Csak semmi politika!

Feketén, fehéren

  • Váradi Balázs
  • 2009.04.09 00:00

Egotrip

A háború az egyik legközvetlenebb politikai metafora. Békeharc, küzdelem a szegénység ellen, war on drugs: a politikusok mindenhol és mindig hajlamosak arra, hogy megkérdőjelezetlen vezetőt, csoporttudatot, elszánást igénylő, dicső harcnak nyilvánítsák azt, amit éppen művelnek.

A háború az egyik legközvetlenebb politikai metafora. Békeharc, küzdelem a szegénység ellen, war on drugs: a politikusok mindenhol és mindig hajlamosak arra, hogy megkérdőjelezetlen vezetőt, csoporttudatot, elszánást igénylő, dicső harcnak nyilvánítsák azt, amit éppen művelnek.

Nálunk a legutóbbi ilyen kormányzati háború a feketegazdaság ellen indult 2007-ben. Emlékszünk még: új rend, fair play, vagyonosodási vizsgálatok.

A cél kétségkívül nemes. A gazdasági illegalitás biztosan nem acélozza a nemzet erkölcsét, és meggyőző gazdaságpolitikai érvek is szólnak amellett, hogy az egész ország jobban járna, ha többen viselnének kevesebb közterhet. Márpedig, ha a görög-román-bolgár szint (a GDP 20-30 százaléka) alatt maradó, olasz-litván (16-19 százalék) szintű magyar (18 százalék) feketegazdaságot sikerülne, ha nem is a svéd (3 százalék), de legalább a cseh-szlovák szintre (9-15 százalék) visszaszorítani, az egyértelműen ezt a célt szolgálná.

Másfelől viszont már az első csatakiáltáskor is voltak bölcs hangok, amelyek felhívták a figyelmet, hogy e hadjárat során nem egy-egy látványos akció, hanem a sokféle, koordinált, folyamatosan érvényesített intézkedésből összeálló, a várakozásokat valóban átrendezni képes, kritikus tömeget jelentő csomag vezethet - ha nem is végső győzelemhez, de - érzékelhető áttöréshez. Ha ez háború, hát nem trombitaszólóra induló, lovasrohammal letudható tizenkilencedik századi csatasorozat, hanem költséges, teljes egészében megnyerhetetlen, partizánvadász polgárháború.

Ez a harc költséges, mert olyan bürokraták hadának ad munkát, akik másra is használhatók lennének. A feketegazdaság elleni hivatali fellépés ráadásul gyakran abban ölt testet, hogy a vállalkozásokra újabb adminisztrációs terheket rónak, márpedig az ilyen kényszerek már most is erősen rontják a hazai üzleti környezetet, és versenyhátrányt jelentenek a működő tőke becsalogatásában és megtartásában. A harc további társadalmi költsége lehet az is, hogy aki eddig feketén dolgozott, az a fokozott ellenőrzés hatására nem a becsületes adófizetést, hanem a munkából való kivonulást választja - márpedig egy feketemunkásnál, aki nem fizet adót, már csak egy segélyezett, feketén se dolgozó eltartott kerül többe a kincstárnak.

Ez a harc megnyerhetetlen, mert nyilvánvaló, hogy egy Magyarország fejlettségű és kultúrájú országban a feketegazdaságot legfeljebb visszaszorítani lehet, teljesen eltörölni nem.

Partizánvadász jellegű, mert az ellenfél nem szerveződik feketegazdaságot pártoló kamarákba és pártokba, hanem egyéni, kiscsoportos taktikákkal kivárásra, a támadó reguláris csapatok felőrlésére rendezkedik be. Sok fronton dúl a küzdelem: adófizetés, munkaügy, építészet- és közlekedésrendészet... Amikor az egyiken látványos intézkedésekről tudósít a média, lehet, hogy a másikon épp lazul az ellenőrzési gyakorlat, és csapataink visszavonulnak.

És végül ez a harc polgárháború is, mert köztünk van mindkét hadviselő fél. Minden pártban, minden családban, sőt, mint ezt a háború jeles tábornoka, az új rend hátborzongatóan hangzó titulusú kormánybiztosa, Kondorosi Ferenc maga is megtapasztalta, a legtöbb egyes emberben is egyszerre ott a feketézésen, az adóelkerülésen felháborodó, arra drákói büntetést kérő tudatos állampolgár és a kiskapukat kereső, erkölcstelen és élelmes csaló, aki tilosban parkol, nem lyukaszt jegyet a buszon és zsebbe vagy a sógora evás cégén át kéri a neki járó pénzt.

