Az idei fesztivál már tavaly elkezdődött - nem az előkészületek időben logikusan a múlt évre eső munkálataira gondolunk, hanem egy gesztusra. December 6-án a szervezők bejelentették, hogy meghívják a zsűribe Dzsafar Panahit, a hazájában üldözött iráni rendezőt, aki a 2006-os fesztiválon Pályán kívül című filmjével a zsűri nagydíját nyerte, azaz Ezüst Medvét (azt, amit az idén Tarr Béla). Világos üzenet volt: Berlin engesztelhetetlen, a fesztivál a maga eszközeivel - melyek nem csekélyek ugyebár - harcban áll a kultúrát eltaposni igyekvő rezsimekkel. Panahit ugyanis már a tavaly februári Berlinaléra is meghívták, de Iránban nem kapott kiutazási engedélyt (Panahi meghurcoltatásáról lásd interjúnkat és a hozzá tartozó keretes írást a 8-9. oldalon). December 20-án Panahit hosszú börtönbüntetésre ítélték hazájában, s eltiltották a filmkészítéstől, mire a fesztivál látványosan megerősítette a meghívását, nem mintha bíztak volna az érkezésében, de tudván, hogy a gesztus világméretű visszhangra talál. Így is lett, Budapesten is volt egy nagyszabású tiltakozó akció az Uránia moziban a Cirko Film szervezésében, amely a rendező filmjei közül eddig ötöt is forgalmazott Magyarországon. Nem mellesleg Panahi 2002-ben a Titanic fesztivál vendégeként épp Tarr Bélával lépett fel, együtt mutatták be A kör című filmjét, amely Velencében nyert Arany Oroszlánt és FIPRESCI-díjat.
És Berlin nem érte be ennyivel, gyakorlatilag az egész nyitvatartási ideje alatt vetítette Panahi filmjeit, a zsűriben végig szabadon hagytak neki egy széket, melyet a gálán Dieter Kosslick fesztiváligazgató fel is vitt a színpadra, Censored Cinema címmel kerekasztal-beszélgetést tartottak a jelen lévő iráni filmesek részvételével - a sajtó és a közönség így jó okkal keresztelte az ideit az "iráni fesztivál" névre.
*
Mindennek tudatában nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a fesztivál fődíját, az Arany Medvét politikai okokból ítélték Asghar Farhadi Jodaeiye Nader az Simin (Nader and Simin, A Separation) című filmjének. De nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy Farhadi filmje megérdemelte a díját - khm, filmművészeti alapon. A fesztivál hatodik napján bemutatott film a helyi sajtó szerint felrázta álmából az addig a zsöllyében kulturáltan bóbiskoló közönséget. Farhadi sem nyeretlen kétévesként érkezett Berlinbe, két éve az Elly története című (Magyarországon ugyancsak a Titanic fesztiválon bemutatott és a diákzsűri díjával kitüntetett) filmje a legjobb rendezés díját nyerte a Berlinalén, s nominált volt az Arany Medvére is - most tehát csak elvitte, amit akkor ottfelejtett.
A Nader és Simin egy család szétszakadásáról szól, Nader és Simin elhagyhatná Iránt, de Nader apja alzheimeres, gondviselésre szorul. Simin válna, hogy a lányával együtt leléphessen az országból, de az apa nem törődik bele lánya elvesztésébe... Felkavaró egyéni drámájuk hátterében Farhadi izgalmasan ábrázolja a tradicionális és modern életvitel feszültségét, a különböző társadalmi csoportok ellentéteit.
A fesztivál helyi sajtója amellett, hogy nem vagy alig is tartóztatta meg magát Farhadi filmje és díja kapcsán a politika emlegetésétől, végső soron mégis mindig ott lyukadt ki, hogy tagadhatatlanul a felhozatal egyik legerősebb alkotása nyerte a fődíjat. Ami pedig a felhozatalt illeti, a húsz eredetileg tervezett filmből végül tizenhat került a versenyszekcióba - a kimaradtak nem készültek el, vagy inkább Cannes-ra tartogatták őket a producereik.
