Turcsányi Sándor

A legjellemzőbb magyar besúgóhistória, legfényesebb honi spiclikarrier kétségkívül Mikes (Micsinay) Tamásé. Nem elég, hogy pályája során megvezetett mindenkit, de már film is őrzi emlékét és kalandjait (a Gulyás testvérek Idézés című, kétrészes dokumentumfilmje 2009-ből), s immár a tényirodalom is megtette a magáét; személy szerint alig várom az operett-változatot, amiben korunk valamely jeles előadója énekli majd Rajk László szerepében, hogy "ez mindenkit meglepetésként ért" (tudniillik Mikes lelepleződése). Amire a Nagy Jenőt adó lágy bariton úgy kontrázik, hogy "érte talán még a tűzbe is tettem volna a kezem" - hogy csupán az egykori demokratikus ellenzék két színjeles, ám egymástól sokban távoli alakjának egybecsengő szólamát idézzük fel. Aztán a kórus (a kor magyar értelmiségének tömegei): tűzbe tettem, tűzbe tettem, oh, a kezemet, a kezemet... Ne higgyék, hogy viccelek,

Alig is reprezentatív, magyar irodalomra koncentráló válogatásunk a kiadó idei terméséből egy regényt, egy versösszeállítást, illetve a Rejtő-sorozat egyik darabját fogta be, tekintettel némi műfaji változatosságra.

Bár itt-ott még mindig zajlanak viták, egyre kevesebben állítják, hogy a foci kizárólag a fiúk dolga lenne. És innen már nincs visszaút: soha nem látott médiafelhajtás és a közönség rekordokat döntögető érdeklődése mellett ér finisébe a sportág legrangosabb világversenye. Hétvégén a döntők következnek.

Ilyen öt éve nem volt még pályakezdő filmrendezőnek, mint Bogdanovichnak a hatvanas-hetvenes évek fordulója: 1968-tól '73-ig. A pályakezdőt persze vonatkoztassuk kizárólag a stúdiómozik rendezésére; a Célpontok (1968) bemutatása idején nincs egészen harmincéves, de már rég űzi az ipart, tizenévesen színésznek tanult, s húszévesen a rendezés felé vette az irányt, bár először színházban próbálkozott. S hogy milyen sokoldalú fiú, azt a Modern Művészetek Múzeumának írt monográfiákkal bizonyítja, többek közt Orson Wellesről és Alfred Hitchcockról.

Van egy jelenet Sidney Lumet 1976-os Hálózat című filmjében. Meg van egy Martin Ritt három évvel későbbi, Norma Rae című filmjében is. A kettőnek elsőre semmi köze egymáshoz, mégis tök egyformák, és ugyanazt is jelentik, ám egy távolabbi értelmezési térben a különbségeik mégis perdöntővé válnak. Ritt filmjében Sally Field (a címszereplő) öntudatos szövőgyári munkásnőként érdekei újabb durva megsértése után abbahagyja a munkát, s mielőtt kihajítanák az üzemcsarnokból, mivel a gépek zaját túlharsogni képtelenség, hirtelen csupa ákombákom nagybetűkkel valami kartonlapra firkant egy szót (UNION), és a feje fölé tartja. Mindenki odanéz, néz, néz, szünet, szünet, zakatolás, aztán leáll egy szövőgép. Majd a második. A harmadik, az ötödik és a kilencedik. Végül néma csend lesz a pokoli zaj helyén. Minden valamirevaló amerikai filmben van egy ilyen jelenet, nem biztos, hogy éppen e koreográfia szerint, de ugyanezzel az eredménnyel, amikor egy pillanatra bekövetkezik az az állapot, amiért érdemes volt. Megszületni, küzdeni eddig stb. Megindító jelenetek, a magas professzionális tudás kicsinységükben is különös ismertetőjelei. A Hálózatban Lumet meg is csinálja, meg el is játszik vele, amikor elcsapott tévésztárja (Peter Finch) először kiáltja világgá a dobozban, hogy "I'm as mad as hell, and I'm not going to take this anymore!". S arra biztat mindenkit, hogy lépjen az ablakához, és üvöltse ő is. Főnöke és aggódó barátja (William Holden) nézi a tévét családja körében, amikor a buzdítás hallatán tinédzserkorú lánya felugrik, rohanna az ablakhoz. Holden megijed, csak nem ő is ordítani akar? Csak arra kíváncsi, hogy hányan ordítanak, végül együtt lógnak az ablakban, amikor a szembenső ház tűzlépcsőjére kilép egy alak. Aztán kilép mellé a felesége is. Aztán a harmadikon kinyílik egy ablak. Majd a mellette lévő. Kisvártatva százak üvöltenek, mint a fába szorult férgek. Emberek, akiket megérintett egy másik szerencsétlen szava.

