Berlin: filmfesztivál és politika - A ló viszi a medvét

Az idei fesztivál már tavaly elkezdődött - nem az előkészületek időben logikusan a múlt évre eső munkálataira gondolunk, hanem egy gesztusra. December 6-án a szervezők bejelentették, hogy meghívják a zsűribe Dzsafar Panahit, a hazájában üldözött iráni rendezőt, aki a 2006-os fesztiválon Pályán kívül című filmjével a zsűri nagydíját nyerte, azaz Ezüst Medvét (azt, amit az idén Tarr Béla). Világos üzenet volt:

Az idei fesztivál már tavaly elkezdődött - nem az előkészületek időben logikusan a múlt évre eső munkálataira gondolunk, hanem egy gesztusra. December 6-án a szervezők bejelentették, hogy meghívják a zsűribe Dzsafar Panahit, a hazájában üldözött iráni rendezőt, aki a 2006-os fesztiválon Pályán kívül című filmjével a zsűri nagydíját nyerte, azaz Ezüst Medvét (azt, amit az idén Tarr Béla). Világos üzenet volt: Berlin engesztelhetetlen, a fesztivál a maga eszközeivel - melyek nem csekélyek ugyebár - harcban áll a kultúrát eltaposni igyekvő rezsimekkel. Panahit ugyanis már a tavaly februári Berlinaléra is meghívták, de Iránban nem kapott kiutazási engedélyt (Panahi meghurcoltatásáról lásd interjúnkat és a hozzá tartozó keretes írást a 8-9. oldalon). December 20-án Panahit hosszú börtönbüntetésre ítélték hazájában, s eltiltották a filmkészítéstől, mire a fesztivál látványosan megerősítette a meghívását, nem mintha bíztak volna az érkezésében, de tudván, hogy a gesztus világméretű visszhangra talál. Így is lett, Budapesten is volt egy nagyszabású tiltakozó akció az Uránia moziban a Cirko Film szervezésében, amely a rendező filmjei közül eddig ötöt is forgalmazott Magyarországon. Nem mellesleg Panahi 2002-ben a Titanic fesztivál vendégeként épp Tarr Bélával lépett fel, együtt mutatták be A kör című filmjét, amely Velencében nyert Arany Oroszlánt és FIPRESCI-díjat.

És Berlin nem érte be ennyivel, gyakorlatilag az egész nyitvatartási ideje alatt vetítette Panahi filmjeit, a zsűriben végig szabadon hagytak neki egy széket, melyet a gálán Dieter Kosslick fesztiváligazgató fel is vitt a színpadra, Censored Cinema címmel kerekasztal-beszélgetést tartottak a jelen lévő iráni filmesek részvételével - a sajtó és a közönség így jó okkal keresztelte az ideit az "iráni fesztivál" névre.

*

Mindennek tudatában nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a fesztivál fődíját, az Arany Medvét politikai okokból ítélték Asghar Farhadi Jodaeiye Nader az Simin (Nader and Simin, A Separation) című filmjének. De nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy Farhadi filmje megérdemelte a díját - khm, filmművészeti alapon. A fesztivál hatodik napján bemutatott film a helyi sajtó szerint felrázta álmából az addig a zsöllyében kulturáltan bóbiskoló közönséget. Farhadi sem nyeretlen kétévesként érkezett Berlinbe, két éve az Elly története című (Magyarországon ugyancsak a Titanic fesztiválon bemutatott és a diákzsűri díjával kitüntetett) filmje a legjobb rendezés díját nyerte a Berlinalén, s nominált volt az Arany Medvére is - most tehát csak elvitte, amit akkor ottfelejtett.

A Nader és Simin egy család szétszakadásáról szól, Nader és Simin elhagyhatná Iránt, de Nader apja alzheimeres, gondviselésre szorul. Simin válna, hogy a lányával együtt leléphessen az országból, de az apa nem törődik bele lánya elvesztésébe... Felkavaró egyéni drámájuk hátterében Farhadi izgalmasan ábrázolja a tradicionális és modern életvitel feszültségét, a különböző társadalmi csoportok ellentéteit.

A fesztivál helyi sajtója amellett, hogy nem vagy alig is tartóztatta meg magát Farhadi filmje és díja kapcsán a politika emlegetésétől, végső soron mégis mindig ott lyukadt ki, hogy tagadhatatlanul a felhozatal egyik legerősebb alkotása nyerte a fődíjat. Ami pedig a felhozatalt illeti, a húsz eredetileg tervezett filmből végül tizenhat került a versenyszekcióba - a kimaradtak nem készültek el, vagy inkább Cannes-ra tartogatták őket a producereik.

