Az, aki Németországban leadja tíz évnél idősebb, tehát a korábbi, lazább károsanyag-kibocsátási normák szerint gyártott autóját, és helyette a környezetet kevésbé károsító újat vesz, egy néhány hónapig tartó akcióban 2500 euró támogatást kap az államtól (Umweltprämiumot, azaz környezetvédelmi juttatást).
Vajon miért vezetett be a német kormány egy ilyen szokatlan és költséges intézkedést?
Az első, kézenfekvő válasz - amit az elnevezés is tükröz - a környezet védelme: ha a régi, füstokádó modell helyébe környezetbarát új kerül, csökken a légkör szennyezésének üteme, kicsit el tudjuk odázni a globális felmelegedést.
A másik kettő a válsággal kapcsolatos. A német gazdaságpolitikusok is tudják, hogy a válságot mélyítő egyik legveszélyesebb visszacsatolás, ha a munkanélküliségtől rettegő lakosság visszafogja a fogyasztását. Emiatt újabb alkalmazottak veszítik el a munkájukat: azok, akik olyan vállalatoknál dolgoznak, amelyek termékeit nem veszik a beijedt fogyasztók. Ha viszont a középosztály tagjai kapnak autónként pár ezer eurót - gyakorlatilag ajándékba -, ez talán ráveszi őket arra, hogy fogyasszanak. Hála az államnak, olcsóbb lett az új BMW, a megspórolt pénzből lehet biciklit venni vagy frizsidert. Ez az egyik válságellenes hatás. A harmadik indok szintén a gazdasági válsággal kapcsolatos. Ez a program megnöveli (de legalábbis előre hozza) az új autók keresletét, így közvetlenül és közvetve, beszállítóin keresztül keresletet teremt az autóiparnak, amely rengeteg németnek (és nem németnek) ad munkát. Ezzel megakadályozható a további autógyárak csődje és a vele járó tömeges elbocsátás.
Lássuk most, hogyan és miért folyik a visszaélés. A programban részt vevő polgár leadja a régi autót, amelynek bevonják a törzskönyvét. Ez a német utakon már nem járhat tovább. Ám valakinek feltűnik, hogy egy 11 éves német autó még törzskönyv nélkül is komoly értékkel bír. Van, aki euróezreket ad érte - csak épp nem Németországban. Aki látott már nagy gonddal karbantartott húszéves Mercedes iránytaxit Afrika, a Közel-Kelet, Kelet-Európa vagy a Kaukázus országainak úttalan útjain, pontosan tudja, hogy a masina német törzskönyv nélkül is el bír tartani egy egész családot. A kereskedelem, bár a német program szabályai szempontjából illegális, tankönyvbe illő módon teremt értéket: oda juttatja az öreg autót, ahol többet ér, úgy, hogy közben mindenki jól jár (ha most a globális felmelegedésre gyakorolt hatástól eltekintünk).
Vajon aláássa-e ez az illegális külkereskedelem az intézkedés három célját?
Természetesen ha a leadott autó Szíria vagy Moldova útjain tovább pöfög, az első célnak, a légkör tehermentesítésének annyi. A válságellenes második és harmadik célt viszont nem kezdi ki az illegális tranzakció, sőt, még a német használtautó-kereskedő is szert tesz egy kis bevételre, aminek egy részét el is költi, így tovább növeli a német termékek iránti keresletet a válság idején.
Fussunk neki még egyszer! Mit gondoljunk akkor, ha a következőket látjuk: a német hatóságok semmilyen óvintézkedést nem tettek ama feketekereskedelem kialakulása ellen, amely más, szegény országok polgárait boldogítja (különben nem vásárolnák a törzskönyvezetlen használt autókat), és amely az intézkedés három deklarált céljából kettőt nem érint, egynek a hatását viszont semmissé teszi?
Azt gondoljuk-e, hogy lám, már a németek is trehányak, nem tudják végiggondolni, mivel jár egy intézkedés? Vagy inkább azt, hogy hiába öblögettek az intézkedés környezetvédelmi céljával, azt csak a zöldérzelműeknek szóló dumának szánták? Hogy most sokkal inkább a válság, mint a globális felmelegedés ellen akartak harcolni, és (szerintem bölcsen) rájöttek, hogy a másutt kincset érő, jó állapotú használt autók bezúzása bűnös pazarlás az emberiség erőforrásaival; és ezért eleve eldöntötték, hogy szemet hunynak a külföldi eladás felett, és futni hagyják a használtautó-üzéreket?
Én az utóbbi válaszra hajlok.
A hangoztatott környezetvédelmi cél hazugság volt. De miért volt rá szükség egyáltalán, ha a másik kettő meg nem? Sajnos a német nagykoalíciós kormány vonatkozó ülésére elmulasztottak meghívni, így a választ csak tippelni tudom. De nincs nehéz dolgom. Az összes német adófizető pénzéből 2500 eurójával ötmilliárdot osztanak ki azoknak a családoknak, akik ha állami segítséggel is, de méltóztatnak új autót vásárolni. 'k biztosan nem a legszegényebbek - ezért ezt az intézkedést a baloldali érzelmű szavazóknak nehezebb lett volna eladni, mint a nekik kedves zöld-, klímaváltozás-ellenes, légtisztulást hirdető erőfeszítést. Ha a politikai hazugságnak vannak fokozatai, kettő komoly érv mellett egy kicsit feltupírozni egy harmadik fontosságát biztosan nem a legszörnyűbb, amit politikus elkövethet.
És most lépjünk az általánosság egy magasabb fokára! (A magyar valósággal való esetleges átfedés természetesen a vak véletlen műve csupán.) Nem csak Németországban fordul elő, hogy a politikusok egyik-másik intézkedése a deklarált célokhoz mérve látványos kudarcnak bizonyul. Gondoljunk csak a minimálbér emelésére, ami a szegényeket sújtja, a milliárdokért felhúzott felesleges viaduktokra vagy egy állami vállalat által finanszírozott értelmetlen társadalom-lélektani reklámkampányra!
Amikor egy intézkedés nyilvánvalóan nem szolgálja a meghirdetett célját, egyszerű arra a következtetésre jutni, hogy a kitalálói inkompetensek. Hiszen amit csinálnak, nyilvánvalóan nem vezet el ahhoz a célhoz, amit meghirdettek!
A bonmot szerint szinte minden bonyolultnak látszó problémának van egy egyszerű, világos, téves megoldása. Ez is az. Talán néha valóban csak rossz döntést hoznak a vezetőink, de sokkal gyakrabban csupán más a voltaképpeni céljuk, mint amit meghirdettek. Nem a szegényeket akarják boldogítani, hanem a nem minimálbéresek téveszméit meglovagolva szavazatokat hajkurásznak. Nem annyira a közlekedési infrastruktúrát akarják költséghatékonyan fejleszteni, nem az intoleráns közhangulatot akarják tartósan javítani, hanem inkább kampányaikat akarják építési nagyvállalkozókkal és reklámügynökségekkel megfinanszíroztatni. (Bírónő, ezek csak absztrakt példák, nem a magyar pártokat vádolom bizonyítékok nélkül, dehogy!)
Ilyenkor arra számítanak, hogy nem tűnik fel.
Vagy, legrosszabb esetben, ha feltűnik, azt gondoljuk róluk, hülyék. Pedig nem hülyék: hazudnak. És minket néznek hülyének.
