Amikor a bankokat, biztosítókat, befektetési alapokat felügyelő Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) elnöke lemondott, a Portfolio.hu az Indexre hivatkozva magyarázatként ezt írta: "Az utóbbi hetekben, hónapokban szélesebb körökben is elfogadottá vált a piaci elemzők, befektetők és más pénzügyi szereplők körében nyílt titokként terjedő vélemény, hogy a pénzügyi felügyelet túlságosan elnézően bánik a bankokkal". Ha valakinek feladata lett volna a most bedőlő devizahitelezés megakadályozása, ha más módon nem, legalább úgy, hogy javasolja a kormánynak, a parlamentnek, hogy mit tegyen, az valóban leginkább a PSZÁF volt, és az bizony nem tett ilyet.
Ha valóban így van, vajon meglepő, egyszeri bűnös eltévelyedésről volt szó?
George Stigler a közgazdaságtani Nobel-díjig ívelő karriert épített többek közt annak megmutatására, hogy az ilyesmit a politika és a gazdaság érintkezési felületén érvényesülő erős mechanizmusok majdnem elkerülhetetlenné teszik: a szabályozó szabályozottak általi behálózása/foglyul ejtése (regulatory capture) az egyike a legszebben dokumentált és legjobban magyarázható politikai gazdaságtani jelenségeknek.
A stilizált történet, amely nem egy konkrét szabályozó hatóságról szól, a következő. Valamely drámai esemény hatására (órákra sötétbe borul egy város, kitör a bankpánik vagy kéz és láb nélküli gyerekek tucatjai születnek meg) a nép felháborodik, a politikusok pedig rögtön úgy döntenek, hogy az illető ágazat (példáinkban: energetika, a bankok, a gyógyszeripar) szereplőinek, jellemzően a vállalatoknak a körmére kell nézni.
Hogyan is történjen ez? Mivel az ágazatnak speciálisak, csak az illető ágazatra jellemzőek a veszélyei, logikus, hogy egy, csak az illető ágazatot szabályozó felügyelő hatóságot hozzanak létre. Az erőművek okozta áramkimaradást másnak kell megakadályoznia, mint akinek a bankpánikot, és megint másfajta feladat arról gondoskodni, hogy a gyógyszereknek mérhető jótékony hatásai legyenek, fatális mellékhatásai viszont ne. E szakosodott feladatokat valószínűleg nem lehet generalista minisztériumi hivatalnokokra bízni. Létre kell hozni a Szabályozó Hivatalt (Felügyeletet, Ügynökséget, Hatóságot), röviden: a Hivatalt.
Kiket lehet az ilyen Hivatalba delegálni? A villamos erőműveket mégse szabályozhatják cipészek! Nyilván leginkább szakmabélieket. A Hivatal tehát hamarosan tele lesz a szabályozott vállalatok vezetőinek volt évfolyamtársaival, kollégáival. Energetikai mérnökök ülnek majd az egyikben, pénzügyérek a másikban, gyógyszerészek a harmadikban.
A szabályozó Hivatal alkalmazottainak fizetése nem térhet túlzottan el az államigazgatás megfelelő szintjén szokásostól, mit szólna különben a főhatóság, a minisztérium, a szakszervezet? Mindenki akkora fizetést kérne magának. A Hivatal által szabályozott vállalatok menedzserei viszont akár tízszer, hússzor annyit keresnek, mint az őket szabályozó szakemberek.
Keletkezik tehát egy aszimmetria: aki az egész szektor szabályozásáért felel (vagy legalábbis javaslatot fogalmaz meg rá), az tizedannyit keres, mint akiknek parancsol. Ez elenyésző ahhoz képest, hogy egyes döntései a vállalat profitját sok ezerszer annyival is növelhetik vagy csökkenthetik, mint a fizetésük.
Ráadásul a szabályozó Hivatal dolgozói, sőt vezetői sem életfogytig dolgoznak ott. Még ha határozatlan időre szól is a kinevezésük, megtiltani akkor sem lehet nekik, hogy elmenjenek. Specializált tudásukkal a Hivatalon kívüli közszolgálatban nem sok előmeneteli lehetőség nyílik nekik. Ha egyszer majd el akarnak másutt helyezkedni, valószínűleg a saját szakmájukban, azoknál a cégeknél fognak munkát keresni, amelyeket most szabályozni hivatottak - hisz hát hol másutt?
A Hivatal tehát a szakmából jött, és oda visszamenni vágyó emberekből áll. Együtt teniszeznek, együtt sütik a kertben a húst azokkal, akiket szabályoznak. Ha ez nem lenne elég, e szabályozók egy részének épp az a napi munkája, hogy tárgyaljanak, kommunikáljanak a szabályozottak képviselőivel, enélkül nem is tudnák elvégezni a dolgukat.
Nézzük most a Hivatalt a szabályozott vállalatok szemével. Míg a piaci versenyben teljes a bizonytalanság, és véres verejtékkel, leginkább a versenytársak kárára kell megvívni a profitért, a Hivatal egy-egy döntése az összes szabályozott vállalatnak jól jöhet - és mert ingyenebéd nincs, csak a többi ágazat vállalatai, a fogyasztók vagy az adófizetők kárára jöhet jól.
Hogy is ne tennének meg mindent a szabályozottak, hogy minden (legyünk jóhiszeműek:) legális eszközzel meggyőzzék a szabályozót, a Hivatalt a maguk igazáról? Hogy is ne születnének tanácsadó cégek és kamarák által összeállított, meggyőzőnek tűnő elemzések, amiket szinte copy-paste-tel lehet áttenni a Hivatal jelentéseibe, és amik, láss csodát, a szabályozott vállalatoknak kedvező következtetésekre jutnak? Hogy is ne szerveznének a szabályozottak a Hivatal munkatársainak tanulmányutakat, hogy is ne hívnának meg neves előadókat, érdekes módon olyanokat, akik mind azt sugallják, az lenne nálunk is a jó, ami az ágazat cégeinek jó? Hogy is ne venné a Hivatal figyelembe döntéseinek a szabályozottakra gyakorolt, katasztrofálisan költségnövelő hatásait?
Minél kisebb, minél koncentráltabb, minél jövedelmezőbb ágazatot ellenőriz a Hivatal, minél több fontos döntést hozhat meg saját hatáskörében, minél nagyobb ezeknek a döntéseknek a hatása az ágazat vállalatainak profitjára, minél specializáltabbak a szabályozási kérdések, annál inkább működnek ezek a mechanizmusok.
Persze ezt az összefüggést is előbb érezték a politikusok maguk, mint a modellező társadalomtudósok. Woodrow Wilson már 1913-ban így sóhajtott fel: "Ha a kormányzat feladatává tesszük, hogy megmondja a nagyvállalatok vezetőinek, hogy hogyan irányítsák cégeiket, akkor nem napnál világosabb, hogy ezek az üzletemberek még közelebb kell, hogy férkőzzenek a kormányzathoz, mint amilyen közel ma vannak? Nem nyilvánvaló, hogy foglyul kell ejteniük a kormányzatot, hogy az nehogy túlzottan korlátozza őket? Mi az, hogy foglyul kell ejteniük? Már foglyul is ejtették!" Ha mindezt végiggondoljuk, nem lepődünk meg, ha az ágazat szabályozására létrejött Hivatalból szép fokozatosan az ágazatot megértő közvetítő vagy akár az ágazat szószólója lesz.
Ha? Amikor.
"A pénzügyi felügyelet túlságosan elnézően bánt a bankokkal." Nahát, nahát.
