A pécsi vízmű körüli furcsa események aligha érthetők meg, ha nem gondoljuk végig az állammal mint privatizátorral kapcsolatos korábbi dilemmákat.
Bár fakul az emléke, a 90-es években az egyik fő gazdaságpolitikai ügyünk a magánosítás volt. A szocializmusból épp kigázoló országban a termelő és szolgáltató vállalatok az állam tulajdonát képezték. Ez baj - gondoltuk úgyszólván mindannyian. Akkor még szinte teljes egyetértés volt arról, hogy a profitorientált, a hatékonyságot kikényszerítő magántulajdonos jobb gazdája lesz e cégeknek. Épp azért bukott meg a szocializmus, mert ez a mechanizmus hiányzott a gazdaság működéséből - véltük. E vállalatokat tehát el kell adni.
Hogy mennyiért? Minél többért!
Az ár kulcsfontosságúnak ítéltetett. Azon összeg között, amennyit a kívülálló kritikusok szerint az eladásra kínált vállalatok értek, és amennyit a vevőjelöltek kínáltak, gyakran óriási szakadék tátongott. Ezt ki-ki a maga magyarázataival töltötte ki: az alacsonynak gondolt ár mögött ügyetlenséget, sietséget, korrupciót sejdített, vagy elfogadta a hivatalos magyarázatot arról, hogy a vevőnek terhes, a közösségnek viszont üdvös kötöttségekre (a tevékenység folytatására, az alkalmazottak továbbfoglalkoztatására) tett ígéret mérsékelte az árajánlatot.
E magyarázatok egyike - a legfontosabb - ma is számot tarthat a figyelmünkre. A privatizáció azért nem egyszerű adásvétel, mert az eladó a politikusoknak engedelmeskedő állam. Amely állam egyszersmind azoknak a piacoknak a fenntartója, szabályainak megalkotója és őre is, amelyeken a vállalatok működnek. Amikor a portékáját kínálgatja, az állam jól öltözött, bizalomgerjesztő, nyugati tanácsadó cégek által kimanikűrözött és betanított dr. Jekyll; de lehet, hogy csak addig marad mosolygós és kölniillatú, amíg megköti az üzletet és elteszi a pénzt. Utána bármikor átváltozhat a magántulajdonosra vonatkozó szabályokat közösségi vagy önös politikai érdekből átíró, zsaroló, ragadozó, féktelen, balkánias Mr. Hyde-dá.
Ha a vásárolni kívánó tőkés szempontjából nézzük, ez a veszély annál nagyobb, minél ziláltabb, kiszámíthatatlanabb és könnyebben újraírható az ország gazdaságra vonatkozó szabályozása. Minél kevésbé lehet akár az állammal szemben is a független, erős és gyors igazságszolgáltatás védelmére számítani. Minél inkább rövid távú célok mozgatják a politikusokat, és minél kevésbé fogadják el az újonnan választottak a korábbiak ígéreteit magukra is kötelezőnek. Az ágazatok közül pedig azokban nagy a veszély, amelyekben a tulajdonos nagy veszteség nélkül nem tudja lehúzni a rolót, és amelyekben a hasznot erősen befolyásolják a könnyen változtatható állami kötelmek. Ilyen ágazatok a közművek is.
Mielőtt meghasad a szívünk a privatizációban vásárlóként részt vevő nagytőkésekért, folytassuk a gondolatmenetet. A potenciális befektetők természetesen pontosan látták a veszélyt, hogy most még kipúderezett partnerük képes lehet gusztustalan, agresszív, szőrös, félállati lénnyé változni. Ha józan ésszel nem következtették volna ki, és elfelejtették volna hasonló afrikai és dél-amerikai tapasztalataikat is, jól fizetett helyi segítőik biztosan felhívták erre a figyelmüket.
Mit kezdtek evvel a helyzettel?
Három dolgot. Először is (a mi kárunkra) bekalkulálták e veszélyt az árba. Alacsony árat ígértek: úgy számoltak, hogy mindenképp megérje. Gondoskodtak arról, hogy ha magyar, lengyel, cseh, román, ukrán befektetéseik közül némelyik be is bukik az elmiszterhájdosuló állam miatt, összességében jól jöjjenek ki az üzletből. Továbbá. Mindent megtettek azért, hogy olyan konstrukcióban folyjék a privatizáció, hogy az csökkentse a Mr. Hyde-dá válás csábítását. Szerződéses garanciákat kötöttek ki, melyek megsértése esetén magyar bíróság helyett külső döntőbírókhoz lehet fordulni. A cég egy részét az állam tulajdonában hagyták, hogy tulajdonosként ő is veszítsen, ha zsarolóként lehetetlenné tenné a profittermelést. Amikor győztek, először azokat az átalakításokat hajtották végre, amelyek hasznukat úgy növelték, hogy nem kellett további tőkét elkötelezniük.
Harmadrészt - és ezt nem is csinálták, inkább történt velük - kiválogatódtak. Azok a cégek, illetve azok a menedzserek, akik világos, kiszámítható piaci viszonyok közötti működéshez szoktak, kevésbé találták vonzónak az ilyen országok privatizációs ajánlatait, mint azok, akik otthon is az állammal való kötélhúzás, alkudozás, esetleg a korrupció kultúrájához szoktak, vagy az ilyesmiben profi helyi menedzserük hozta a döntéseket.
Azon vállalatoknál, amelyek működésére nem csak az országos, hanem a helyi előírások is hatnak, s amelyeket a "helyi állam", az önkormányzat kínált eladásra vagy koncesszióba, ugyanez a sztori játszódott le.
Hova vezethet mindez?
A folyamat mehet jó irányba: az állam megmarad dr. Jekyllnek. Ellenáll a kísértésnek, betartja, amit ígért, a szabályokat nem változtatja önkényesen egy-egy választási költségvetés kedvéért - a befektető pedig rájön, hogy nem a hatalomhoz dörgölőzésből, hanem hatékony piaci működéséből jöhet a haszna. Abból viszont jócskán. Az alacsony privatizációs árból fakadó hasznát ugyan már nem adja vissza, de más, új privatizációs tranzakcióknál már kisebb lesz az országkockázatnak is nevezett rabatt, ami újabb hasznos privatizációkat tehet kifizetődővé a közösségnek. A befektető megvásárolja a maradék üzletrészt az államtól, hosszú távú invesztíciókat eszközöl, hiszen nem fél a jövőbeli profit érdekében még jobban kiszolgáltatni magát a megbízható, az átváltozástól leszokott doktornak. Happy end.
A másik lehetséges kifutás maga a horror. Az alacsony privatizációs ár felett napirendre térni nem tudó (helyi) állam egyre gyakrabban válik a szabályokat átíró, zsaroló Mr. Hyde-dá, a csapdában vergődő befektető pedig gyakorlatilag leírja az üzletet. Mivel kiszállni sem tud, a helyi viszonyokhoz idomult emberei kezébe dobja a gyeplőt, azzal, hogy azok minden további elköteleződést mellőzve próbálják meg a maximumot kihozni a helyzetből. Kenyerezzék le Mr. Hyde-ot, vagy verekedjenek meg vele a saját pályáján; esetleg más (helyi) államok alá sasszézzanak át - azaz igyekezzenek a lehető legtöbb profitot kifacsarni a csapdában vergődő üzletből. Egy ilyen befektetővel szemben aztán végképp nagyon nehéz nem Mr. Hyde-dá válni.
A többi befektető pedig, aki addig a magyarországi megjelenését fontolgatja, olvassa a hírlevelet, és húzza a fekete strigulát.
Ismerős?
