Fogas kérdés. Különösen, hogy azoknak, akik abban a helyzetben vannak, hogy ezt kiszámolják, nem hisz már senki. Én biztos nem. De a Nadap melletti zsombékos sorsa - Tátrai Miklós pechére - a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt.-re terelte a közfigyelmet. Az MNV-vel szerintem is baj van, de a fő baj nem az, amit művel (a kétes ingatlan-cserebere), hanem az, amit nem tesz.
A magyar államnak rengeteg ingatlanja van, az MNV ezeket kezeli. Ezek csak kis részben termőföldek, melyekről - ha a gondolatmenet következő láncszeme nem a politikai halált hozó privatizáció lenne - a kormány, az ellenzék, mindenki belátná, hogy jobb helyen lennének magánkézben, mint állami tulajdonban, mert az állam valószínűleg rosszabb földesúr, mint lenne bárki, aki megvenné őket. Az MNV által kezelt ingatlanvagyon óriási része azonban nem ugar, nem legelő, hanem épített ingatlan, és használatban van. Ki használja őket? A magyar állam intézményei. Minisztériumok, hivatalok, egyetemek.
Minek erre külön (zártkörű) részvénytársaság? Nem lenne-e jobb, ha minden állami intézmény maga tulajdonolná azt az épületet, amelyben működik? Ez nagyobb rugalmasságot adna az intézményeknek. Tanulságos (bár lehet, hogy apokrif) történet, hogy a kilencvenes években egy nagybefektető kiszemelte a pesti Corvinus Egyetem főépületét székháznak, és annyit kínált az egyetemnek érte, amiből kétszer akkora campust építhetett volna a budai hegyekben. Az üzlet azért is esett kútba, mert az egyetem nem rendelkezett a saját ingatlanával, és nem volt más felelős állami szereplő sem, akiben az egyetem is megbízott, és akivel meg is lehetett volna alkudni.
De az óvatosabbak - és nem csak Magyarországon - félnének attól, hogy a valaha az adófizetők milliárdjaiba került ingatlanvagyont a bennük lakó intézmények kiadhassák, eladhassák, elcserélhessék: túl nagy lenne a csábítás a rosszra. Ezeket a hivatalokat vagy akár az egyetemeket nem arra hozták létre, hogy évtizedekre szóló tulajdonosi döntéseket hozzanak valamely nagy értékű vagyontárgyról, hogy levezényeljenek egy tatarozást, vagy ingatlannal kereskedjenek - természetesen az ország egészének érdekeit tartva szem előtt. A félelmek jogosak. Egy melléképületének eladásából egy hivatal évekig megduplázhatná a bérkeretét - és tíz év múlva arra ébrednénk, hogy a használói lelakták vagy felélték az állami ingatlanvagyon felét.
Itt lép színre az MNV. Az ő fő dolga az, hogy képviselje a közösség egészének az állami ingatlanvagyonnal kapcsolatos hosszú távú érdekeit. Ennek a közösségnek az egyik különös érdeke - amit az egyes hivatalok maguktól nem fognak figyelembe venni - a rendelkezésre álló négyzetméterek hatékony kihasználása.
A bürokrácia, mint a gáz, kitölti a rendelkezésére álló teret. Az ideális gáztól viszont némiképp eltérően, feljegyzésekkel és manipulatív teljesítmény-visszatartással kitapossa a politikusokból, hogy további négyzetmétereket szerezzenek neki. Ha új hivatal jön létre, annak jár a székház, ha egy réginek megritkulnának a feladatai (nem mintha a hivatalnokok egykönnyen hagynák, hogy megritkuljon), senkinek sem jut eszébe, hogy le kellene költözni az első emeletre, és szólni a kormánynak: itt a másik három szint, nekünk már nem kell, költöztessetek be valaki mást! Profitorientált, a négyzetméterek árát folyamatosan figyelembe vevő tulajdonos híján a szervezet bármekkora alapterületet szívesen elfoglal. Ha valaki kételkedne ebben, figyelmébe ajánlom azt az index.hu-n nemrég megjelent összehasonlítást, mely szerint a fülig eladósodott királyi televízió (amely fizet a székházáért, de majdnem mindegy neki, mennyit: a kormány valószínűleg nem engedi csődbe) ötször annyi irodai négyzetméteren működik, mint jóval nézettebb kereskedelmi riválisa.
De mit tehet az MNV?
Egyszerű: az ingatlan valódi értékét tükröző bérleti díjat szedhet az állam nevében az állami intézményektől. Mielőtt ez valamiféle durva új sarcnak tűnne: a bérleti díj összegével meg lehet növelni az intézmények éves költségvetését. Aztán az intézmények - fontolóra véve a bérleti díjak piacihoz igazodó alakulását meg az állagmegóvás költségeit - eldönthetnék, kiürítik-e a fölöslegessé vált tereket. A saját hasznukra, és mindannyiunk hasznára.
Annak, aki azt hiszi, hogy ez a való élettől elszakadt, íróasztal melletti bölcselkedés csupán, ajánlom: jelentkezzen be a budapesti svéd nagykövetségre. Egy jellegtelen, a Széna tértől néhány sarokra álló irodaház egyik emeletére fogják invitálni. És ha már ott jár, kérdezze meg a diplomatáktól: az éppen az EU-t elnöklő Svéd Királyság budapesti nagykövetségének nem egy szép, többszintes, gondozott kertes villa dukálna-e? Azt fogják válaszolni: lehet. Volt is nekik ilyen. Csakhogy a svéd Nemzeti Vagyonkezelő (az SFV) felmérte a budapesti, belső-zuglói ingatlanárakat, és akkora bérleti díjat kért a svéd külügyminisztériumtól, hogy az úgy döntött, megelégszik egy olcsóbb irodával.
Nos, ennek nálunk még a kezdeteit sem látni, mert ennek kidolgozására és bevezetésére kaszinószerző buzgalmában az MNV vezetésének még nem jutott ideje.
Az olvasót netán furdalja a kíváncsiság: vajon mi lett a hiperreprezentatív régi követségi épülettel az Ajtósi Dürer soron? Tényleg ki vagy el lehetett adni azon a magas áron, amit a svéd diplomatáknak az épület már nem ért meg?
Megnyugodhatunk: az SFV jól számolt. A házat tavaly tavasszal ötszázmillió forintért adták el. A vevő nem egy még gazdagabb ország külügyminisztériuma, de nem is egy magyar milliárdos volt, hanem néhány magyar szakszervezet. A Népszabadság 2008. április 28-i híre szerint "az 1854 négyzetméteres, háromemeletes épületben a Liga egyik tagszervezete, a tömörüléshez hasonlóan ugyancsak Gaskó István által vezetett Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete is új otthonra talál".
A svéd adófizetőknek biztosan megérte. Vajon a magyar vasutasoknak is?
