Nehéz idő jár gazdasági válságkor arra, aki bizalmatlan az állam gazdaságpolitikai képességeivel szemben.
Amikor híznak a profitok és szárnyal a tőzsde, a közgazdász megmondóember himnuszokat énekel a piachoz, az egyéni önzéseket közjóvá varázsoló, vígan pezsgő utcabálhoz, ehhez a Brueghel ecsetjére, Fellini kamerája elé illő csodához! A laikus pedig csillogó szemmel hallgatja. Amikor viszont recsegnek-ropognak a vállalatbálványok és mindenki az állásáért retteg, akkor a megszeppent nép a közgazdától azt akarja hallani, hogy mit tehet a közösség jólétéért, a gazdaság megmentéséért cselekedni képes egyetlen szereplő, az állam.
A múlt század harmincas éveiig a piacpárti közgazdászok ilyenkor hátradőltek, szíttak egy életerőset virzsiniájukból, és elmagyarázták, hogy a korrekció természetes része a piac működésének, a bozóttűz tisztítja az erdőt, és a teremtő rombolás nélkül (Joseph Schumpeter érzéketlenül érzékletes szakkifejezése) a piac nem tudja elvégezni hosszú távon de még mennyire áldásos munkáját.
Hosszú távon mind meg fogunk halni - válaszolta erre John Maynard Keynes, akinek vezetésével egy új közgazdász-generáció nekiveselkedett kitalálni, hogy a piacgazdaságok egyre nagyobbra hízott, egyre jólétibb államai mit is tudnak tenni a piac erdőtüzei ellen.
Aztán jó néhány évtizeden át azt is megtapasztaltuk, hogy a válság ellen javallt drága állami, a költségvetésből finanszírozott gyógyszerektől a gazdaság belázasodik, haja kihull, hasa csikar. A válságellenes fiskális gazdaságpolitika tud akkora bajokat okozni, mint amekkorákat enyhíteni igyekszik. Megint kiderült, amit az 1929-33-as nagy válság sokkjában elfelejtettünk: az állam nem mindent látó és mindenható csodalény, akkor sem, amikor válságot igyekszik leküzdeni. Fellépése a csődök ezreivel és a munkanélküliség elharapózásával járó visszaesés ellen rengeteg módon csúszhat félre.
Az inga most megint a gyorsan és ügyesen reagáló gazdaságpolitika hatalmát prédikáló optimizmus felé lendül. Hadd szólaljon itt meg egy pesszimista hang!
Az IMF harminc év európai tapasztalataiból leszűrt megállapítása szerint (World Economic Outlook, 2004. szeptember, 2. fejezet) a vizsgált európai országok diszkrecionális fiskális politikái általában prociklikusnak bizonyultak. Magyarul: amikor visszaesés idején a hatalmon levő politikusok valamit rövidebb távon befolyásolni tudtak a költségvetésben, akkor azzal csak súlyosbították a helyzetet.
Ennek számos magyarázata lehet. John Taylor (Reassessing Discretionary Fiscal Policy, Journal of Economic Perspectives, 14/3) például az okok között említi, hogy a politikusoknak akkor is muszáj határozottnak, tevékenynek látszaniuk, ha az nem segít. Ráadásul a közgazdászok maguk is vitatkoznak, mekkora és milyen lefolyású válságra kell felkészülni - márpedig különböző nyavalyákhoz különböző gyógymód dukál. Az intézkedések egy idő után az eredetihez képest más pályát vesznek: például a munkahelymentés zászlaja alá odaoldalaznak a még több állami pénzre vágyó vállalkozók, a költséges, ideiglenesnek szánt költségvetési akciókat később nem lehet felszámolni, hisz az népszerűtlen lenne, s ezért érvényben maradnak, és csak hizlalják az államadósságot. A legmeglepőbb tapasztalat mégis az, hogy az állam gyakran lekési a válságot.
Ne firtassuk most, mit is képes egyáltalán a kivérzett költségvetésű magyar állam a visszaesés ellen tenni! Kérdezzük inkább azt: még ha tudja is, mi a jó, és igaza is van, vajon nem fenyeget-e minket is, hogy egyszerűen elkésik a cselekvéssel? A lomha államelefánt, ha megrángatják a farkát, csak némi idő elteltével csap oda az ormányával. Még akkor is, ha igazi politikai konfliktus nem is akadályozza a döntést. Illusztrációként hadd idézzek fel egy apró ügyet, a színesfém-kereskedelem szabályozásának tanulságos sztoriját.
A nem is oly távoli múltban a dróttolvajlás még nem tartozott a nemzetet sújtó jelentősebb csapások közé. Ám 2004-től megugrott a fémek ára a világpiacon (a rézé például 2004 előtt tonnánként 2000 dollár alatt mozgott, míg 2006-tól 5-6000 dollár fölé került). Márpedig horganyzott tetőlemezt és KRESZ-táblát nem szenvedélyből, hanem számításból visznek el. Akkor, amikor az átvételi ár a világpiaci nyomába eredt, azaz 2006-tól, egyre többet olvashattunk a sín-, szobor- és vezetéklopásokról. Aztán 2007-ben felkapta a kérdést az MDF, Gödöllő polgármestere és mások. Az ellopott vezeték miatt kisiklott vonat nem osztott meg szocialistát, konzervatívot és liberálist: mindenki egyetértett, hogy lépni kell.
Csakhogy a megoldás macerás. Hisz a felvásárlóknak is vannak jogos érdekeik; az uniós és a magyar jognak meg az arányosság szempontjainak is eleget kellett tennie; és persze a szigorítások az államnak is munkát adnak. Az államigazgatás különböző tervezeteket fontolgatott, a szakmai szervezetek véleményezték, módosítgatták a javaslatokat. Tavaly ősszel felszállt a fehér füst, és november 10-én a kormány benyújtotta a fémek begyűjtésével és értékesítésével összefüggő visszaélések visszaszorításáról szóló T/6770. számú törvényjavaslatot - hamarosan szavazhat is róla a parlament. A fémkereskedőkre komoly adminisztratív terheket rovó törvényi megoldást pikáns módon ugyanaz a Bajnai Gordon jegyzi, aki az élharcosa annak, hogy az üzleti életet mentesítsék a túlzott papírmunkától.
A szépséghiba pedig az, hogy közben a világgazdasági válság miatt tavaly ősszel a 2006 előtti szintre süllyedt a színesfémek ára - és ilyen körülmények közt a járványszerű színesfémtolvajlás mint külön szabályozást igénylő probléma minden valószínűség szerint magától is eltűnne. Úgy tűnik, egy négyéves, ciklikus jelenségről kormányunk és parlamentünk látványosan lemaradt: a fémfelvásárlókat akkor zárja engedélykalodába, amikor a kezelni kívánt baj magától is elmúlik.
"A diszkrecionális fiskális gazdaságpolitika inkább koncentráljon hosszú távú ügyekre, mint például az adóreform vagy a társadalombiztosítás reformja" - írja cikke összefoglalójában John Taylor. Van, amihez erő kell, van, amihez gyorsaság. A gazdaságpolitikus állam - a magyar különösen - tohonya elefánt. Ha nem veszett, és jól van idomítva, akár még hasznos is lehet - de a spanyol lovasiskola gyakorlatait hiába próbáljuk eltáncoltatni vele.
