Várhegyi Éva

Négy héttel ezelőtt, amikor az OTP tőzsdei megtámadtatása után írtam piacvezető bankunkról, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újból terítékre kerül (lásd: A mi bankunk, Magyar Narancs, 2008. október 16.). Akkor annak a reményemnek adtam hangot, hogy hamar lecseng a pénzintézet elleni spekuláció, és a bankok közötti bizalmi válság is enyhül. Reményem, sajnos, nem vált valóra.

Tegyük félre ellenérzéseinket, ha vannak, Csányi Sándorral, a nagy hatalmú - és a pár hete nyilvánosságra került különös telefonbeszélgetésével sokak kedélyét borzoló - emberrel szemben, és tekintsünk az őáltala irányított OTP-re úgy, miként azt az életünkben betöltött szerepe alapján megérdemli. Vagyis úgy, mint a mi bankunkra, ahol összekuporgatott pénzünket még ma is a legszívesebben tartjuk, ahol számlánkat a leggyakrabban vezetjük, ahonnan közüzemi tartozásainkat rendezzük. Tekintsünk rá egész egyszerűen úgy, mint arra a pénzintézetre, amelynek a kártyájával (4 millió darab) a legtöbbször fizetünk, vagy fejjük meg vele a pénzkiadó automatákat. A pénzintézetre, amelytől a leggyakrabban veszünk föl hitelt, és amellyel mindezek miatt máig a legbensőségesebb a kapcsolatunk a rendelkezésünkre álló bankok közül. Várhegyi Éva

Meghalt Antal László professzor, az MTA doktora, az Akadémia Közgazdaság-tudományi Bizottságának tagja, az elmúlt harminc év közéletének fontos szereplője, nemzetközi hírű reformközgazdász. Több korszakos mű szerzője: a késői szocialista tervgazdaságot jellemző alkumechanizmusok feltárásával (Fejlődés - kitérővel, 1979) iskolát teremtett, az 1985-ös Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján pedig olyan korrajz, amely nélkül aligha lehet megérteni a hetvenes-nyolcvanas évek gazdasági és politikai viszonyait. Utolsó, 2004-ben megjelent könyve (Fenntartható-e a fenntartható növekedés?) amellett, hogy kimerítő látleletet ad a piacgazdasági átalakulásról, az elméleti közgazdaságtan keretében értelmezi és értékeli korunk legfontosabb makrogazdasági és gazdaságpolitikai kérdéseit. Várhegyi Éva

Elege lett a kormányfőnek abból, hogy kevesen fizetnek sok adót, ahelyett, hogy sokak kisebb sarcaiból jönne össze ugyanazon összeg. A fekete és szürke foltokkal tarkított magyar gazdaság kifehérítése szerintem is jó gondolat, mert az tényleg képtelen dolog, hogy ebben az országban a jövedelemeltitkolás nemzeti sporttá vált - csak ezt még sajnos nem sikerült felvetetnünk az olimpiai játékok közé. A kifehérítés szándéka nemes, üdvözlendő gesztus: mindannyiunk érdeke megtörni a magas elvonások, széles körű adóelkerülés, még magasabb adók és így tovább önerősítő, de a gazdaságot és a társadalmat gyengítő folyamatát.

Meglepő fordulatokat hozott az ellenzéki térfélen, s különösen a Fidesz politikusai körében a kormánykoalíció felbomlása, a labilis politikai helyzet kialakulása. A hatalom megszerzésének közelsége egyeseket nézeteik revíziójára, másokat egyértelmű üzeneteik kétértelműsítésére késztetett, a mellébeszélésben járatlanabb társaikat pedig úgy összezavarta a homlokegyenest ellentétes ötletek kavalkádja, hogy számukra a logikus beszéd is szinte leküzdhetetlen akadállyá vált. Ebben a zűrzavarban egyre nehezebb korábban megismert nézeteik alapján felismerni a politikai szereplőket. Mintha máris kezdetét vette volna a báli szezon, s pusztán a szavak öltözéke alapján kellene eligazodnunk az álarcosbál forgatagában.

