a törvényszegő, ám megélhetési kényszer hatása alatt bűnöző elemek, kiket a megkent (megolajozott) szervek minden további nélkül csak úgy áteresztenek. Legyen ez a művészek szabadsága. A valóság úgy fest, hogy ezek a Mercik állnak kétségtelenül elképesztő méretű sorban, és a mi konvojunk meg a hasonlók, melyekből csak ottlétünk alatt is akadt néhány, kerülgetik őket, élvezve bizonyos, eléggé nem felbecsülhető értékű soronkívüliséget. Annyi bizonyos viszont, hogy a Mercedes gyár és összes obskúrus hamisítói által húsz-harminc évvel ezelőtt előállított modellek összes példánya ezen a viszonylag csekély földrajzi egységen lelhető fel, mi így kicsit olyan, mint egy erősen szakosodott közlekedési múzeum.

Visszatérve a magunk dolgához, a szervek által biztosított soronkívüliségre rá is voltunk szorulva csakugyan, hiszen tapasztaltabb útitársunk szerint a határátlépés, legalábbis az ukrán oldalon, várhatóan időigényes mulatság. Noha bizonyos megelőző intézkedéseket szerencsére szervezőink foganatosítottak ez irányban is. Kérésükre a magyar konzul személyesen járt közben az ukrán határőrizeti szerveknél, segélyszállítmányról lévén szó, némiképp szorgalmazva a gyorsított bánásmódot. De hol voltunk még ettől.

Amilyen jól jött az ukrán részvétel a szállításnál, akkora problémát jelentett a határ magyar oldalán. Hiszen a mi dolgainkban való szerepvállalása miatt partnerünk némiképp módosítani kényszerült indulásakori útvonal-elképzelésein. Jelesül nem ott tért volna vissza hazájába, ahol átjött, s ezt a magyar vámtisztviselők elég rosszul tűrik: aki Záhonynál lép be ukrán árufuvarozó, az távozzék is ott, minimum. E kérdéskör feldolgozása meg hogy hogyan került ukrán kamionra budakalászi illetőségű krumpli, körülbelül másfél-két órás munkát adott a magyar hatóságnak. Ebben többszöri egyeztetés szerepelt a záhonyi kollégákkal, ami még csak érthető lett volna, de benne foglaltatott egy érdekesebb aláírás-összehasonlítás is, minek során a budakalászi feladó személyét szükséges volt minden kétséget kizáróan tisztázni. Mármost az véletlen szerencsénk volt, hogy a szállítmányt feladó budakalászi alapítvány képviselője mint a kísérőlevél aláírója maga jött elkísérni a cuccot, mert ha véletlenül az öccsét vagy más harcostársát küldi kocsikísérőnek, hát még most is hazai pályán játszunk. Ám miután a fent jelzett csekélyke idő alatt egy diszkrét íráspróba igazolta önazonosságát, már mehettünk is, neki a sok jóval nem biztató szomszédi adminisztrációnak.

Az ukrán oldalon

kétségtelenül ígéretes létszámú apparátus fogad. Ám soronkívüliségünk itt is tiszteletben tartatik. Sőt. Megtapasztalhattuk, hogy szervezőink közbenjárása konzulátusi szinteken az előzetes remények szerint maradéktalanul eredményes volt.

Kicsit korábbra vártak, mondja magyarul az úgyszólván elénk siető kedves és barátságos, ám nehezen beazonosítható egyenruhát viselő hölgy, s csak addigi megpróbáltatásaink éreztetik velünk a hangjából kitetsző iróniát. Õ komolyan gondolja, amit mond, rendszámaink kétségkívül megelőztek, valóban pártfogó jellegű elbánásra számíthatunk. A hölgy egyenruhájának azonosítása azért okoz e sorok papírra vetéséig húzódó gondot, mert a gépről lekászálódva első blikkre öt különböző uniformist vehetünk számba. Némi téblábolás után valaki bepecsételi útlevelünkbe a belépést, ám innentől kezdve finoman szólva elvesztjük az események kontrollálásának leghalványabb esélyét is. Vezetőnk, bár az összes szükséges okmány többszörösének és a nyelvnek is magabiztos birtokosa, mégis néha olybá tűnik, ő is inkább bottal üti a történések nyomát. Az ukrán határőrizeti bürokrácia nyilván még egy szakértő számára is feltérképezhetetlen dzsungel. Vannak hosszú percek, mikor tisztán látszik előttünk, hogy a résztvevői sem pontosan tudják, ki kivel van benne. Izgatottan és mindenre elszántan futkosnak papírjainkkal ide-oda a határállomás különböző és ugyancsak nehezen kitalálható célt szolgáló létesítményei között, s maguk is csak akkor riadnak meg néha, ha egyikük a mosdóban köt ki az iratokkal. Ilyenkor aztán sietve továbbadja a paksamétát a legközelebb állónak, aki, mintha bolha csípte volna, ugyancsak élénk cirkulálásba kezd. Nézzük, mint egy pingpongmeccset, amit a nyert játszmák helyett időre játszanak, maratonira.

