Mátészalka, szeptember 2-5.
Expónak egy ideje azt a valamit hívják, amit régen nemzetközi vásárnak neveztek, és különösen ha Budapesten játszódott, azt onnan lehetett felismerni, hogy meglett emberek mentek ürügyén ökölre Skoda-prospektusért vagy mercis nejloncekkerért.
Szatmárban az ilyesmi voltaképpen újdonságnak számít, hisz ez még csak a negyedik volt. Talán e kezdeti megilletődöttségnek tudható be, hogy ottjártunkkor a nagyszámú helyi megjelent ugyan élénk érdeklődést mutatott, ám a lökdösődéstől őrizkedett.
Tolongás inkább a rendezvény fölött védnökséget (az mi lehet?) vállalók soraiban volt tapasztalható, úgy helyi, mint kormányszinten. Csak a későbbiek miatt szükséges ideírni, hogy a Miniszterelnöki Hivatal és a Földművelésügyi Min. jelentette a kormányrészt, s ezek Stumpf és Torgyán elöljárókkal jártak együtt a helyszínen. Megjelenésük egyfelől a szervezők dicséretére válik, másfelől mit sem javított a helyzeten, ami első látásra tűnt csak megnyugtatónak.
Áll a vásár!
A budapesti újságíró-kommandó és Stumpf István az első napon a megnyitót követő állófogadásra érkeztek, nem sokkal a nagyszámú töltött káposzta után. Az überminiszter így a terített asztalok fölött mondotta el első beszédét, melyből annyit érdemes az utókor számára följegyezni, hogy István azt tapasztalta nemrég, miszerint a sajtó őt a "nemzet vőfélyeként" szereti aposztrofálni, kiről is tudható, hogy esküvők alkalmából versekben szokott beszélni, amit ő már pendelyeskorában kedvvel és sikeresen gyakorolt, hát miért ne tenné most is, ingyom-bingyom, megnyitom, bár ez kicsit jobb, mint amit ő mondott. Na jó, persze elmegy az ilyesmi, pláne ha a népség jobbára a kosztra sandít (beugrott Moldova György is: vizit két pofára, majd illa Bereg, mint a hely szelleme).
Stumpf második beszéde sem bizonyult sokkal vérfagylalóbbnak, ami rögtön a tartalmas bépofázkodást követő sajtótájékoztatón hangzott el (értelemszerűen a jóllakottság okozta hallgatói neszektől kísérve). Nem is untatnám részleteivel az olvasót, a mazochisták megtalálhatják a Miniszteri beszédek könnyen, gyorsan és olcsón című szöveggyűjtemény Vajaskenyér-túra az elmaradott régiókban fejezetcím alatt mint C variánst. Feljegyzésre méltót talán csak a mátészalkai polgármester bírt mondani, leginkább azért, mert ő alighanem tudta, hogy hol van.
Egy nemzetközi vásár megnyitóján, ahol jóval ildomosabb szemérmesen emlegetni az eddig elért eredményeket, mintsem nyafogni. Mindennek során elsőül azt látta szükségesnek leszögezni, hogy a világban rengeteg tévképzet kering a városról. Például ha a Nyugati pályaudvaron (Budapest) bemondják, hogy vonat érkezik Mátészalkáról, akkor az emberek csak azt látják, hogy leszáll pár ezer cigány, noha ők csak a lakosság alig öt százalékát teszik ki. Na ja, ki mire büszke, legyinthetnénk, és azon sem lepődtünk nagyon meg, hogy senki sem kérdezett rá erre a több oldalról is firtatható tényállításra. Látszott: ide most örülni jött mindenki, pláne telt hassal.
Mozog a vásár
Az egybegyűlt úri és szakmai közönség némiképp olvadtabb létszámban két szekcióban folytatta a munkáját. Az urbanizációs folyamat hatása a kisvárosok gazdasági és kulturális fejlődésére - kecsegtetett az egyik; A média szerepe a hátrányos helyzetű térségek felzárkóztatásában - csalogatott a másik. Mézesmadzagként az előbbi Makovecz Imrét, az utóbbi harmadszor is Stumpfot kínálta, így az expó megtekintését választottuk, helyesen alighanem, hisz azzal minden rendben volt.
