1999. augusztus 15-szeptember 4.
Ami a legfontosabb: Edinburgh cool. De annyira, hogy az ember elcsodálkozik, miért is nem lakik itt John Travolta vagy legalább Ewan McGregor, de ő biztosan lakott is, sőt sokak szerint most is fenntart egy szobát, s csak azért nem ugrik gyakrabban vissza Hollywoodból, mert kétélű fénykardját hamar lekapcsolnák a reptéri vámosok.
Persze ami túl cool, az különösen a kényes közép-európai ízlés számára mindjárt gyanús is. Régebben Amszterdam, még régebben Nyugat-Berlin, nem olyan rég Lisszabon, mai napság Ljubljana: felette naprakész, ám jócskán fantáziátlan kulturális (na jó: sznob) ismerőseink büszkén hangoztatott célállomásai. Kifinomultabb lelkek hajmeresztőbb városnevek kellő pillanatban történő elejtésével gyűjtögetnek társasági babérokat. Olyanokat szóltak már nekem, hogy tölts egy hétvégét Ogyesszában, meglátod, nincs is annál húzósabb. Hogy azokról már ne is szóljak, akik minduntalan tiranai traveszti show-kra akarnak rádumálni. Mindezeket azért fontos előrebocsátani, mert a tudósító számára Edinburgh híre úgyszólván teljes mértékben kimerítette a fentiekből fakadó összes lehetséges előítéletet.
Ne szépítsük: úgy mentem oda, hogy a világot valami olyasminek képzeltem, aminek a közepiben egy nagy bécsi szelet helyezkedik el, és ennek az ízletes húskészítménynek az origójába beledöfünk egy körzőt, s annak nyílása mutatja meg minden földi dolog értékét. Tudniillik minél szűkebb az a nyílás, annál frankóbb minden. Az első sugárhossz mondjuk ötszáz kilométeres, a második hétszázötven, s ami ezen túl van, legalábbis várhat. Nos, nem vitás, a legmasszívabb világnézetek sorsa is csak egy lehet: megdőlnek, mint a létező szocializmus.
Szavamra, Edinburgh - nem beszélve még Skócia további nagyléptékű mutatványairól - simán veri, vagy legalábbis hosszú időre feledtetni bírja Ostravát éppúgy, mint Hejőcsabát. Ez akkor is így lenne, ha a vizsgálatunk voltaképpeni tárgyát képező kulturális fesztivál vadállatiasan dús kínálatát teljesen figyelmen kívül hagynánk, ami persze merő fikció.
Ám mielőtt e bőségszaru tartalmával foglalkoznánk, kénytelenek vagyunk némi történelmi és antropológiai alapozó kört futni.
Búcsú a kezdetektől
Az egész természetesen Mel Gibsonnal kezdődött, mármint Skócia és a magaskultúra összefonódása, állítják ezt egy ideje sokan, megdöbbentő számban derék skót honfiak is, bár ők kivétel nélkül valamennyien az idegenforgalom területén keresik boldogulásukat. Így magunk is kénytelenek vagyunk elismerni: William Wallace igen nagy csávó lehetett, szuvenírboltot is neveztek el róla, úgy a tizenharmadik század táján kavart, megágyazva a jó Bruce-nak, aki csak a moziban bizonyult obskúrus alaknak, egyébként rendes király volt, a függetlenség bajnoka.
A függetlenség momentán is játszó dolog, Edinburghban működik az úgyszólván önálló skót parlament. Ám, hogy a mai kultúrvalóhoz igazán közel kerüljünk, messze nem kell ennyire visszakanyarodnunk a múltba.
Az igazság az, hogy napjaink világkultúrája a glencoe-i mészárlás során fogant, az meg alig valamivel több mint háromszáz éve került megrendezésre, szám szerint 1690-ben. Kavartak veszettül a jakobiták meg az Orániai Vilmos a többiekkel, csupa rosszéletű, rosszarcú, elszánt bajkeverő. Lett is haddelhadd számos, de számunkra a legfontosabb a Glencoe-ban esett, és az idők távolából is kapitális disznóságnak minősíthető.
A Campbell-klán, jócskán visszaélve a vendégszeretet és vendégbarátság Skóciában is régtől ápolt szokásával, úgy lekaszabolta a nekik addig hetek óta kosztot-kvártélyt biztosító McDonald-klán teljes jelen lévő tagságát, úgy háromszáz főt, beleértve asszonyt, aggastyánt, csecsszopót, mint munkásőr a céllövöldében az alsó sort.
És meglehet, hogy a rettenetes és rideg Felföld még számos ehhez fogható rémdráma helyszíne volt, de mára történelmileg bizonyított tényálladék, hogy ott lett elszúrva minden.
A két klán között, a világszerte hagyományosnak tekinthető vendettázás szabályain messze túlmutató és szinte a mai napig tartó vetélkedő kezdődött. Ennek isszuk mi a levét manapság, de szó szerint. Ugyanis egymás kölcsönös és folytonos legyilkolásán túl a harc egészen más területre is kiterjedt.
