Színház: Mit csinált Willy az istállóban? (David Harrower: Kés a tyúkban)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

David Harrower: Kés a tyúkban - Kamra

Paraszt izzad a határban, gyötri a földet, a lovát és öntestét. Asszonya jő az ebéddel, tán valami lepény, hozta kis batyujában pocsolyákon át. A kimért kapkodással letudott falás alatti párbeszédük, meglehet, szándékos ez, mérsékelten eligazító hatású.

A nő, neve nincsen (Fullajtár Andrea), mondattorzókban, tört felkiáltásokban, végtelen és végződéstelen szavakban beszél, ad ki a kifejezés számos lehetséges értelmében, úgy is mint árul el gondolatkísérleteket, környezete számára bízvást észrevétlen maradó megfigyeléseket. Hol járunk és legfőként mikor? Valahol Angliában biztosan (vagy Skóciában), falun, az látszik, az országra a színlapról következtethetünk. Talán a mondatokba fogalmazódó beszéd születése előtti időkben vagy a XI. században esetleg, és a háttérben majd egyszer elvágtat MacBeth, őrsnyire csappant tányérnyalója élén; ne adj´ isten a mélységes mély máma fenekén? Bizonytalanságunk később sem oszlik túlságosan, hovatovább mintha a szerző erre ráerősíteni is próbálna. De mielőtt vele törődnénk, arról beszéljünk, amiben ennyi után is biztosak lehetünk. Nos, a véres király nem véletlenül rúgtat képzeletünkbe. Az ember rögtön gyanakodni kezd, ha azt olvassa, hogy az előadás rendezője tervezte a díszleteket és a jelmezeket is. Tessék, megint egy csávó, aki azt hiszi, hogy csak az van elintézve, amit ő megcsinál. Ám a látvány ezúttal Gothár Pétert igazolja. Ne szépítsük a Kamra adottságait, egy szűk pincében kuksolunk, a levegő kevés. A színpad mégis fájdalmas szcenikai bravúr, a terem két végiben két belső, a paraszté s a majdan színre lépő molnáré, köztük földi híd, a viskótól malomig vezető út, át a széles mezőn, ahol (az út két oldalán) ülnek a nézők, és tekergetik a nyakukat a játszó helyek szerint, ez fájdalmas mutatvány. Csakhogy az éppenséggel minimalistának is nevezhető, léccel, szöggel eszkábált díszlettel együtt mindez olyan teret képez (ti. jelenít meg), mely minden nagyotmondás nélkül simán veszi fel a versenyt a legbrutálisabb középkori filmek legelszántabb nagytotáljaival. Szavamra, látjuk a falut, a mezőt, arrébb a malmot, és élesen a tengernyi ökörsarat, az elállhatatlan esőt, teljes pompájában a nappali sötétséget. Káprázatos keret, nem árulom el előre a titkom, de szerző legyen a talpán, aki ezt csak nyakig is bírja tölteni. A jelmez a szerző erős korzavaró szándékát erősíti meg, lisztlepte köténnyel a sötétséget. E térség vad vágyakat szül a nézőben, jöjjön egy újraéledő horrorromantikus, ha színre lép a harmadik hős, legyen a molnár régi szellemlovas, száguldjon át a széles mezőn sarat verve, érzelemforgatagot kavarva.

Aztán lassan sok minden kiderül. Az asszonyságán csak pocsolyák alkalmi üvegén túllátó nő törékeny vasnak, rejtett szívű, ám megtévesztő teherbírású vászoncselédnek mutatkozik játszótársai szemén át, de a néző sajátján hajlékony és feszes, testében éppúgy, mint legbelül. Fullajtár Andrea játéka ámulatba ejtő, egységes, mondhatni tömbszerű, a néző mégis kénytelen többször is változtatni a produkciójáról kialakuló képen. Kezdetben nagyszerű szerepbravúr, később, jóval rövidebb ideig pompás létezés egy keresve megtalált szerepben, a természetesség maga, de végül, hangozzék ez tán karcosabban, helytállás csupán, többféle súlyos erőszak roppant terhe alatt. Mondjuk ki, az érezhető rendezői ostor alatt időnként messze túlnő feladatán, jobb, mint a szerepe, végtére: mint a darab maga. Ennyi elég is méltatlan vesztéhez. Jobbat érdemelne. A rendező is. Kettősük meg pláne. A két férfi karakán untermann, az előadást látva próbálnának meg nem azok lenni. Ám Gothár szinte tapintható szigora, képi és szerkezeti nagyralátása, saját mondandójának készséges artikulálása sem elég az üdvösséghez.