Nem részletezzük tovább, nem is tudnánk, végig képen kívül vagyunk, úgy két óra múltán kerül egy magát vámosnak valló személy, fölnyittatja járműveinket, és a holmi tételes (krumpli darabra stb.) átvizsgálásához kezd. Nem sok jót ígérő gesztus, ne szépítsük. A burgonyán, száraztésztán, téli ruhán valahogy csak átrágja magát, ám a konzerv kifog rajta. Szakértőt hív.

Civil ruhás nyugdíjas hölgy érkezik, bírja, bár szerényen titkolja, a magyart, hiszen megerősíti, hogy a tejfölös zöldbabfőzelék az, ami (rá van írva). Vámosunknak ez valóságos csodaszámba megy, és odatrombitál minden ráérő erőt. Van egy pillanat, amikor tizenegy hivatalos szempár mered a magyar konzervipar e kétségtelen büszkeségére, miről mi úgy hittük eddig, hogy csak pontosan ilyen katasztrófahelyzetben képzelhető el emberi fogyasztásra alkalmas terméknek. Az érdeklődés nagyobb hullámainak csitulásával vámosunk jelzi, hogy ebből azért hátrahagyhatnánk egy göngyölegnyit. Ám ajánlatán el sem gondolkodhatunk, mert őt magával ragadják a viharos események, újabb félóra mérgezett egér üzemmód után rájön, hogy neki le kell plombálnia a szállítmányt, nehogy félúton piacra vágjuk. Ezt elég nagy bajnak sejtjük, mert így Huszton jelentkeznünk kell az ottani vámszerveknél az ép plombákkal, és nyilván az sem lesz egy ötperces menet. Végül a háromból két kocsit lepecsétel, s egy hosszabb, immár inaktív szünet után utunkra enged. Az isten le nem mossa rólunk, hogy a harmadik kocsi plombája körül mi ügyeskedtünk valamit, de ez a jövő gondja, az első szóra húzunk el, mint akit puskából lőttek ki. Hogy kijussunk a határról, már csak egy katonai és egy rendőri ellenőrző ponton kell átjutnunk, ám ez a vámostól kapott ruhatári cédulaszerű izék segítségével elég flottul megy. Mi lett volna, istenem, ha szervezőink nem gondoskodnak előrelátóan a konzuli közbenjárásról?

Hajnali háromkor indultunk, és csak most kezd sötétedni, szép az élet.

Beregszász

Ez csak a bürokrácia, az élet máshol van, a hó alatt nyilván, a ködben, a szárnyait bontogató sötétedésben, mely az első jelentősebb város, Beregszász alatt fogad minket.

Ha az adminisztráció addigi menete nem tette volna nyilvánvalóvá, e helyt minden kétség elszelelt, nemcsak a tér, de az idő is (nem annyi ám, amennyit várakozva töltöttünk), bőségesen leküzdve általunk, utunk végérvényesen a tudományos fantasztikum terepén fut tovább, a negatív utópiák földjére értünk. Valóságos vezetőnk bár tapasztalt, egykor volt helybéli, utunk minden tenyérnyi szegletét személyesen ismerő kiváló férfiú, innentől nincs egyedül. Egy éteri, csak belül dolgozó segédje érkezett, ám mostantól, ha akarnánk, sem nélkülözhetnénk. Micsoda képzelet szülhette, ha szemünk látása elég, hogy újrateremtse, hogy a monoton gépkocsizajt ilyen könnyen törje át rég elfelejtett szava. Beregszász határától Andrej Tarkovszkij ad mellénk Stalkert, esküszünk, szó szerint.

