Elege lett a kormányfőnek abból, hogy kevesen fizetnek sok adót, ahelyett, hogy sokak kisebb sarcaiból jönne össze ugyanazon összeg. A fekete és szürke foltokkal tarkított magyar gazdaság kifehérítése szerintem is jó gondolat, mert az tényleg képtelen dolog, hogy ebben az országban a jövedelemeltitkolás nemzeti sporttá vált - csak ezt még sajnos nem sikerült felvetetnünk az olimpiai játékok közé. A kifehérítés szándéka nemes, üdvözlendő gesztus: mindannyiunk érdeke megtörni a magas elvonások, széles körű adóelkerülés, még magasabb adók és így tovább önerősítő, de a gazdaságot és a társadalmat gyengítő folyamatát.
Ám a hogyan kérdése, mint általában, ebben az ügyben is fölöttébb nehéz. Jobbnál jobb ötletek bukkannak elő, de többségükről hamar kiderül, hogy nem sokat érnek. Most éppen a vagyonosodási vizsgálat az adu ász: ettől remélnek tízmilliárdokban mérhető pluszbevételt. Csakhogy, mint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-pártelnök minapi dolgozatából, a Megegyezésből kiderül: a tét ezermilliárdban mérhető, vagyis két nagyságrenddel nagyobb hatást kellene elérni. A kormányfő nagy ívű programja a kifehérítés sikeréhez kötné az adó- és járulékcsökkentés mértékét, így aztán nagyon nem mindegy, hogy mennyire hatásosak a tervezett patyolatakciók.
Ezek egyike szerényen megbújik a szövegben, bár szerzője nyilván komoly hatást vár tőle: "Például a készpénzforgalom szűkítése érdekében bizonyos kivételektől eltekintve általánosan kötelezővé tennénk a bérek és a nagyobb értékű vásárlások, kereskedelmi szállítások átutalással történő kifizetését." Elsőre egész jól hangzik, hiszen ki ne tudná, hogy Magyarországon a kiterjedt készpénzes fizetések mögött nem csupán a hiányos pénzügyi kultúra vagy a banki átutalások és kártyás fizetések magas költsége húzódik meg, hanem (jókora mértékben) a jövedelemeltitkolás, vagyis az adó- és járulékelkerülés nemtelen szándéka is. Amely cselekedet egyúttal alkotmánysértő is, hiszen az alaptörvény szerint "minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni".
Az alkotmányban felállított mérlegnek azonban ez csak az egyik serpenyője: az, amelyben a kötelességek vannak lefektetve. Nem lehet eltekinteni a másik serpenyőtől sem, amelyben a jogok találhatók. Köztük az, hogy a Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát. Távol áll tőlem, hogy közgazdász létemre jogászkodjak, de borítékolom, hogy lesznek, akik ebbe a szabadságba a készpénzes fizetés jogát is beleértik. Hogy aztán a közteherviselés alkotmányos kötelességének érvényesítése vagy a fizetési mód megválasztásának szabadsága a nyomósabb társadalmi érdek - félek, ezt nem lesz könnyű eldönteni.
Tudjuk, a közalkalmazotti bérek kötelező banki átutalása nem akadt fenn az alkotmányosság rostáján, de ott az államról és alkalmazottjairól volt szó. Hasonló elv alapján az állami-önkormányzati kifizetéseket (nyugdíj, szociális juttatások) is lehetne kötelezően átutalással teljesíteni, miként, mondjuk, Franciaországban, ahol még a bankokat is kötelezték arra, hogy ebből a célból olcsó számlavezetést kínáljanak. Nálunk azonban ennek komoly gazdasági akadálya van, hiszen egy sor településen egyáltalán nem vagy csak nehezen hozzáférhetők a bankszámlák. A nem állami kifizetések módját megkötő rendelkezés alkotmányjogi megítélésénél esetleg figyelembe lehet venni, hogy a miniszterelnöki javaslat célja nem csupán az, hogy a készpénzfizetéssel járó társadalmi költségeket megspórolja, hanem ennél jóval többről van szó. Egyfelől készpénzes fizetések révén eldugott jövedelmekről és elsíbolt közpénzekről (be nem fizetett adókról és járulékokról, vagyis az alkotmányos kötelezettség megsértéséről), másfelől készpénzfizetéssel legalizált jövedelmekről, vagyis pénzmosásról (amit viszont maga a büntető törvénykönyv üldöz).