*
Ugyanerre a megállapításra jutottak a helyi elemzők Tarr Béla kétszeresen kitüntetett filmje, A torinói ló tárgyalásakor is: megérdemelt győzelmek születtek, a legfontosabb díjakat arra érdemes műalkotások vitték el. Ezek után mégis mondhatja bárki - épp úgy, mint a Nader és Simin esetében -, hogy politikai döntés született. Ja, könnyű dolga volt a zsűrinek politizálni... Anélkül, hogy elé vágnánk lapunk A torinói lóról majd a hazai bemutató alkalmából megírandó kritikájának, szemrebbenés nélkül kijelentjük, hogy kivételes - Tarr pályáján is egyedülálló - mozimű. S díszére vált ennek a fesztiválnak. Mert feltéve, bár meg nem engedve, hogy a zsűri tényleg politizált, akkor mit kezdjünk a filmkritikusok nemzetközi szervezete által fölállított zsűri díjával? A kritikusok is politizáltak? Aligha.
Ráadásul - és ez különösen szerencsétlenné, egyszersmind oly jellegzetesen magyarrá teszi a történetet - a Tarr-film körüli politikai szarkavarás a díjkiosztás után verte a legnagyobb hullámokat, a Der Tagesspiegel című lapban megjelent interjú apropóján. De ez sem volt előzmények nélkül. Tarr Béla a magyar filmgyártás önkormányzatiságának megőrzéséért folytatott harcát lapunk több alkalommal is tárgyalta, legutóbb Facebook-oldalunkon tettük közzé azt a nyilatkozatot, melyben nyolc kiemelkedő magyar filmművész társaságában emeli föl szavát a hazai filmgyártás központi irányítás alá rendezése ellen. Ezt a világ filmkészítőinek krémjéből is aláírták negyvenen, olyan nevek, mit Wajda, Kaurismäki vagy éppenséggel Gus van Sant. S Tarr egyéb, akár németországi megnyilatkozásaiban sem rejtette véka alá, hogy nem ért egyet a jelenlegi kormányzat filmszakmai törekvéseivel.
Ám a Tagesspiegelben megjelent szövegtől elhatárolódott (az MTI útján), mondván, nem ilyen stílusban fogalmazott - az interjú és az elhatárolódás hétfőn keresztül-kasul bejárta a magyar sajtót, így a részleteivel nincs miért terhelnünk az olvasót, de mi is megfutottuk a kötelező köröket: beszéltünk Tarral, és az ominózus interjút jegyző Jan Schulz-Ojalával is. Alkalmasint egyikük sem akart nyilatkozni, Schulz-Ojala annyit mondott, hogy "nem látok rá okot, hogykommentárt fűzzek Tarr Béla az MTI általközzétett nyilatkozatához. Úgy érzem, a nyilatkozat - teljességébenszemlélve - nagyon határozottan önmagáért beszél." Nos, ennek megfejtése kétségkívül az összeesküvés-elméletek hímes mezejére vinné leiratunkat, pedig az csak jegyzet egy filmfesztiválról. Annyit azért saját forrásainktól megtudtunk, hogy felvétel nincs a felek beszélgetéséről, s jegyzetek sem készültek. Mindazonáltal az elég orwelli volt, amikor vasárnap este Szőcs Géza kulturális államtitkár megjelent a Hír Tv-ben, és a spontán föltett kérdésre elmondta, hogy ő beszélt Tarr Bélával, mert nagyon örült, és gratulált neki, s a szerinte megrendült Tarr bizalmasan elmondta neki, hogy nem is olyan szavakat használt, amilyenek a Tagesspiegel online kiadásában megjelentek.
A történet - hisz azért magyar - innen viharos gyorsasággal váltott röhejesbe, hisz még ugyancsak vasárnap este a Mokép (A torinói ló hazai forgalmazója) vezetője, Gulyás Balázs szétküldött a sajtónak egy levelet, amelyben kifejezi rosszallását, "A mi Bélánk" felzettel. Ebben a Torgyán-féle kisgazdapárt egykori Győr megyei elnöke "egy magyar értelmiségi" aláírással közli, hogy "Kommunikációelméleti szempontból azonban van egy tanulsága az ügynek: a XXI. században egy meggondolatlan nyilatkozattal egy művész akár egész életművét saját maga zúzhatja porrá. Tudom, hogy szomorú pillanat, ámde ritka is, jól jegyezzük meg." Nos, ennél még Kálomista Gábor a Magyar Producerek Szövetsége nevében is bírt valamivel jólneveltebben fogalmazni.
Mindenesetre burleszkbe fordult örömünknek ez tán a legszomorúbb tanulsága. Olyan idők járják ma Magyarországon, amikor íróasztalukba kétségbeesetten kapaszkodó csinovnyikok azt hiszik, mert látnak rá példát, hogy mérlegre tehetnek vitán fölüli életműveket.
(km.: Nagy Elizabeth)
