A jobboldali médiát bejárta a hír, hogy az IMF-hitelt garantáló nemzeti vagyon része Szent István koronája is. Ha bukunk, azt is viszik a hitelezők! A hangsúlyok különbözőek voltak: a Heti Válasz a címben felvetett kérdésre a cikk szövegében rácáfol, míg Végvári József dr. Posta Imre blogjában publikált, Dominique Strauss-Kahnhoz címzett, "Hé zsidó!" felütéssel kezdődő nyílt levele tömören, pontosan fogalmaz: "Sátán, el a kezekkel a Szent Koronától!!"
A logika hibátlannak tűnik: a magyar állam eladósodott, ha csődöt jelent, nyilván jön a végrehajtó, viszi, amit talál: zongorát, tévét, Szent Koronát.
Szóval, javaslom, tájékozódjunk, hogy is lesz ez a Járai Zsigmond szerint "lényegében már hónapok óta tartó" államcsőd? A piac most (február 25-én) úgy hat dollárért biztosítja be a magyar államnak száz dollárt kölcsönzőt, hogy átvállalja a kárát, ha öt éven belül csődbe megy az adós. Hat százalék nem tűnik olyan vészes kockázatnak, de igaz, ami igaz: ez a szám még tavaly augusztusban is másfél százalék alatt volt. Mégiscsak jobb félni, mint megijedni.
Kezdjük a csődnél. Mindannyian tudni véljük, mi is az a vállalati csőd. Ha egy cég nem képes visszafizetni tartozásait, a hitelezők kérhetik a bíróságtól, hogy előre meghatározott szabályok szerint, rendezett feltételek között, minél nagyobb értéken juthassanak hozzá kintlevőségeik legalább egy részéhez. Zongora, árverés, opcionálisan golyó a halántékba.
Ez így országokra nyilván nem vonatkozhat, hisz az országok felett nincs bíróság, amely zárolhatná a számlákat, kiküldhetné a fogdmeget, kijelölhetné a csődgondnokot.
De a cégcsődnek van egy másik változata is. Magyarországon a rossz szabályozás miatt ez ritka, mint a fehér holló, de az amerikai sajtóban lépten-nyomon olvashatjuk, hogy egy cég a chapter 11 védelmét kéri. A szám az USA csődtörvényének tizenegyedik fejezetére utal. Ez az ún. csődvédelem. A megoldást azért találták ki, mert előfordulhat, hogy egy nehézségekkel küszködő cég lényegesen kevesebbet érne, ha egymással versengve széthordanák darabjait a hitelezők, mint ha lélegzetvételhez juttatnák, és hagynák, hogy talpra álljon. Mindenki jobban járna (különösen azok, akiknek tartozik), ha ellenőrzés alatt engednék, hogy egyes hitelezőitől ideiglenesen védelmet élvezve próbálja összeszedni magát. Ilyet kért maga ellen például 2005-ben a Delta légitársaság. Másfél év és egy fájdalmas átszervezés után, a hitelezőknek újonnan kibocsátott részvények segítségével a Delta ki tudott jönni a csődvédelem alól, és ma is vidáman röpteti az utasokat.
Amerikában - és, ha egy e tárgyban forgó javaslatot elfogad az országház, hamarosan Magyarországon is - ilyen csődöt nemcsak vállalatok, hanem magánemberek is kérhetnek maguk ellen.
Ehhez az utóbbi típushoz áll közelebb az államcsőd is: az állam nem képes kifizetni adósságait. Amiket nem törleszt, azok jellemzően a devizában, külföldi befektetők felé fennálló tartozások: a belföldi hitelezőktől a maga az állam által nyomtatott pénzzel, a rájuk is vonatkozó törvények átalakításával vagy rájuk kivetett pótlólagos adókkal nem olyan nehéz visszavenni, ami amúgy jár nekik. Mivel a külföldi hitelezők legfeljebb a saját országuk bíróságához fordulhatnak, ha egy ország nem fizet, egy ideig senkitől nem kap többet kölcsön. Azután, ha az adós állam némi alkudozás után megígéri, hogy valamennyit valamikorra visszafizet (ezt hívják eufemisztikusan az adósságok átütemezésének), a hitelezők tudomásul veszik, hogy pénzük egy része odaveszett. Ennek előérzetét persze különösen magas kamatokban már előre beszedik a csőd felé sodródónak tartott államoktól - azoktól is, amelyek végül elkerülik a csődöt. Remélhetőleg csak ez utóbbi történik velünk most.
