Csak semmi politika!

Ne vágjunk a közepébe!

Egotrip

A csóró Alajos százezer forintot keres havonta, Béla száznegyvenkilencezret, Cecília százötvenegyezret, Dorottya kétszázezret, a plutokrata Elemér pedig egymillió-négyszázezret. Vajon az olvasó (vagy tizenéves gyermeke) ki tudja-e számolni, mennyi ötük átlagkeresete? Ki bizony: (100+149+151+200+1400)/5=400 ezer. Amikor az ötük által alkotott kicsiny társadalomban a kormány adó alá vonja a családi pótlékot, megvonja a gázártámogatást vagy megváltoztatja a jövedelemadó-kulcsokat, az újságírók rögtön azt kérdik, hogyan hat az az átlagkeresetre. Ez persze érdekes egy csomó szempontból, de a legfontosabból, a politikaiból nem az.

Az átlag ugyanis nincs középen. Példánkban négyen vannak a (négyszázezres) átlagkereset alatt, és csak egy, Elemér, fölötte (de ő nagyon). Ha egy intézkedés az átlag alattiakat sújtja, az érintheti a szavazók jóval több mint felét.

Középen Cecília van, a jóval átlag alatti 151 ezrével. Annyiban van középen, hogy ugyanannyian keresnek kevesebbet nála (ketten: Alajos és Béla), mint ahányan többet (Dorottya és Elemér). A statisztikusok úgy mondják, bár az átlagkereset 400 ezer, a mediánkereset, a sorba rakott keresetek közül a középső, 151 ezer.

Demokráciában a politikus embereket számol, hiszen egy ember - egy szavazat.

Az, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az átlag és a medián, attól függ, hogyan oszlanak el a számok: ha szimmetrikusan (például: 100, 150, 200, 250, 300), az átlag és a medián egybeesik. Ha az egyik irányban az eloszlásnak hoszszú a farka (így mondják, bocsánat) - úgy, ahogy a fenti példában: négyen hasonló összegeket keresnek, egy meg sokkal többet - az átlag abba az irányba tér el a mediántól, amerre a farok elnyúlik. Gondoljuk el, ha Elemér nem egymillió-négyszázezret keresne, hanem kétmilliót, a többiek keresete pedig nem változna, az átlag tovább nőne, a középső polgár fizetése, a medián pedig maradna ugyanannyi.

Miért fárasztom az olvasót mindezzel? Egyrészt hadd tanuljon egy kis statisztikát, kérkedhet vele a kerti partin. Másrészt: amikor sokakat érintő intézkedéseken morfondírozik, a néppárti politikust ösztönösen a medián érdekli, nem az átlag.

A megérzést alátámasztja az elmélet is. A politikai gazdaságtan mediánszavazó tételét először Duncan Black fogalmazta meg, 1948-ban. Ha két párt a szavazatok többségét akarja megszerezni, és a szavazók egy politikailag releváns dimenzió (bal-jobb, alacsony-magas adók kedvelői, szegény-gazdag stb.) szerint rendezhetők úgy sorba, hogy mindegyik a saját pozíciójához legközelebbi pártra adja szavazatát, akkor mind a két párt ugyanazzal a platformmal indul majd a választáson: a középső, azaz a mediánszavazó preferenciáinak megfelelő programmal. Mind a kettő majdnem ugyanazt ígéri: azt, amit a mediánszavazó hallani vágy. Majdnem, mert az egyik párt a mediánszavazó vágyaitól egy hangyányira emerre, a másik egy hangyányira amarra foglal el pozíciót - így mindkettő bebiztosítja magának a mediánszavazótól egyik oldalra levők támogatását. És így lesz övék a szavazatok legalább fele.

Tekintsünk most el a bővítési lehetőségek megvitatásától - mi jön ki a modellben, ha nem egy, hanem több dimenzióba rendeződnek az emberek szavazóként való viselkedésére ható értékítéletek; ha az emberek otthon is maradhatnak a választás napján; ha több mint két párt (Jobbik!) vesz részt a játékban és a többi - és maradjunk meg annál, hogy két tömegpárt versenyez a szavazók kegyeiért. Két párt tehát, amelyeket nem az átlag érdekel, hanem a mediánszavazó zsebébe bámulnak idegesen, és az ő pozíciójához igazítják, amit ígérnek és amit művelnek. Ezen belátással térjünk vissza szegény Alajos, jómódú Elemér és három köztes polgártársuk, közülük is főleg a medián Cecília alkotta társadalomhoz.