Marianne Sägebrecht hullamosója Percy Adlon 1985-ös Cukorbébi című filmjéből találkozik a pomázi Fekete Angyallal (2003). Mi sem természetesebb, szerelemre lobbannak, s hamarosan megszületik a Szent András Kórház krónikus belosztályának (miszerint elfekvő) ápolónője, Piroska - legalábbis a külsőségeiben. Kocsis Ágnes második filmje (az első a Friss levegő volt 2006-ban) azonban belső mezőkön játszódik elsősorban, ám kétségkívül nagy súlyt fektet külső megjelenésére.

Santino Corleone a 34-es háborúban, Gervai András a 2006-os Szabó-botrányban szerzett magának nevet. Az értő, finom tollú filmkritikus hiába forgott kiváló lapoknál, hiába publikált addig is több kötetet a magyar filmgyártás ilyen-olyan viselt dolgairól, a szűk szakmán alig is ért túl a híre. Ám mint ügynökvadász az Oscar-díjas magyar filmrendező, Szabó István lebuktatásával kétségkívül a csúcsra jutott. Ma már a közügyek iránt kicsit is fogékony közönség erről ismeri; s most eljött ismét közénk, hogy új kötetével learassa ezen - mint láthattuk, sokfelől vitatott értékű - ismertség babérjait. Új könyve immár csak a spiclikről szól, azokról a csúfakról, gonoszakról és szerencsétlenekről, akik a létező szocializmus távolról sem kellemes évei alatt a titkosszolgálatoknak dolgoztak. Itt mindjárt pontosítani kell magunkat,

Az idei fesztivál már tavaly elkezdődött - nem az előkészületek időben logikusan a múlt évre eső munkálataira gondolunk, hanem egy gesztusra. December 6-án a szervezők bejelentették, hogy meghívják a zsűribe Dzsafar Panahit, a hazájában üldözött iráni rendezőt, aki a 2006-os fesztiválon Pályán kívül című filmjével a zsűri nagydíját nyerte, azaz Ezüst Medvét (azt, amit az idén Tarr Béla). Világos üzenet volt:

Pár hét múlva tölti be a hetvenkettedik évét, több mint negyvenéves alkotói (írói, filmrendezői) karrier áll mögötte - valaha a francia film csodagyereke volt. Most is az, bár már nem akkora csoda, de sokkal nagyobb gyerek. Esze ágában sem volt felnőni. Turcsányi Sándor

A magyar filmesek sík idióták. Nekem tetszik, ízlelgetem még egy kicsit: a magyar filmesek tök hülyék. S bátran menjünk csak bele a részletekbe is: tehetségtelenek, minden elvtelenségen túl is megalkuvók, ellenben teljesen el vannak szállva maguktól, viszont még nagyon rondák is - még az ág is őket (ki mást?) húzza. Mivel mindezt nem én állítom róluk, hanem Sára Júlia, nem is tudom, mit keresek itt. Mit tudok, mit akarok, mit lehet ehhez még hozzátenni? Nos, rossz hírem van.