Nem mindig vágytuk ennyire az államot, mint manapság. Volt idő, amikor éppen hogy szabadulni szerettünk volna tőle. A rendszerváltás hajnalán többségünknek herótja volt mindenféle közösből, lett légyen az állami-szövetkezeti tulajdon vagy bármiféle feneketlen, fekete közös kalap, amelyből az állami kegyurak osztogattak, miután fosztogattak. Bár a "közös lónak túros a háta" mondás nem éppen szocialista találmány, igazságát szinte mindenkinek volt szerencséje megtapasztalni abban a bizonyos 40 évben. Ha komolyan belegondoltunk (segítettek ebben olyan szociológusaink is, mint Szelényi Iván), arra is rájöhettünk, hogy a kiterjedt ártámogatásokkal borzasztóan igazságtalan volt a szocialista állam; gyakran annak juttatott többet, akinek eleve többje volt: akinek jobb, nagyobb lakása volt, aki többet fűtött, többet használta a tömegközlekedést, többet járt a szakszervezeti üdülőkbe.

Szerencsésebb időkben a népszerűségük növelésére vágyó politikusok gumicsizmát húznak, öltönyüket farmerra-pólóra cserélik, homokzsákot, lapátot ragadnak, vagy csak gondterhelt arccal kiállnak a gátra, és a sajtómunkások gyűrűjében minden segítséget megígérnek az árvíz sújtotta embereknek. Esetleg kicsit anyázzák az idegenszerű biztosítókat, amelyek országunkban csak "zsírosodni" akarnak (Orbán Viktor, 1999) ahelyett, hogy segítenének a bajban.

Nem várt versenytársat kapott a kormány Új Tulajdonosi Programja: egy magánbiztosító kedvezményes részvényvásárlási akcióval kezdi meg működését. A kormányhoz hasonlóan ez is a kisbefektetőket kívánja támogatni: első ügyfelei 20 százalékos kedvezményt kaphatnak a majdani tőzsdei jegyzésárból, 200 ezer forint névértékű részvény erejéig. További hasonlóság (és egyben érdekesség), hogy az üzleti biztosító figyelemfelkeltő akciója nem fizetős hirdetésként került a jelentős sajtóorgánumokba (Népszabadság, index.hu, hvg.hu stb.), hanem hírügynökségi jelentés (MTI), illetve sajtótájékoztatói beszámoló részeként, éppúgy, mint a kormány politikai akciója.

Furcsa jelenségre lehettünk figyelmesek az elmúlt hetekben, hónapokban. Miközben egy sor kedvezőtlen fejleménynek a papírforma szerint a forint gyengülését kellett volna előidéznie, nemzeti valutánk meglepő módon még erősödött is. A forint árfolyama fittyet hányt például arra, hogy a nemzetközi összehasonlító elemzésekben, versenyképességi és sérülékenységi rangsorokban a magyar gazdaság mostanában hátrafelé araszolgat. Arra sem gyengült a forint, hogy a költségvetési politika fellazítására buzdító népszavazási eredmény nyomán hitelminősítők és elemzők a kockázat növekedésére figyelmeztették a pénzügyi befektetőket. Mondhatjuk persze erre azt, hogy az MNB gyors kamatemeléssel vette elejét a forint megroggyanásának, de azért sejthető, hogy a félszázaléknyi többlet önmagában kevéssé lett volna hatásos, ha más tényezők nem segítenek be.

Szomorú, hogy azon a márciusi vasárnapon a magyar társadalom meglepően nagy hányada használta föl a háromigenes népszavazást arra, hogy kifejezze a kormánnyal és/vagy a reformokkal szembeni ellenszenvét, avagy a kormányzat megbénításán munkálkodó ellenzék iránti rokonszenvét. Ha netán más megfontolás mozgatta kezét a három igen beikszelése során, a végeredményen az sem változtat: a jelek szerint a vezető kormánypárt pontosan úgy értelmezi a népszavazás eredményét, ahogyan azt a vezető ellenzéki párt láttatni akarja.

Február végén, a kormány egyetértésével, eldobta a forint mankóit a Nemzeti Bank. A nagyobb kilengések ellen támasztékul szolgáló sávhatárokat eltörölték: eztán szabadon mozoghat az euró forintárfolyama, elméletileg 0-tól végtelenig. A jegybanknak persze most is van eszköze arra, hogy terelje az árfolyamot. Az alapkamat emelésével vonzóbbá teheti a forintot, hogy az árfolyam erősödésén keresztül mérsékelje az inflációt, és fordítva: kamatot csökkenthet, ha inflációs célja gyengébb forint mellett is teljesülni látszik. A szabad lebegtetés rendszerében viszont már nem kényszerül arra, hogy bizonyos értékeknél (eddig a 240 és a 324 forintos sávhatárokon) útját állja az árfolyam erősödésének vagy gyengülésének.