Turcsányi Sándor

Múlt vasárnap, a szlovákiai önkormányzati választás után találkoztunk Pozsonyban a három hete beiktatott kormánytaggal, a Híd párt egyik legnépszerűbb politikusával. A választási eredményekről, a magyar-magyar kapcsolatokról és a környezetvédelem kihívásairól kérdeztük.

Õznek rókának farkasnak lenni / bokornak ágnak avarnak lenni / madárfészeknek lenni / madártojásnak lenni / nyárfalevélnek lenni / kakukkhangnak lenni / csak lovait kereső kisfiúnak / ne lenni - írta Fától fáig című versében Kányádi Sándor 1968-ban. Sok idő telt el azóta, de most sem teljesen fenékig tejfel robogóját kereső cigány gyereknek lenni. Bár adódnak szép pillanatai is a küldetésének.

Komcsizni jó, szerintem régen jobb volt, de aki régen nem tudott (például életkori okokból) komcsizni, miért is maradna ki a mókából, hisz' egy egészséges komcsizáshoz nem kell más, mint... Mi is? Nem kell semmi. Ha azt mondom, hogy így lehettek ezzel e filmmű alkotói is, bizonyára igazságtalan vagyok, de nem járok nagyon messze a valóságtól.

Motoros szakágban a diktatúra olykor megengedőnek mutatkozott. Volt olyan is, amikor ezt megbánta, például a Halálfejesek c. 1967-es film (The Born Losers; mellesleg egy kétkezi igazságtevő viselt dolgait tárgyazó B széria első darabja) pár napig, hétig ment anno a Puskin moziban, a jegyeiért tömegek álltak mindennap, aztán arra hivatkozván, hogy mennyire durva, egyszerűen levették a műsorról, akkori szóval: betiltották. A 1969-es Szelíd motorosoknak "már több szerencséje" volt, évekig futott gond nélkül. Mind a két karrierhez megvolt az ideológia.

Akkor született, amikor Petőfi, és úgy halt meg, mint Moliére - valami mégsem stimmelt vele, de lehet, hogy bennünk - miszerint a világban, az egész világban - volt a hiba. Egyik lehetőség sem bizonyított teljesen, hiszen Varga akkora tehetség, olyan kiváló futballista volt, hogy akik nem látták, azok is áhítattal emlegetik játékát, például ollózásait, mintha valóban olyan lett volna, aki akkor is ollózik, amikor más mást csinálna. Másfelől - legalább most tiszteljük meg anynyival, hogy szembenézünk a tényekkel - nem vitte semmire. Semmire? Legenda lett már életében... Hovatovább aktív játékos korában.

Emlékeznek önök a Krebsz, az istenre? Persze mondhattam volna egy kupacnyi másik címet is, Elveszett illúziók, Ismeri a szandi mandit?, Szívzűr, Veri az ördög a feleségét... meg más ilyeneket. A Krebsz, az isten és az Ismeri a szandi mandit? a maguk esetlegességeivel együtt - különösen a felsoroltak tükrében - úttörő munkáknak számítottak: 1969-ben készültek, puszta létük (vagy inkább a bemutatásuk) ilyenformán akár a diktatúra elleni halk berzenkedésnek is tekinthető, lévén magyar gyártmányú cseh(es) filmek voltak. Ha utánanéznek a többi említett mű keletkezési dátumának, nyilvánvaló: hosszan kitartó hatás alatt állott a magyar filmkészítés egyik - érdektelennek semmiképpen sem nevezhető - csoportozata. Aztán 1979-ben (te jó ég, két évvel a Veri az ördög a feleségét után - hol tartottunk mi?) elkészült a Szovjetunióban a Stalker, és jó időre pályára állította a honi filmcsinálás egy másik - esküszöm: ugyancsak figyelemre méltó - csoportozatát. Még ha csak egyet.

Hallottak már önök a zöld sugárról? Netán adódott szerencséjük láthatni is? Ha az ég teljesen, de teljesen felhőtlen a tenger felett, s a nap lebukik a horizont mögött, akkor látható - egy röpke villanásra - a zöld sugár. Amikor épp eltűnik a lenyugvó nap a szemhatáron (a tenger és az ég vonalán). A zöld sugár a nap utolsó sugara, a változás dimenziótlan testet öltése, a fordulópont, amikor éjszaka lesz a nappalból, sötét a világosból. A zöld sugár egy tűszúrás, amikor a természet maga teremt magának szinte laboratóriumi körülményeket, amikor nem fúj a szél, és nincsenek felhők az égen, nem röppen fel váratlanul egy puskalövéstől megriadt madárraj, nem úszik be az állóképbe egy eltévedt hajó vitorlája, s a leghuncutabb bárányfelhőt is kézen fogja, s nem engedi a jóisten. És pont annyi ideig is tart, mint egy tűszúrás - ritka szerencse átélni. A pillanatot, amikor megváltozik minden.

Megénekelni az alig múltat, érvényes közlést tenni életünk legnagyobb kalandjáról, legyünk őszinték, a magyar filmes szakágnak eddig még nem nagyon sikerült - az elmúlt húsz esztendőnek, ha akad is emblematikus, példának állítható, nehézség nélkül a legek közé sorolható mozija (mert van, lehet, hogy több is, kétségkívül ilyen például a Sátántangó), az piszkosul nem foglalkozik épp ezzel a nagy közös sokkunkkal; más érdekli. Alkalmasint olyan "nagy mű" sem született, amit 1990 előtt nem csinálhatott volna meg az alkotója (kicsik azért számosan lettek). Persze nem lehetett például Gérecz Attiláról filmet forgatni az átkosban, legalábbis olyat, amiből jól jött ki, de ki vagyunk azzal segítve, hogy most lehet? A "kommunista múltról" sápatag agitkák születtek zömmel, ami agitálásmentesen bírt haloványka lenni, annak már örülhettünk. A rendszerváltásról, illetve következményeiről meg semmi, no, nem szám szerint, csak az említhetőség tekintetében...

Nyilván nem szabad vagy nem érdemes Hollywood és a nagy magyar nyomor (mint hungarikum, Róna utcai hungarikum) kézfogójáról beszélni, csak hát a megerőszakolt kisleányért vett bosszú sztorijához annyira hozzánőtt - most a hasamra ütök - a koszos atlétatrikóban dohányzó, borotválatlan Kiefer Sutherland képe, hogy nem is nagyon akaródzik szabadulni tőle. Persze ha elemi bosszú kell egy filmbe, legyen alapos az indok - s mintáink aligha szerezhetők be otthonról. Az amerikaiak sem lehettek evvel másként, bár a mozidramaturgia - valaha, egyszer régen - alapulhat(ott) irodalmi emlékeken is; mindenesetre a tabloid sajtó közlései Hollywood honi büdzséből is hozzáférhető ihletforrásaiba mártva legtöbbször mozgóképes publicisztikát szülnek, igyekvőt és laposat - e téren továbbra is a betű a megbízhatóbb médium.

Egyetlen férfi van a parlamentben, az is nő - e szállóige állítólag Kéthly Annáról szól. Más források szerint mondták Schlachta Margitra is, és feltesszük, még sokakra másokra, de minket itt csak az érdekel, hogy Ben Gurion miniszterelnök egyszer azt találta mondani, hogy "Golda az egyetlen férfi a kormányomban". Mert Mészáros Márta új filmjében Golda Meir felkeresi régi jó barátnőjét, Annát, s néhány pohár vörösbor elfogyasztása után a két tiszteletre méltó idős hölgy, előbbi nem mellesleg éppen Izrael állam miniszterelnöke, nos, úgy vihog, mint a bakfisok... Tehát a rendező a történelmi tablókép mögül kicsalja az embert is, ami szerintem szép dolog. Engem az sem zavar különösebben, hogy Meir a müncheni olimpia utáni évben egy szál testőr diszkrét kíséretében jön vizitbe. Anna az Atomium előtt rögtön balra lakik - ahogy a film megmutatja Brüsszelt, az kétségkívül külön tanulmányt érdemelne: főtér, vizelő kisfiú és a mondott modern kompozíció. Üsse kő, ha tanulmányt nem is, pár sértő szót azért feltétlenül.

Sosem mondták rá: "a kis Latinovits" - noha mindenki tudta, hogy Latinovits Zoltán féltestvére, mégsem nyomasztotta ezzel sem a színház, sem a film.

A pozsonyi Kalligram Könyvkiadó igazgatójával, a szlovákiai közélet markáns figurájával legutóbb három éve, közvetlenül a szlovákiai választások előtt beszélgettünk (Három kakas egy szemétdombon, Magyar Narancs, 2006. június 15.). A szlovák-magyar helyzet azóta egyre csak fokozódik.