Ha jövedelem vagy vagyon alapján rakjuk sorba a népet, élhetünk azzal a további primitív feltételezéssel, hogy a baloldali párt a mediánszavazót és a szegényebbeket, a jobboldali a mediánszavazót és a nála gazdagabbakat igyekszik meghódítani.

Vajon ha azt játsszuk, hogy 2006 van, és az államkötvények vásárlói idegesen követelik a kormányon levő, baloldali párttól, hogy kerülje el a csődöt, és ha a költségvetési kiadásokat nem is csökkenti, legalább a bevételeket növelje, kire vet ki a baloldali kormány 2007. január elsejétől négyszázalékos, a személyi jövedelemadót növelő különadót? Világos, hogy nem mindenkire, csak az évi hatmilliónál többet keresőkre: a gazdag Elemérre! Ezt e példában akár úgy is teheti, hogy a négyszázezres átlagbért és az afölötti jövedelmeket sújtja magasabb szja-kulccsal. Esetleg még a kétszázezret kereső Dorottya is fizethet. A sajtó hörög majd: különadó sújtja még az átlagbért is! De a politikus tudja, amit tud: Alajos meg Béla az ő embere, a lényeg, hogy Cecíliát, a kulcsfontosságú mediánszavazót ne érintse az emelés, és meglesz a többsége. Elemér és Dorottya amúgy sem szavazott a baloldali pártra.

És mi a helyzet a kizárólag a szegény sorsú Alajost sújtó átrendezéssel - aki ezentúl természetben kapná a szociális segélyt? A modell szerint, ha fogcsikorgatva is, még mindig stabilan a baloldali párt lesz vonzóbb számára, csak arra kell vigyázni, hogy Cecíliát, akinek a preferenciái meghatározzák, mi is két párt irányvonala, ne érintse a dolog.

Ha ugyanennek a pártnak osztogatni támad kedve (azt osztaná, amit Elemértől elvett), megint csak hiába szólnak emberiességi vagy szociálpolitikai érvek amellett, hogy a legszegényebbeknek juttasson. Hisz ők amúgy is az uszályában voltak - inkább úgy szeretne támogatni, hogy az elérje medián-Cecíliát is, akin a következő választás megfordul.

A válságtól sújtott szegényeken segíthet a baloldali kormány úgy is, hogy megemeli a nekik szóló segélyek összegét (a munkanélküli- vagy a szociális segélyt), vagy csökkenti a csak az alacsony keresetűeket terhelő adókulcsot (már ha az Alajosok adóznak egyáltalán). De segíthet úgy is, hogy csökkenti a zsömle és a joghurt áfáját. Vajon melyik módszer lesz a vonzóbb? Aki azt válaszolja, hogy a baloldali párt nyilván a segélyt emeli, hiszen azt kapják azok, akiket a válság legjobban sújt, nem érti a mediánszavazó-logikát, és sose lesz belőle sikeres baloldali néppárti politikus. Cecília, akin a választás megfordul, nem húz segélyt, viszont eszik zsömlét. A jó megoldás tehát az áfacsökkentés, hisz annak Cili is hasznát látja.

Az ingatlanadó modellezését az olvasóra hagyom. Annyit segítek: csak Elemér háza ér több mint harmincmilliót.

Mindezek olvastán hányinger kerülgeti az ép erkölcsi érzékű olvasót? Amíg mélyeket lélegez, gyorsan megemlítem: az a feltevés, hogy a két párt a szavazatok többségét akarja megszerezni, annyit tesz: egyik pártot sem motiválja se jobbítási vágy, se ideológia, se semmi más, csak az, hogy megszerezze/megtartsa a többség szavazatát, és ezáltal a hatalmat.

De hát ez nyilvánvalóan így kell, hogy legyen.

Úgy értem, a modellben.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.