Korunk szerte Európában jól forgó ifjú edinburghi szerzőjének üstökös ívű bemutatkozó darabja csak annyiról vagy majdnem csak annyiról szól, hogy a művelt világ erősen éhezik valamiféle eljövő titánra, aki majd jól más irányba fújja az avas antipasszátot, és sikolt hangosan, ha valahol reménykeltő suhanc mutatkozik. Ez összeurópai vágyakozás magyar viszonyok közt további óhajokkal lép frigyre, jöjjön hát a honi irodalom azonos reménykedéseinek egy kötettel már megfelelt még ifjabb poéta (Varró Dániel) fordítni, és ziher vász ziher, hátha mégse a Megváltó jött el, egy rendező a helyi felhozatal kétségtelen csúcsáról, aki majd jól kézben tartja a dolgokat. Ennyi tutizmus nekem már kicsit sok is. E feltevés elképzelt helytállóságában az sem ingatna meg nagyon, ha történetesen minden vagy inkább majdnem minden másképpen lenne, s nem az euroűr találta volna meg Gothárt, hanem ő maga hozta volna, mint egy, a mezőnynél némileg gyorsabb uniós csatlakozó.

Akkor sem lenne nagyon más a helyzet. Egeret nevelgetnek, idomítgatnak a hegyek, darabig úgy tűnik, sikerül is pár súlycsoporttal feljebb hozniuk, de aztán mégis valamennyit visszaesik, hogy is hívják... a nagydarab egérig.

Arról van szó, hogy egyszer tényleg eljő az a molnár (pontosabban a nő megy hozzá, de ez részletkérdés), akinek rossz híre és töltőtolla van. Mit is várhatunk egy molnártól, ha van nála töltőtoll? Hát a leírt, a mondatokba foglalt szavak kőharapó erejét. Az emberi szellem és lehetőség, ezen ügyes kis szerkezet útján történő felszabadítását. Az emberi hang használata által megvalósított bűnös megváltást. A szellem útján elkövetett bilincstörést az arra önmagától érdemes médium kezéről, lábáról. Akiben megvan az a picike plusz, ami megfelelő megtermékenyítés esetén igazi, tehát szabad, ilyetén isten képmását hordozó emberré teheti viselőjét. A névtelen asszonnyal a szokásos próbatételek gördülékeny, sőt laza teljesítése után, szinte törvényszerűen következik be az elkerülhetetlen felszárnyalás. A próbák: szerelem, szerelem felismerése, átértékelése, gyilkosság, hát persze, isteni dolgok az istenné váláshoz, nem majd havibérlet.

Tegnapi cipőben, szavakban megjelenő spiritusz útján. Hát nem az a kimondottan eredeti elképzelés, még akkor sem, ha elejétől a végéig lenne szöveghússal, gondolatpástétommal bélelve. Pedig helyenként csak a bántó üresség keresi a helyét Gothár nagyszerű terében.

Száz szónak is egy a vége, van anyag, amiből várat emelni nem lehet. A rendező most is nagyon erős, társaival kecsegtetőn küzd a lehetetlennel; ha rossz szemmel nézem, a gyürkőzés hevében harcuk hiábavalóságát tán épp az eső függönye takarja, vagy valami egészen más.

Érteni véljük, ám elhallgatjuk, amit a rendező magamaga közölne, mert a médiuma ahhoz karcsúnak bizonyult. Tessék magunk szintjéről választani!

De tényleg, mit csinált Willy az istállóban?

Turcsányi Sándor

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...