Mindezek ellenére korántsem biztos, hogy például a bankszámlára történő bérfizetés általános előírása kiállná az alkotmányossági próbát. Nekem laikusként mindenesetre vannak aggályaim, amelyeket szellemi mankóm, a Google kereső sem oszlatott el, sőt inkább megerősített. Nemzetközi példákra vadászva bármilyen alkalmasnak látszó kulcsszavakkal operáltam is, alig kaptam használható találatot. Tudom, a külföldi gyakorlat nem mindig ad kellő útmutatást, hiszen a régi jogállamokban az adómorál korántsem olyan rossz, mint nálunk, így a korlátozás sem olyan indokolt, mint itt. Mégsem hinném, hogy a nemzetközi gyakorlatból kirajzolódó normákat teljesen figyelmen kívül lehetne hagyni.
Nos, milyen eligazítást adott a Google a bérfizetés kérdésében? Minthogy angolul ütöttem be a keresőszavakat, főként amerikai oldalakra jutottam. Egy munkajogi tanácsadótól megtudtam, hogy egy állam kivételével (Indiana) az USA-ban a munkavállalók nem kötelezhetők arra, hogy bankszámlára utaltassák a fizetésüket. Máshonnan az is kiderült, hogy ott nem a kormányok, hanem maguk a munkáltatók szeretnék minél inkább elterjeszteni a számlára történő bérfizetést, és éppen a kormányok védik a dolgozók választási szabadságát (pl. csak előzetes írásbeli felhatalmazásuk esetén utalható bankszámlára a bér). Na persze, Amerika nem az adócsalók országa, könnyű nekik! De másutt sem jártam nagyobb szerencsével. Egyetlen olyan találatom volt, ahol a magánvállalatok számára kötelezővé tették bérek banki átutalását: az Egyesült Arab Emírségek. De ott sem azért, amiért a mi kormányfőnk szeretné, hanem azért, hogy elejét vegyék annak a - főleg az építőipar alacsony jövedelmű dolgozóit sújtó - gyakorlatnak, hogy a munkáltatók gyakran elmulasztják a bérfizetést.
Még kevesebb sikerrel jártam, amikor a másik miniszterelnöki ötletre, a kereskedelmi szállítások vagy vásárlások fizetési módjának kötelező előírására kerestem rá, mert, bevallom, ilyesmit egyáltalán nem találtam. De hát ez nem is az én dolgom (lenne), meg nem is ilyen tudománytalan módon kell az ilyesminek utánajárni. Csak remélni tudom, hogy a kormányfő, mielőtt nyilvánosságra hozta gondolatait és javaslatait, teszteltette olyanokkal, akiknek van fogalmuk arról, milyen lehetőségek adódnak jogállamokban a magánszemélyek és magáncégek közötti jogviszonyokban történő fizetések módjának kötelező előírására.
Mert én fantáziálhatok egy olyan országról, ahol, egyebek mellett, a készpénzfizetést sem használják kiskapuként az adóelkerülésre az ún. polgárok. Laikusként én szabadon ábrándozhatom a mainál méltányosabb, mert többünk között megoszló közteherviselésről, a fekete- és szürkegazdaság felszámolásáról és az ennek nyomán csökkenő adó- és járulékkulcsokról. Egy kormányfő viszont csak akkor építheti erre gazdaságpolitikáját, ha szakértő stábjával ennek legalább a jogi lehetőségeit lecsekkolta. Mert még akkor is hátra volna egy nagy falat: miként lehet mindezt lenyomni az emberek torkán?