*

Ugyanerre a megállapításra jutottak a helyi elemzők Tarr Béla kétszeresen kitüntetett filmje, A torinói ló tárgyalásakor is: megérdemelt győzelmek születtek, a legfontosabb díjakat arra érdemes műalkotások vitték el. Ezek után mégis mondhatja bárki - épp úgy, mint a Nader és Simin esetében -, hogy politikai döntés született. Ja, könnyű dolga volt a zsűrinek politizálni... Anélkül, hogy elé vágnánk lapunk A torinói lóról majd a hazai bemutató alkalmából megírandó kritikájának, szemrebbenés nélkül kijelentjük, hogy kivételes - Tarr pályáján is egyedülálló - mozimű. S díszére vált ennek a fesztiválnak. Mert feltéve, bár meg nem engedve, hogy a zsűri tényleg politizált, akkor mit kezdjünk a filmkritikusok nemzetközi szervezete által fölállított zsűri díjával? A kritikusok is politizáltak? Aligha.

Ráadásul - és ez különösen szerencsétlenné, egyszersmind oly jellegzetesen magyarrá teszi a történetet - a Tarr-film körüli politikai szarkavarás a díjkiosztás után verte a legnagyobb hullámokat, a Der Tagesspiegel című lapban megjelent interjú apropóján. De ez sem volt előzmények nélkül. Tarr Béla a magyar filmgyártás önkormányzatiságának megőrzéséért folytatott harcát lapunk több alkalommal is tárgyalta, legutóbb Facebook-oldalunkon tettük közzé azt a nyilatkozatot, melyben nyolc kiemelkedő magyar filmművész társaságában emeli föl szavát a hazai filmgyártás központi irányítás alá rendezése ellen. Ezt a világ filmkészítőinek krémjéből is aláírták negyvenen, olyan nevek, mit Wajda, Kaurismäki vagy éppenséggel Gus van Sant. S Tarr egyéb, akár németországi megnyilatkozásaiban sem rejtette véka alá, hogy nem ért egyet a jelenlegi kormányzat filmszakmai törekvéseivel.

Ám a Tagesspiegelben megjelent szövegtől elhatárolódott (az MTI útján), mondván, nem ilyen stílusban fogalmazott - az interjú és az elhatárolódás hétfőn keresztül-kasul bejárta a magyar sajtót, így a részleteivel nincs miért terhelnünk az olvasót, de mi is megfutottuk a kötelező köröket: beszéltünk Tarral, és az ominózus interjút jegyző Jan Schulz-Ojalával is. Alkalmasint egyikük sem akart nyilatkozni, Schulz-Ojala annyit mondott, hogy "nem látok rá okot, hogykommentárt fűzzek Tarr Béla az MTI általközzétett nyilatkozatához. Úgy érzem, a nyilatkozat - teljességébenszemlélve - nagyon határozottan önmagáért beszél." Nos, ennek megfejtése kétségkívül az összeesküvés-elméletek hímes mezejére vinné leiratunkat, pedig az csak jegyzet egy filmfesztiválról. Annyit azért saját forrásainktól megtudtunk, hogy felvétel nincs a felek beszélgetéséről, s jegyzetek sem készültek. Mindazonáltal az elég orwelli volt, amikor vasárnap este Szőcs Géza kulturális államtitkár megjelent a Hír Tv-ben, és a spontán föltett kérdésre elmondta, hogy ő beszélt Tarr Bélával, mert nagyon örült, és gratulált neki, s a szerinte megrendült Tarr bizalmasan elmondta neki, hogy nem is olyan szavakat használt, amilyenek a Tagesspiegel online kiadásában megjelentek.

A történet - hisz azért magyar - innen viharos gyorsasággal váltott röhejesbe, hisz még ugyancsak vasárnap este a Mokép (A torinói ló hazai forgalmazója) vezetője, Gulyás Balázs szétküldött a sajtónak egy levelet, amelyben kifejezi rosszallását, "A mi Bélánk" felzettel. Ebben a Torgyán-féle kisgazdapárt egykori Győr megyei elnöke "egy magyar értelmiségi" aláírással közli, hogy "Kommunikációelméleti szempontból azonban van egy tanulsága az ügynek: a XXI. században egy meggondolatlan nyilatkozattal egy művész akár egész életművét saját maga zúzhatja porrá. Tudom, hogy szomorú pillanat, ámde ritka is, jól jegyezzük meg." Nos, ennél még Kálomista Gábor a Magyar Producerek Szövetsége nevében is bírt valamivel jólneveltebben fogalmazni.

Mindenesetre burleszkbe fordult örömünknek ez tán a legszomorúbb tanulsága. Olyan idők járják ma Magyarországon, amikor íróasztalukba kétségbeesetten kapaszkodó csinovnyikok azt hiszik, mert látnak rá példát, hogy mérlegre tehetnek vitán fölüli életműveket.

(km.: Nagy Elizabeth)

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.