Hogy ne csigázzuk tovább az érdeklődést, kimondjuk kereken: az élelmiszeripar területére hömpölygött az évszázados viszály.
Már az eredményről is beszámolhatunk. Gyenge kezdés után fordítottak a hazaiak. Mára a McDonald´s étteremhálózat simán veri a Campbell-féle leveskonzervet, noha Gina Lollobrigida vagy Andy Warhol idejében ez még egészen máshogy nézett ki.
Ennyit Skóciáról, mint az európai kultúra egyetlen valóságos bölcsőjéről.
Skótok
Hogy milyenek a skótok, arról a bölcs ember a viccekből tájékozódik: nem olyanok, pont az ellenkezői, ez már az ismerkedésnél kiderül. Ilyenformán az alább leírtakat minden fesztiválvendég szíves figyelmébe ajánljuk, lévén kalauzt kívánunk nyújtani a kulturális örömök e nyilvánvalóan feneketlen kútjához.
Nos, a skót az olyan, hogy le sem tagadhatná glencoe-i őseit, gyakorló mészáros mind, menten az életedre tör, még a módszerei se sokat finomodtak az eltelt évszázadok során, fikarcnyit se. Szervusz, honnan jöttél? Á, Magyarországról, iszonyú jó, kérek nyolc viszkit és tíz pint sört távoli barátomnak, de iziben, na jó, nekem is egy pohárkával, valami szolidabbat. Ekkor már biztos lehetsz benne, innen téged, mint egykor szegény McDonaldokat, talppal előre, lepedőben visz ki (lehet, hogy ezt egybe kellene írni) majd valaki, már ha lesz egyáltalán olyan szerencsés túlélő.
Félreértés ne essék, nem egy konkrét esetet mesélek, így ment ez bárhol, bármikor, ottlétem úgyszólván minden percében, sőt az is félős volt, hogy aludni is csak ájulás útján lesz érkezésem.
A kultúra, a fesztivál érdekel? Ez valóban nagyszerű! Csak ebben a kocsmában százötvenféle viszkit mérnek, ez ám a kultúra, s ha mindet végigkóstolod, lesz itt akkora fesztivál, hogy olyat még nem pipáltál! Képzelhetik.
Mármost a legfontosabb dolog: meg kell becsülni, de nagyon, az első páni rémületet. Komolyan kell venni, hogy ezen kikerülhetetlen lerohanás szörnyű véget eredményezhet. Ugyanis csak az első egy órát kell túlélni. Ha az megtörténik, bocsánat a durva kifejezésért, te leszel a tökös magyar legény. Az első, ultimátumszerű kínálásoktól vad óra után ugyanis minden a szokásos, "európai" mederbe terelődik, a rémes nekibuzdulás decens kvaterkázásba, emberléptékű lerészegedésbe, nemritkán szolid becsípésbe, őszinte barátkozásba torkollik, és kölcsönös megbecsülést fial.
Ha túléled, tegnapi támadód másnap elvisz a tengerhez, ki a vadregényes Felföldre, vagy kötelességtudóan mutogatja helyben a fesztivál megszámlálhatatlan, ám egyenként rendkívül fontos, kihagyhatatlan helyszíneit, ki nem hagyva természetesen az útba eső pubokat, ahol nem kezdődik minden elölről hál´ istennek, hanem ott folytatódik, ahol abbamaradt valami óvatlanság folytán. Akkor kezdődik minden elölről, ha egy újabb fesztiválszervező érkezik, akinek addig nem volt szerencséje hozzád.
Mármost, s ez is kiderül mindjárt, az Edinburghi Nemzetközi Fesztivál akkora egy grandiózus rendezvény, hogy annyi nélkülözhetetlen rendezője és szervezője van, amennyi simán kitenné egy fejlődő, ám agresszív törpeállam mind a két hadseregének teljes létszámát, a kisegítő alakulatokkal együtt.
És amit tapasztalhattunk, az csak a készülődés maga volt. Összes, csak régóta már kizárólag minket váró mentorunk kilátásba helyezte, hogy ha majd a fesztiválra érkezünk, ugyanezt fogjuk csinálni nagyban.
Tehát, tisztelt látogatók, nem lesz ártalmas résen lenni, a jeles napokon Edinburgh igyekszik mindent túladagolni, melyek közül leginkább a kultúra az, ami megárthat.
Mire számíthatunk?
Mármint most már tényleg a fesztiválon. Annyi bizonyos, hogy alant csak finnyás, igényeskedő szemezgetés következik, hiszen a rengeteg megmutatott helyszínen, elmesélt programon túl vendéglátóim nyolc darab (nem tévedés), egyenként több száz oldalas programfüzettel engedtek utamra, minek következtében bárminő teljességre törekvés brutális aránytévesztés lenne, de még a meghatározott szempontok szerinti haladás sem tűnik lehetségesnek.
Ami szembeötlő viszont, az az imponáló magyar jelenlét, aminek okát csak némi sandasággal kereshetjük az eddig leírt vendéglátási technikákban.
Kezdjük azon, amit már eddig is sejtettünk: az Edinburghi Nemzetközi Fesztivál nem egy fesztivál. Hanem száz, de legalább kilencven. Az alternatívból befelé haladva itt van mindjárt a Fringe, az nyolcadika óta már megy is (harmincadikáig tart).
Ennek tánc- és mozgásszínházi szekciójában az Artus nyomul, Turul-játékot adnak elő Kelet-Európából, legalábbis a címe szerint, egy olyan szintű mezőny tagjaiként, miről utóbbi időkben jócskán megizmosodott táncszínházrovatunk is csak fizetésnapokon álmodik.
A Fringe zenei részében Zvorák Kati és a valamiért Vízhordókra angolosított zenekar, valamint a stabil visszatérőnek számító Ando Drom lép föl, meg Balogh Kálmán a Romano Kokalo nevű, kilenctagú cimbalomzenekarral.
E szekció tagadhatatlanul a mi régiónkra veti vigyázó szemét, hiszen bolgár nőkórustól szibériai csodagyerek-énekesekig tart a lista, amibe persze egy nápolyi dalnok is belefért.
A Fringe-re a Merlin Színház Babits Laodameájának angol nyelvű változatával érkezik.
Még zene
A fesztivál fősodrának egyik kitüntetett személyisége, Schiff András számos egyéb akciója mellett a lenyűgöző Usher Hallban Bach-partitákat játszik. Itt egyébként 29-én Kurtág-est is lesz, másik kettő meg a Queens Hallban, de Schiff az Európai Kamarazenekarral Mozartot is játszik, így teljesen nyilvánvaló: ekkora helyen még a saját dolgainkba is túlzás belemenni, a többség a legjobb szándékaim ellenére is kifelejtődik.
A fesztivál vendégei közül aki számít, beszélgetőestet is tarthat. Kurtág 27-én saját muzsikáján túl Mahleren keresztül egészen a skót dudáig, de tényleg, mindenről szól. Komolyan: Duras színdarabjáról, a Macbeth feldolgozásairól, én kiszállok, a programismertetés egyszerűen lehetetlen.
Még irodalom
Természetesen ez idő alatt folyik egy irdatlan könyvfesztivál is. Írók emigrációban, vagy a nálunk is dicsért, felette népszerű skót író, Allan Massie, vagy a nálunk sajna nem dicsért, legbefolyásosabb kortárs skót Edwin Morgan, vagy, immár megint ismerősebb vizekre evezve: irodalmi viszkikóstolás (képzelhetik) John Lamonddal, a világhírű pálinkaszakértővel, kinek The Malt Whisky File című alkotása mára megkerülhetetlen alapmű, kell-e mondanom. Hö-hö, ide belépő is lesz, súlyos nyolcfontok, bár megtérülésüket borítékolom. Keressék a The Big Word Cafét! Vagy Russ Rendellt! ´t is ismerjük jól, ´64 óta 48 regényt írt, krimit, még szép!
Vagy Alessandro Baricco, kinek Tengeróceán és Selyem című művei az Európánál magyarul is megjelentek, és éppen arra várnak lapunknál, hogy remekműnek kijáró elbánásban részesítsük őket, de ott lesz Terry Gilliam is.
Még, még
Tényleg belefáradtam, bocsánat. Lesz természetesen Jazz- és Blues- fesztivál, filmfesztivál, van már Military Tattoo, s lesz végig folyamatosan, nyilván a hely szelleme kívánja, s ez arra is jó, hogy belássuk, angolul tanulni nem feltétlenül a hazai üzletfeliratok mentén érdemes, mert akkor könnyen hihetné bárki is, hogy a komisz bakák lenyúzott bőre kerül itt a falakra, mondjuk "Kaland az élet" vagy "Üs" feliratokkal díszítve, pedig egészen másról van szó, afféle szigetországi fenomenáliáról.
Meg olyan kiállítások, hogy az csak na, például egy nagyságában és teljességében is elsöprőnek mondható Joseph Beuys-tárlat.
Búcsú
Még, még és még. A beharangozó végére tényleg csak az őszinte bocsánatkérés maradhat, a segítőkész szervezőktől ugyanúgy, mint a kimaradt magyaroktól, de leginkább az olvasóktól.
Esélyem sem volt.
S akkor sem lett volna, ha magam nem glencoe-i ivadék lennék, s a McDonald´s napfogyatkozás menüjén meg a nevezett leveskonzerven túl a magaskultúra többi dolgaihoz is lenne bármiféle lövésem. De bárki alulmaradna. Edinburgh alapjáraton is elsodor, mint Wallace az angolokat Stirling mezején, hát még így fesztiválidőben.
Turcsányi Sándor