A fájdalmas átütemezésben általában az IMF az egyik fő segítő: a Nemzetközi Valutaalap akkor is ad kölcsön, ha épeszű befektető már nem, de olyan kemény feltételeket is szab az ország gazdaságpolitikájával kapcsolatban, amilyeneket az államkötvényeket jegyző magánbefektető sose tudna. Nálunk most az IMF még a baj előtt vonult fel - de a szirénázó mentő megjelenése akkor sem kelt bizalmat a szomszédokban, ha még időben, a szívhalál előtt kiér.
Mitől megy csődbe egy ország? Az államcsőd klasszikus kiváltói elvesztett - néha megnyert - háborúk, forradalmak, puccsok: az előző rezsim adósságait az új nem mindig vállalja fel. Talán emlékszünk, 1989-ben nálunk is volt tábora annak, hogy jelentsünk ilyesfajta csődöt.
A másik jellemző eset a külső sokk: egy exportcikk ára összeomlik, vagy - mint most - egy régió vagy akár az egész világ hitelpiacai rükvercbe kapcsolnak. Ilyenkor azokkal az országokkal kapcsolatban, amelyekről a hitelezők úgy vélik, hosszú távon tarthatatlan pályára került az eladósodásuk, kitörhet a magát erősítő pánik. Csak óriási felárral vagy egyáltalán nem adnak neki kölcsön, míg a korábbi hitelek sorra lejárnak, és a rendőrök és tanítók bérét is fizetni kell. Ezen a pályán nyújtott nekünk lélegzetvételnyi szünetet az EU és az IMF.
Minél tarthatatlanabb az eladósodási pálya, annál kisebb sokk is elég lehet, hogy megtörténjen a baj. Ráadásul az államcsőd nem fokozat kérdése: mint teherbe esni, csődbe menni se lehet egy kicsit. Ha végül az illető ország - mint Oroszország 1998-as csődje után - összekapja magát, és gyakorlatilag száz százalékban kárpótolja is hitelezőit, a tényt, hogy nem tett eleget szerződéses fizetési kötelezettségének, már nem lehet meg nem történtté tenni. Egy infarktus után akkor is más a beteg állapota, ha tünetmentes. Infarktusa volt, és punktum. Akármivel riogat is Járai, ez, hál' istennek, nálunk (még?) nem következett be.
Ha egy ország visszaél azzal, hogy felette nincs bíróság, ezért megteheti, hogy nem tartja be adott szavát, és nem fizeti vissza, amit kölcsönvett - akkor azzal az országgal hosszú ideig mindenki csak hoci-nesze alapon fog üzletet kötni. Szélsőséges esetben még az is előfordulhat, hogy a hitelezők saját országuk bíróságainál el tudják érni, hogy a csődöt jelentett ország náluk, külföldön található pénzét-tulajdonát elkobozzák: ami az egyik ország területén a törvényadó szuverén állam, az a másikén csak egy bíróság elé rángatható rossz külföldi adós.
A Noga nevű svájci cég például 2005-ben elérte, hogy az orosz állam vele szemben fennálló tartozását saját országának bírósága megpróbálja végrehajtani. Ez úgy történt, hogy a moszkvai Puskin Múzeum által egy időszaki kiállításra kölcsönbe küldött Monet- és Renoir-festményeket a svájci rendőrség lefoglalta a genfi reptéren. (A svájci kormány a moszkvai felháborodástól megszeppenve, alkotmányuknak egy, a nemzeti érdekre hivatkozó gumiparagrafusára hivatkozva aztán fél nap múltán gyorsan visszaadta az impresszionistákat az oroszoknak.)
Summa summarum: hála az uniónak és a valutaalapnak, nálunk még nincs államcsőd, még mindig viszonylag csekély, de minden eddiginél nagyobb a veszélye. Lehet, hogy az IMF és Európa továbbra is megment minket tőle, de erre nincs semmi garancia. Érdemes akár jelentős áldozatokat is hozni, hogy elkerüljük, mert ha bekövetkezik, akkor az ország évtizedekre elveszti a hitelességét, és akkor az IMF tétethet velünk még súlyosabb vagy épp rosszabbul megválogatott gazdaságpolitikai lépéseket, mint amit még mindig többé-kevésbé magunktól tehetnénk most.
A Szent Koronát akkor se viszi el senki - hacsak mi nem küldjük rosszkor Bázelba kiállítani.