A külváros szakasztott mása az egykor csak szörnyű utópiaként levett halálmozi díszletének. Egy tökéletesen élettelen, statikus térben gazdátlan ebek vágnak át előttünk, mint lassított felvételen, egyébfajta, magukon némi rongyokat viselő élőlények úsznak a megkövült tereken s elfoszlott időn át. Amott valami elhagyott raktárépület, arrébb szellemjárta kaszárnya, itt-ott mozgó egyenruhák, falakon lecsorgó fájdalom. Nem vitás, a Zónában jártunk, ha nem tudunk kibújni az absztraktnak hitt műalkotások fordítási kényszere alól, a Szovjetunióban. Eltűntek a Mercedesek, a Zaporozsecek szemben az úton üresen jönnek, s ha félpercenként nem zuhannánk elképzelhetetlenül mély kátyúkba, biztosan tudnánk: álmodunk. Az egykor - na jó, elég rég - boldog város beljebb furcsa életjeleket produkál, a halottnak szakálla nő, s híznak körmei. A belvárosban néhány frissen rendbe hozott portál, néhány vadlila és kikericssárga folt az egydimenziós szürkületben, pár magyar s cirillbetűs felirat, pékség, alkatrészszaküzlet (hogy mihez, vajon ki tudja, úgy általában alkatrész, ki kérdezné ugyan, hogy autóhoz vagy porszívóhoz, más itt a lépték), pár bár, tán egy Caffé Tropical. Érezzük, elvesztünk, bocsánat, barátink, hiába vártatok, e segélyszállítmány égi célhoz ért, csak a pont most nekünk szükséges orvosság nincsen benne, búcsút intenénk, ha hinnénk, hogy lenne kinek, de nincs, ha eszetekbe jutunk, imádkozzatok érettünk, mi máshol kocsizunk örökre.

Ám ez is véget ér. A tájképet visszafoglalja a természet, persze minden hó alatt, ködben, de lélegzik újra. Sofőrünknek is visszatér szava, nemsokára a falujához érünk, tudatja, ha nem lesz több fennakadás, lefekvésre már haza is tér. Leírhatatlan szegénységet mutató, ám immár kétségtelenül élő apróbb falvakon haladunk át. Ugyanúgy céltalan ebek, kivilágítatlan gyalogosok, eltévedtnek tetsző kerékpárok kerülgetésének ütemén rázkódunk tova, ám a különbség, bár nehezen nevesíthető, mégis óriási. Vannak világos életjelek, zömmel csak utólag regisztrálhatók, de dermedtségünket észrevétlen oldók. Valahol Bereg és Ugocsa vármegye határa táján hatolunk Huszt felé. Ez tán Komlós, a másik meg Kövesd, a köd mögött ha van valami, tán Nagyszöllős, Ugocsa székvárosa lehet. Mellénk szegődik egy egészen vidám kis folyó, csakis a Borzsa lehet, most is vadnak, de veszélytelennek tűnik, ám az úton a hordalék, egy elmosott híd szomorú romjai, kidőlt parti fák, pár amorf omladék, mind-mind tegnapi tombolását idézik. Ivánnak is ez jut eszébe, mondja, hogy a víz fél méter magasan állt itt az úton, vitt mindent, mit csak elért.

Ránk sötétedik, engesztelhetetlenül. Csak Huszt jönne már, közvilágítás sehol, az elhagyott falvak házaiból, a lefüggönyözött ablakokon átszűrődő húszwattos izzók fényének kopott emléke kísér, csak kerülgetjük a nagy számban mozgó házakon kívül rekedteket.

Homályos célú útelágazásoknál csekély fényvisszaverő képességű szalagokkal felszerelt milicisták, de csak egyik járőrük meszel le, ám mikor sofőrünk kiszól, csak annyit, hogy: "mágyári", hagynak a fenébe, iszkolhatunk tovább, mint kik maguk elől menekülnek.

Husztnak rom

Ezek után hótbiztos, minden út célhoz ér. A föld kihűlése utáni szín ismét burleszkbe fordul, Husztra érkezünk, hol az annyira keresett vámhivatal az elhagyott kalapgyárban trónol, még ha nincs is a földön oly gátlástalan álmodozó, kinek a látottak hatására komolyan vehető képzete támadna arra nézvést, hogy innen egykor kacér florentin, kérlelhetetlen leninsapka, karót nyelt keménykalap távozott volna, ám a tábla, bár megtörve, tépve lóg, valamit mégiscsak bizonyít. Éltek e tájt valaha olyan férfiak és asszonyok, akiknek számított az a most innen fényévnyi gondolat, miszerint a fej van, mikor födve jó. Kucsma, mit szólsz ehhez, vagy mik bánthatnak tégedet?