Az attitűdök kettősségét a közvélemény-kutatások is alátámasztják. A Tárki Állam és polgárai c. 2007-es kutatása szerint a megkérdezettek in abstracto erősen elítélik a feketemunkát. De mi történik akkor, amikor a közvélemény-kutató a megkérdezettet megismerteti Kovács Béla esetével? Kovács Béla 45 éves falusi autószerelő. Két kamaszkorú gyerek apja. Munkahelye másfél éve megszűnt, azóta nincs munkája, így családjával munkanélküli-segélyből, önkormányzati támogatásokból és kisebb alkalmi munkákból él. Nemrég a faluba költözött egy vállalkozó, aki munkát ajánlott neki: legalább fél évre felvenné, de feketén, azaz nem jelentené be. Ha így, konkrét részletekkel életszerűvé téve teszik fel a kérdést, a megkérdezettek 47 százaléka Béla barátunk helyében elfogadná a feketemunkát.

Hogyan áll tehát most a feketegazdaság elleni csaknem sziszifuszi harc? A politikai színpad más részein zajló akciódús fordulatok elvonják a figyelmet, úgyhogy ezúton jelentem: cudarul. A fair play hirdetések, a Csillagszóró- meg Kikelet-hadművelet és a vagyonosodási vizsgálatok dicső ideje lejárt, a legfőbb hadúr már távozása előtt is más fronton vitézkedett, a reguláris csapatok demoralizáltak, a feketegazdaság partizánjai pedig látványos és sikeres ellentámadásba mentek át.

Az okok világosak: az elhúzódó polgárháború iránt nehéz fenntartani a közérdeklődést; válságban még fontosabb a csalóknak, hogy hagyják őket csalni; ráadásul a távozó miniszterelnök új, pr-szempontból ígéretesebb ellenséget talált a feketegazdaság helyett: magát a gazdasági válságot (amely időközben le is győzte). Az ellentábor viszont minden APEH-ellenőrzéssel bővül és erősödik, a választások közeledtével pedig a mezei képviselőknek egyre kockázatosabbnak tűnik a kampányukat finanszírozni képes helyi potentátokat munkaügyi ellenőrzésekkel abajgatni. Ma már Szanyi Tibor arcpirító szavai jelölik ki az irányt: "válság esetén a gazdaság fehérítése másodlagossá válik".

Így aztán a 2010-es adótörvények közé példátlanul megengedő amnesztiaelemek kerültek, a munkaügyi főfelügyelőség tavalyi évről szóló jelentésének az a címe, hogy "A foglalkoztatás biztonságáért", és néhány héttel elfogadása után a parlament gyomorforgató ötpárti összeborulással vont vissza két intézkedést. Az egyik, amelyről a Narancs is írt (lásd: A rövid élet titka, 2009. március 5.), a kocsmatulajdonosnak előírta volna a napi standolást; a másik pedig, kötelezővé téve a banki átutalást ezen összeghatáron felül, azt tiltotta volna meg a vállalatoknak, hogy 250 ezer forint felett borítékba rejtett, szamárfüles húszezresekben fizessenek egymásnak. És mert az egyetértés ötpárti volt, nem akadt médiafelülethez férő pártszóvivő egy se, aki rámutatott volna, milyen szégyenletes is volt ez a meghátrálás.

A politikai agenda megváltozásával most összeomló közvetlen erőfeszítések helyére persze jó esetben a feketegazdaság ellen szintén nagy hatású, de közvetett intézkedések kerülhetnek. Nem elsősorban a bátortalan számlalottóra gondolok (ami szerintem jó ötlet: ne csak büntessünk, jutalmazzunk is), hanem az amúgy is jó irányba mutató kormányzati adóátrendezési tervekre. A munkáltatók és munkavállalók által fizetendő járulékok érezhető csökkentése legalább annyira képes a foglalkoztatás kifehérítésére ösztönözni a vállalkozót, mint az ellenőrzés szigorítása.

Gyúljanak az örömtüzek: ha az áfaemelésből befolyó pénzt járulékcsökkentésre fordítjuk, lehet, hogy többé nem a feketén foglalkoztatottak országa leszünk.

Hanem az áfacsalóké.

Neked ajánljuk