A helyszín a városi sportcsarnok és környéke, úgy is mint helyi adottság, épp megfelelő kereteket biztosított a rendezvénynek. E benyomás nyilvánvalóan a szervezésben közreműködő alvállalkozók arányérzékét dicséri, hiszen a szemlélődő számára eléggé bajos eldönteni, hogy mi volt előbb, a kiállítandó dolgok tömege vagy a helyszín. Elég az hozzá, hogy a sportcsarnok beltere két meglehetős alapterületű gigantsátorral és két ugyancsak tekintélyes kültéri egységgel bővült. Az utóbbiak egyikén mérsékelten látogatott vurstli állt, míg a többin úgyszólván műfaji megkötöttség nélkül tobzódtak a ropival és sós mogyoróval feljavított kiállítók.
Aki látott már BNV-t (Budapesti Nemzetközi Vásár), az könnyen elképzelheti az egészet. Olyan volt, mint az. Csak kisebb és vidámabb. Meg színesebb, mert a kiállítóterek valószínűleg a jelentkezés sorrendjében keltek el, így boldogan fért meg a turbinás a turbánossal, a marcipános a kolbászossal és a MÁV a VÁM-mal, ám ez láthatóan nem zavart senkit, sőt váratlan fordulatokat tartogatott.
Nekünk úgyszólván minden nagyon tetszett, de legjobban egy Shaver Farm nevű kies ketrec, ahol a Huszonkét hetes kétfunkciós végtermék nevű, szarvasmarhányi méretű kakasok kornyadoztak a melegben.
Ránézésre a rendezvény maximálisan igyekezett megfelelni többszörösen deklarált vállalásának, hogy a régió (és e szempontból lényegtelen, mennyire hátrányos helyzetű) gazdaságának élénkítését, mozgását némiképp segítse, meglökje, adott esetben országhatárokra való tekintet nélkül. És itt van a kutya elásva, jó mélyre. Egy vásár csinálhat-e nyarat? Pláne akkor, ha az országhatárokra rajta kívül még oly sokan nincsenek tekintettel.
Határ a csillagos ég
Jöjjön tehát a csontváz.
Ha diszkréten nem jelezték volna előre, hát biz´ isten meglepődünk, hogy Stumpf és Makovecz tovalibbenése után milyen váratlan fordulatot vettek az események. A kedves fővárosi sajtó buszba tereltetett, és Románia felé vette az irányt.
A megmozdulás, ha nagyon akarjuk, éppen képezhette volna a hivatalos program részét, hiszen az első nap a Testvérvárosok napja címen futott - Mátészalka két ilyennel is büszkélkedhet: az egyik a biztonságos távolban lévő szicíliai Vitt˜ria, a másik viszont a tragikusan közeli Nagykároly Romániában -, de hamar kiderült, amit a helyiek mutatni akartak, távolról sem kapcsolódik a csinos expóhoz.
A mátészalkai polgármester már a buszban a lényegre tért. Tízesztendős harcokról beszélt, meg arról, hogy már csak a sajtóban bízhatnak. (Gondoltam, kiszállok.) Bemutatta kollégáját, a nagykárolyi polgármestert, aki száztíz kilométert autózott, hogy részt vehessen a vásáron. Buszunk közben robogott a nagykárolyi úton. Hogy is van ez? Nagykároly körülbelül 30-35 kilométer Mátészalkától toronyiránt. Mint ahogy toronyiránt vezet a meglehetős minőségű és nagy teherbírású közút is (nyolc méter széles, és szokatlanul masszív, hetvencentis alapja van neki, tudtuk meg), amely a két várost köti össze, kis szépséghibával, ami abban áll, hogy nincsen rajta határátkelő, minek következtében, azon túl, hogy mondjuk lábtengózni lehet rajta, semmire az ég egy világon nem jó.
Hát erről lenne szó, tisztelt egybegyűltek.
Utunk párhuzamosan szaladt a vasúttal, ha akartunk volna, integethetünk egy személynek (aki a sarlóját fente épp az árokparton, mert a vonaton egy lélek sem volt). Nos, mit tetszenek akarni, itt a vasút, tessenek azon bonyolítani az ügyes-bajos dolgaikat, fogalmazódott majdnem meg a közbevetés, csakhogy az elrohanó fantomszerelvényre reflektálván mátészalkai sztalkerünk elébe ment az aggodalmaknak. Az a helyzet, hogy a két város között napjában háromszor oda-vissza sasszézó viszonylat csak kishatárátlépővel vehető igénybe, világútlevéllel meg nem, s mint az köztudott: előbbi az utóbbi bevezetése óta, mint e tájon annyi más állatfaj, finoman szólva is kihalt. Ilyetén az átlagos utasszám öt és fél fő, vicc nélkül, beleértve a masinisztát is. Mit lehet erre mondani? Biztos így éri meg.
Utunkat takaros fémsorompó állja, rajta tábla: Államhatár. Kéne egy másik is. Tíz éven túl is zárva tartható. Volt már itt külügyminiszter korában Kovács László, területfejlesztési miniszter korában Torgyán József. Ígértek szépeket, ki hitte volna? Például a most kezüket tördelő érintettek, aztán mire mentek vele.
Idáig legalább évente egy alkalommal három napra kitelepült ideiglenes, konténerjelleggel a határőrség, és akkor lehetett császkálni, de idén már ez se jött össze, noha épp a nagy erőkkel védnökölt expó alkalmával szerették volna. Határőrség mondá, hogy hát persze, mér´ is ne, mi most olyan százezer forint körüli rezsiórabérért emelgetjük a sorompót, az egész cucc nem fog két-három milkánál csak egy picivel többe fájni.
Erre pedig nem futotta, ismeri be Mátészalka első polgára.
A környűlállás
Oszt´ mivégre mászkálgatnának csak úgy ukmukfukk külországba jóuraimék? Történelem- és földrajzlecke pestieknek. A két város között van négy falu, svábok lakta települések, az ugyancsak e térséghez köthető szatmári béke folyományaként telepítette ide őket Károlyi Sándor, a majtényi fegyverletevő. Oké. Ám jött Trianon, és hozta a faluarány kiegyenlítődését. Kettő esett Romániába, kettő maradt. Egál, hogy száradt volna le a határt szabó kretén gazember keze. Nem egy nagy különlegesség: testvérek, rokonok kerültek egy másik országba, ezzel még voltaképpen lehetne kezdeni valamit, ha lenne átjárás. De nincs. Micsoda dolog az, hogy az osztrák határra tizenöt kilométerenként esik átkelő, nekünk meg az agyonterhelt Csengersimáig (várakozási idő: 2 uszkve 7 óra) kell bumliznunk, kiáltják szó szerint a pusztába panaszukat vendéglátóink.
És bár a szívünk szakad meg szétszakított véreinkért, könnyű belátnunk, jóval többről van itt szó. Pénzről, leginkább. Konkrétan arról, hogy e kínos szétszakítottságból profitálni is lehetne, de inkább: kéne. Legfőképpen kereskedelem, gazdasági együttműködés útján, kihasználva az eltérő struktúrákból adódó, úgyszólván korlátlan lehetőségeket. Nos, ez az adott körülmények között teljességgel lehetetlen. Mostan tessenek megkapaszkodni, az egész rémtörténet nem a romániai kormány készségének hiányán múlik.
A nagykárolyi polgármester RMDSZ-es kormánykörökből szerzett értesülései szerint a román hivatalok csak arra várnak, hogy aláírhassanak valamit ez ügyben. A megkeresésük késik.
Szót se többet. Se itt, se a díszes vernisszázsokra leránduló miniszteriális jófejek szájából. Cselekedni tessék! Nos, addig álljanak vívóállásban az érintettek.
Végszóra megérkezik az egyik határközség (Vállaj) polgármestere is. Mi meg húzunk haza. Nekem eddig az életben összesen ennyi polgármester nem integetett, ha leléptem valahonnan, mint ezúttal. A hétvégén leruccant a méhészeket meglátogatni Torgyán is, ezek a nyomorultak meg a sajtóban bíznak. Voltaképpen logikus.
Buszunk az éjszakai Hortobágyon hasít, mikor a rádió bemondja: felfüggesztették a Hortobágyi Nemzeti Park vezetőjét. Konkrétan a kisgazdi jellegű környezetvédelmi miniszter. Bánk nem érti, miért, Torgyán érti.
Felfüggesztésügyben nekem is lenne egy-két ötletem.
Turcsányi Sándor