Emlékeztetőül, péntek este van, az idő az összes lehetséges tekintetben mélyen fagypont alatt, aki tehette, nyilván már rég hazament, ha mázlink van, hétfőn jár erre valaki, megállapítani hősies fagyhalálunk korábbi beálltát.

De nem, a bürokrata örök és elpusztíthatatlan, fittyet hány kései és rideg időkre, vezetőnk különösebb nehézségek nélkül hatol be a tökfödők múltbéli genezisének romtemplomába, s szolid másfél órácskára ottvész. Ám hogy idejét nem tölti hasztalan, azt egy negyedóránként elszáguldó, majd különféle személyekkel metronómszerűen visszatérő kockalada mozgása jelzi, ám ennek dacára a közeles helybefagyás lehetősége biztosnak mondható.

A jelzett idő múltán megvan a célszemély, jön tovább velünk, bár közli jó előre, a plomba végcélnál esedékes, általa abszolválandó felbontásáig néhány elengedhetetlen próbát még ki kell állanunk. Vezetőnk, ki egy emberélet felénél kicsinyt többet is lehúzott

Visken, mi célállomásunk

leszen, noha edzett s normál körülmények között angyali türelmű férfiú, maga is kezdi sokallani a cirkuszt. Nagy léptékű stratégiaváltást határoz el, de még rejti tervét, hisz kis kitérő vár, Visk egy a Tisza által hidegre tett híd okán csak némi kerülővel közelíthető. Jó részén persze már túl vagyunk, de nyugtával (hisz az erre szükséges számos) dicsérjük a napot. Megérkezve aztán tétovázás nélkül kezébe veszi az események addig mindenkitől független irányítását, megállíthatatlan, hiszen végre teljesen hazai pályán, az övéit maga mögött tudva dolgozik. Konvojunk a Kölcsey Ferenc nevét viselő "magyar iskola" (tizenkét osztályos gimnázium s alapiskola, 612 magyar diák második otthona) elé kanyarodik. A vámos ügyesen s egyből egy irodába tereltetik, hol célirányos palackok várják, siettetni az ismert tempójú bürokráciát. Míg csúszik a kenőanyag, varázsütésre rengeteg kirakodásra kész segítő kéz terem, várt érkezésünk híre eddig ismeretlen dimenzióban terjed, nekünk pedig mód nyílik körbepillantani. Az eddig érkezett s még szét nem osztott adományok lerakva, rendben, több tanteremben, a suliban szénszünet van, nincs mivel fűteni, a holmit kiskatonák őrzik, két okból leginkább. Egyrészt mert kezdetben élénk kísérletek estek némi fosztogatásra, nincs mit tennünk, bevalljuk, cigánycsapatok tűntek föl, s kapattak "in flagranti", másrészt viszont, mert a kaszárnyában nem tudnak napi egyszeri étkezést biztosítani az állomány töredékének sem. Ha jönne az ellen, csak a bürokrácia bírná megállítani, ám az nagy biztonsággal.

Előkavar a vámos, bontana plombát már szinte eltökélten, ám megpillant egy vacsorázó bakát, ezért némiképp visszakoz, enne pár falatot, s biztosan kerül valami nyughely is vacsora utánra, oszt holnap napvilágnál, mint a karikacsapás, megy majd a szállítmány tételes ellenőrzése. Hát persze, főhadnagy úr, egyék csak, ne szégyellje, szívesen adjuk, s kerítünk még kis pótvodkát is mellé. Emberünk siettetés nélkül megvacsorál, ám mintha véletlenül esne, jő valaki, kinek épp eztán leszen halaszthatatlan dolga Huszton, elvinné örömest, ha egyszer úgyis arra jár, ráadásul üres csomagtartóval tart oda. A vámos, tapasztalt, a helyzetet még vodkák szűrőjén is csapásra átlátó szakember, határozni nem késlekedik. Ha meg kell lenni, hát legyen, ő a rapid megoldások közismert, már-már legendák övezte híve, hoci mégis az okmányokat, ímhol pecsétem s áldásom reá - szól, s legott a plombáknak esik. A szignóját váró, ezer pecséttől tarkálló papirusz elvan az asztalon, a hős finánc a fölgyorsuló események gyújtópontjában, szeme mint a vércséé, mindent számba vesz, újabban támadt szempontok szerint, ám mikor a konzervekhez ér, érdeklődése menten kihuny, ő is, mint, de rég is, istenem, a szaktársa, a tejfeles tokányra gerjed, példamutató szerénységgel (tej)fölöz, lefelé kicsinyt, szinte tukmálni kell, meg ne sértsen már bennünket, még elviszi álmunk (ránézvést, ha bírná, és értéket látna benne, aligha tétovázna, serényen nyúlna abból is), na jó, ha ennyire erőltetik, egy kis lencsét még, épp csak egy tállal, feltétlenül, mert tudom ám, hogy megvan a helye, s én az utolsókig szolgálnám a népemet, mihez viszont valami kondi mégiscsak elkélne nékem is. Akkor meg is volnánk.

