Váradi Balázs

Szeptember elsejével betiltották a hagyományos százas izzó árusítását. A magyar nép rezignáltan vette tudomásul, hogy egy olcsó, bevált, hasznos és mindenütt jelen lévő terméket egyszer csak hatalmi szóval elvettek tőle, és arra kényszerül, hogy helyette a kisebb fogyasztású és tartósabb, ám drágább újfajta égőket vásárolja. Akármit is ír máltaiul és magyarul is az EU honlapja (http://ec.europa.eu/energy/efficiency/ecodesign/lumen/), ezek az égők nyilván nem mindenki számára, nem minden szempontból és nem minden célra jobbak, mint a hagyományos körte. Ha így lenne, akkor már mindenki rég áttért volna az újra, tehát nem is lett volna mit betiltani.

Szörnyülködve taglalta a világsajtó, hogy Németországban a támogatott autócsere-program keretében a kockává préselésre ítélt használt autók egy részét illegális üzérek eladják külföldre. Le-pré-se-let-le-nül! Az eset tanulságos.

Vajon közellenség vagy korát megelőző hős-e az, aki - jó pénzért - tudományosan nem alátámasztott és nem engedélyezett terápiában részesít súlyos betegeket? Esetleg a saját pénztárcáját és az adóbevételeket egyszerre hizlaló szemfüles vállalkozó? A bilincsben elvezetett kaposvári őssejtátültető orvosok esete a politika, a közgazdaságtan, a morál és az ismeretelmélet egy különösen mocsaras határterületére vezet minket. Hadd induljak el onnan, ahol a legbiztosabban tudom megvetni a lábam: a közgazdaságtan felől.

Amikor a bankokat, biztosítókat, befektetési alapokat felügyelő Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) elnöke lemondott, a Portfolio.hu az Indexre hivatkozva magyarázatként ezt írta: "Az utóbbi hetekben, hónapokban szélesebb körökben is elfogadottá vált a piaci elemzők, befektetők és más pénzügyi szereplők körében nyílt titokként terjedő vélemény, hogy a pénzügyi felügyelet túlságosan elnézően bánik a bankokkal". Ha valakinek feladata lett volna a most bedőlő devizahitelezés megakadályozása, ha más módon nem, legalább úgy, hogy javasolja a kormánynak, a parlamentnek, hogy mit tegyen, az valóban leginkább a PSZÁF volt, és az bizony nem tett ilyet.

A csóró Alajos százezer forintot keres havonta, Béla száznegyvenkilencezret, Cecília százötvenegyezret, Dorottya kétszázezret, a plutokrata Elemér pedig egymillió-négyszázezret. Vajon az olvasó (vagy tizenéves gyermeke) ki tudja-e számolni, mennyi ötük átlagkeresete? Ki bizony: (100+149+151+200+1400)/5=400 ezer. Amikor az ötük által alkotott kicsiny társadalomban a kormány adó alá vonja a családi pótlékot, megvonja a gázártámogatást vagy megváltoztatja a jövedelemadó-kulcsokat, az újságírók rögtön azt kérdik, hogyan hat az az átlagkeresetre. Ez persze érdekes egy csomó szempontból, de a legfontosabból, a politikaiból nem az.

Az Országgyűlés előtt fekszik egy, még Szűcs Erika által márciusban beterjesztett törvénymódosítás; jele: T/9318. Ezzel a - szocialista képviselők közt népszerűnek mondott - javaslattal a szociális tárca a gyermekvédelmi törvényt módosítaná. Az egyik javasolt változtatás (a 9. és 10. paragrafusokban foglalt) a gyermekvédelmi szolgálatnak a gondozásba vétel mellett arra is jogot adna, hogy a jegyző felkérésére úgy döntsön: annyira nem súlyos a helyzet, hogy a gyermeket kimentse a családból, de a családi pótlék felét a gondviselő ezentúl ne pénzben, hanem természetben kapja.

A háború az egyik legközvetlenebb politikai metafora. Békeharc, küzdelem a szegénység ellen, war on drugs: a politikusok mindenhol és mindig hajlamosak arra, hogy megkérdőjelezetlen vezetőt, csoporttudatot, elszánást igénylő, dicső harcnak nyilvánítsák azt, amit éppen művelnek.

A jobboldali médiát bejárta a hír, hogy az IMF-hitelt garantáló nemzeti vagyon része Szent István koronája is. Ha bukunk, azt is viszik a hitelezők! A hangsúlyok különbözőek voltak: a Heti Válasz a címben felvetett kérdésre a cikk szövegében rácáfol, míg Végvári József dr. Posta Imre blogjában publikált, Dominique Strauss-Kahnhoz címzett, "Hé zsidó!" felütéssel kezdődő nyílt levele tömören, pontosan fogalmaz: "Sátán, el a kezekkel a Szent Koronától!!"

Nehéz idő jár gazdasági válságkor arra, aki bizalmatlan az állam gazdaságpolitikai képességeivel szemben. Amikor híznak a profitok és szárnyal a tőzsde, a közgazdász megmondóember himnuszokat énekel a piachoz, az egyéni önzéseket közjóvá varázsoló, vígan pezsgő utcabálhoz, ehhez a Brueghel ecsetjére, Fellini kamerája elé illő csodához! A laikus pedig csillogó szemmel hallgatja. Amikor viszont recsegnek-ropognak a vállalatbálványok és mindenki az állásáért retteg, akkor a megszeppent nép a közgazdától azt akarja hallani, hogy mit tehet a közösség jólétéért, a gazdaság megmentéséért cselekedni képes egyetlen szereplő, az állam.

A költségvetés elfogadásának lázában, a világgazdaságot tépázó vihar közepette a magyar honatyák és -anyák időt szakítanak arra, hogy a T/6645 számon idén október 27-én benyújtott, az "egyes egészségügyi tárgyú törvények módosításáról" szóló javaslattal foglalkozzanak. (Ennek a beceneve az egészségügyi salátatörvény.)

Négyévente minden november elején a CNN, a BBC és a magyar csatornák politikai kommentátorai elektorokkal, swing és bellwether államokkal, az amerikai szavazatok relatív súlyával zsonglőrködnek. Különösen így van ez az olyan években, mint az idei, amikor az eredményt már jó előre, nagy biztonsággal sejteni lehet, és a jelöltek versenyének izgalma csak keveseket tartana a tévé előtt. A részleteket a néző többnyire nem érti - a magyar csatornák esetén néha a műsorvezető, sőt a meghívott szakértő se. (Két gyors tesztkérdés az olvasónak, ha elbizakodottan azt hiszi, ő bizony képben van. Egy: kaphat-e egy államból mindkét jelölt elektori szavazatokat? Kettő: előfordulhat-e, hogy két államnak ugyanakkora számú elektora van, mégis lényegesen különbözik a választásra jogosultak száma?) Váradi Balázs

A közpolitikáról a jobboldalon gondolkodók új folyóiratának címe: Nemzeti érdek. Jó apropó, hogy megkérdezzük magunktól: mi fán terem a köz, a nemzet érdeke? Lehetnek-e a köznek (a nemzetnek) olyan érdekei, amelyek ellentétesek saját tagjainak érdekeivel, hovatovább amelyekért (a "becsületért") a halálba küldhetné tagjait? A kérdésre adott válasz éles politikafilozófiai választóvonal. Aki hisz a közösségben mint egyén feletti alanyban, kommunitárius, aki nem, individualista.