Míg a maradékot is rendben kipakolják, az utolsó pecsét is a helyére kerül, mindenki végre révbe ért. Iván az elsőként megtisztított Liaz nyergében balra el, boldogan a szinte pirulva a kiszemelt munkásruhával, még lefekvés előtt meglepheti az otthoniakat, ha siet. A rugalmas finánc még a hóembertől is elköszön, megérte túlóráznia, hisze segíthetett a szűkölködőkön, s férfiasan alig csak utalt rá, kerülve talmi dicst, hogy evégre lenne ő a hivatalában, ez árnyékvilágon, szolgálni, szolgálni mindenekfelett, dacolva ezer veszéllyel.

A mi történetünk is úgyszólván véget ért, ott is, mint e papíron csakugyan, hol könnyű kézzel s remegő szívvel festettünk kanyargós odisszeát.

Ám elbeszélésünk, ha szándékát tekintve biztosan, de szavakban semmiképp, távolról sem azt írta le, miről valójában szólnia kellett volna. Hogy ez így

tovább nem mehet

Sújtson az isten szörnyű veréssel minket, de ha kérhetnénk, minimum hetente. Akkor talán napirenden tartanánk létünk immár gyógyíthatatlan szakaszához érkező rossznyavalyáit, s esetleg tüneti kezelés helyett orvoslásán törnénk magunkat. A tévéhíradó után is akadna halvány képzetünk, hogy hol is keressük a térképen, ha muszáj, például Kárpátalját. Hányszor kell a máramarosi havasokból Viskre rontania a Tiszának, hogy legalább mérlegeljük, mi is lenne a dolgunk? Ezek ott, bár a víz elvitte mindenük, mindük termését, jószágát, sokuk fölül fedelét, mégsem teszik meg nekünk azt a szívességet, hogy éhen pusztuljanak.

Élnek egy működésképtelen államban, mely hivatalnokait rég tojik fizetni, az ukrán iskola tanára éppúgy nem kap fizetést, mint kolléganője a Kölcseyben. Hol egy rövid rablófutam után, mikor az ártéri erdők Németországba mentek, és estek egyéb hasonló esetek, megszűnt a kereskedelem szinte teljesen. A népek egymás között cserélnek ezt-azt, hogy még egy kis ideig megmaradjanak. Nincs politika, láthatóan csekély az erő az elengedhetetlenül szükséges önszerveződéshez. Vihetnénk naponta segélyt, de nem háromkamionnyit.

De nekünk árvíz kell, bár úgy tűnik, az sem elég. Mi vesztünk el alighanem, nem az a pár csenevész. Bajunkra csalós tapasz egy ilyen nekibuzdulás, hol is leginkább utunk vicces nehézségei miatt fő fejünk, ám még enyhet sem ád, nemhogy kikúrálna. Mi szorulunk kiadós segélyszállítmányokra, ha nem is könnyen materializálható adományokból. Kéne segítség, még ha késve is, hiszen ha enbajunk nem is, a szégyen, bár fel sem ismerjük, elvisz nemsoká.

Visszafelé

minden simán ment, fennakadás egy szál sem, csak kicsinyt elzsibbadt alfelünk, hiszen az ukrán kamion kiszálltával osztozni kellett a megmaradt ülőhelyeken.

Régi sikereink színhelyén, Vásárosnaményban a Tisza, mintha soha, de soha ki sem lépett volna medréből, ballagott a híd alatt. Õ a rendelkezésre álló eszközökkel jócskán megtette a magáét, pulóvert, kucsmát, hócipőt széttestált rabtársai közt, arcszíne bár a falé, ment hólepte bitófa felé. Szíve dacában a láng. Azt hagyta ránk.

Turcsányi Sándor

Köszönet Ijgyártó Bálintnak és társainak, a lehetőségért és a példamutatásért egyaránt.

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
1998/49. (12. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra